Ennek a „sorozatgyilