A második szöveg néhai Lőrinczi Árpád volt hidvégi lelkipásztor leá­nyának, dr. Török Béláné Lőrinczi Ildikónak a 2001. augusztus 4-i avatóünnepségen, a földvári utolsó tömegsíron emelt emlékmű mellett elmondott beszéde:

Tisztelt ünneplő közösség!

Meghatottan és örömmel jöttem el erre a szép ünnepre szülőfalumba. Én itt, mint gyermeklány, olyan drámai események tanúja voltam, amelyeket soha nem tudtam elfeledni. Mindig éreztem, hogy a kevés túlélő, az egyre fogyó szemtanúk sírba szállásával nem engedhetjük meg magunknak, hogy történelmünknek ez a tragikus fejezete a feledés homályába merüljön.

Most, hogy megérhettük, hogy ezen a helyen emlékművet leplezhetünk le, nagy megnyugvást érzek a lelkemben. Itt, ezen a helyen, ahol nemegyszer puskatussal lökdösve, utánunk lövöldözve kergettek el egy gyilkos rendszer katonái csak azért, mert egy karéj kenyeret akartunk nyújtani az éhező foglyoknak. Végre emléket állíthatunk annak a több ezer, az éhségtől, a fagytól, a szörnyű járványoktól, de leginkább az embertelen bánásmódtól itt szenvedő embernek, és annak az Isten tudja, hány száznak, akik itt lelték keserves halálukat életük virágában, s életük egyetlen bűne az volt, hogy magyarnak születtek. S ha nem is mind magyarnak, de mindenképp másnak, mint a többségi nemzet. Ebben az ünnepi órában úgy érzem, hogy azokra is kell emlékeznünk, akik akkor is tudták, hogy mi a kötelességük. Fáradtsággal, veszéllyel nem törődve igyekeztek segíteni a foglyokon. Gondolok itt elsősorban azokra a hidvégi asszonyokra, akik a mindennapi temetésekre mindig előteremtették a nagy kosár kenyeret, szalonnát. És gondolok édesapámra, aki egyre csak temette és temette az egyre sokasodó halottat, s közben igyekezett mindenkit feljegyezni, azokat is, akik örökre távoztak, és azokat is, akiket innen továbbhurcoltak, hogy sorsukról beszámolhasson a családjuknak. És gondolok arra a példamutató összefogásra, hiszen akkor Háromszék szinte minden településéről gyűjtöttek, többször is, élelmet és meleg ruhát a foglyok részére, s sokszor jött segítség messzebbi tájakról is.

Úgy gondolom, hogy ez az emlékmű egyben figyelmeztetés is a jövőnek, hogy soha többé ilyen szörnyűség meg ne történhessen. Remélem, Európa arrafelé tart, hogy mindig lesz ereje lefogni azoknak az őrülteknek vagy gazembereknek a kezét, akik igazságtalanságot készülnek elkövetni egy nép ellen a saját szülőföldjén.

Végül szeretném megköszönni azoknak a fáradozását, itt elsősorban az Ungvári Barna tiszteletes úrét, akiknek kitartó munkájával sikerült felébreszteni a nemzet lelkiismeretét, és így közadakozásból létrehozni ezt a méltó emlékművet, s volt erejük még évekig harcolni, hogy ez az emlékmű végre a talapzatán állhasson, és az új évezredben hirdesse, hogy még vagyunk, s nem felejtjük halottainkat. Annak a népnek, mely múltját megőrzi emlékezetében, én hiszem, hogy jövője is van itt, a szülőföldjén!

Köszönöm, hogy meghallgattak.

*
A készülő emlékmű 2000. június 24-én való lehúzatása sokként hatott. Ott élt bennem, ha el is készül az emlékmű és -szoba, mi lesz tovább? Az RMDSZ brassói szervezetének akkori tisztségviselőivel együtt gondolkodva született meg az elhatározás, hogy minden évben szervezzünk megemlékező ünnepséget. Legjobb időpontnak a november 1-je utáni első hétvége mutatkozott. Ez 2003 után átalakult ki, ettől kezdve minden év november 4-én emlékezünk. Az első megemlékezést 2000. november 3-án, pénteken szerveztük meg az RMDSZ brassói szervezetének akkori tisztségviselőivel közösen. Erről a Háromszék című napilap pontosan beszámolt.
Benkő Levente írása:
 

Földvárnak zarándokhellyé kell válnia

A barcaföldvári egykori haláltáborban elhunytakra emlékeztek tegnap délután. A megmaradt tömegsírnál katonai és diplomáciai tiszteletadással rótták le kegyeletüket a Magyar Köztársaság képviselői és a Székelyföldről összesereglett több mint kétszáz résztvevő.

A Magyar Köztársaság képviselői a Segesváron elhunyt magyar hadifoglyok emlékére tegnap felavatott kegyhelytől érkeztek Földvárra. Jelen volt a Magyar Köztársaság bukaresti rendkívüli és meghatalmazott nagykövete, Íjgyártó István, valamint dr. Béres Béla, a magyar Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium (FVM) kabinetfőnöke, Szelekovszky Ernő, a magyar Honvédelmi Minisztérium (HM) főosztályvezetője, Hajnal István dandártábornok, a 3. gépesített hadosztály megbízott parancsnoka, dr. Sallai Imre alezredes, véderőattasé, dr. Szigeti János, az FVM tanácsosa és Keresztes Tibor, a HM munkatársa, valamint Brassó, Háromszék, Hargita és Maros megyei emlékezők csoportja.

Bálint László, a brassói 2-es református egyházközség lelkésze bevezetőként emlékeztetett a második világháború után fogságot szenvedett több mint 600 ezer magyarra, akik közül alig 200 ezer térhetett haza. A földvári, ezerre becsült áldozatról is szólva kiemelte, hogy „nem szabad feledni Szárazajtát, Földvárt, Focşani-t, nem szabad feledni egyetlen magyar Golgotát sem”. Máthé Vilmos brassói római katolikus plébános azért fohászkodott, hogy a népek és nemzetek soha többé ne tegyenek rosszat egymásnak, Csiszér Albert brassói római katolikus főesperes pedig reményét fejezte ki, hogy a most még emlékműveket rombolók „jobbik eszükre térnek”, mert „egyetlen nép sem lehet ép, ha nem mer szembenézni saját történelmével”. Antal Ferenc brassói református lelkész a gyűlölet ellen emelt szót, dr. Béres Béla pedig a rómaiak jogrendjét felemlítve elmondta: „az európai közösségben nincs helye a másik megsértésének, a másik kegyhelyei meggyalázásának”. Raduch Zsolt brassói evangélikus lelkész imáját követően Ungvári Barna András hidvégi református lelkész az elhunytak lelki üdvéért imádkozott, majd kiemelte: „Földvárnak zarándokhellyé kell lennie.”

A közös síron gyertyák fényénél koszorút helyezett el a magyar kormány és Torgyán József földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter, a magyar Honvédelmi Minisztérium nevében a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetsége, a Volt Politikai Foglyok Háromszéki Szövetsége, az Erdélyi Ötvenhatosok Bajtársi Társasága, a Brassói és a Kárpát-kanyarban élő ötvenhatosok és EMISZ-esek, a székelyudvarhelyi volt politikai foglyok, a Brassó és a Háromszék megyei RMDSZ, a brassói 2-es református gyülekezet, a futásfalvi római katolikus egyház, valamint a hidvégi református egyházközség, illetve RMDSZ és Földváron elhunyt édesapja emlékére a mezőfelei (Maros megye) Kiss István.

Az emlékezők ezt követően a hidvégi református parókiára vonultak, ahol megtekintették a volt haláltábor emlékére létrehozott szobát.
(Háromszék, 2000. november 4., szombat, 3103. szám)

*
Akkor nem gondolhattuk, talán álmodni sem mertük, hogy minden év novemberében, legyen napsütés, szél, zord időjárás, hó, vírus, összegyűlünk az emlékműnél. Isten kegyelméből már huszonháromszor ez megvalósult (idén huszonötödször – szerk. megj.), s reméljük, hogy továbbra is lesznek a múltat őrző, de ugyanakkor a jövőbe tekintő embertársaink.

A novemberi megemlékezések menetrendje az évek folyamán alakult ki. A rövid istentiszteletet követően, amelyet különböző felekezetek lelkipásztorai tartanak, Isten Igéjére is tekintve minden évben egy túlélő vallomásából idézek, vagy a tábor lelkipásztoraira, orvosaira emlékezünk. A lélek felemelkedését szolgáló vers vagy ének is el szokott hangzani. Az emlékezés koszorúinak az elhelyezése után nemzeti imáink eléneklése következik, Hidvégen pedig az emlékszoba megtekintése után szeretetvendégségre hívunk mindenkit.

Isten útjai kifürkészhetetlenek! Mi sokszor nem is hisszük, s nem is gondoljuk, hogy csodák még ma is vannak az életünkben! Ilyen csoda történt a 2005-ös év április 29-én is! A bukaresti magyar nagykövetség katonai attaséi hivatala szervezésében közös megemlékezést tartottunk az utolsó tömegsíron levő emlékkertben. Jelen voltak a bukaresti orosz nagykövetség, illetve katonai attaséi hivatala, valamint a román hadsereg képviselői is. Isten kegyelméből ott lehettem én is. Az oly sok nehézséggel és megpróbáltatások árán felállított emlékművünket megkoszorúzták magyar, orosz és román nemzeti színeket tartalmazó koszorúkkal a román katonaság tiszteletadása mellett.

Nehéz, hitet és emberpróbáló időszakon mentünk keresztül. Csendesen mellém szegült Istennek egy Igéje, a Zsidókhoz írott levél tizedik részének 39. verse, amely azóta is elkísér a földi úton: „De mi nem vagyunk meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem hitéi, hogy életet nyerjünk.”

Ungvári Barna András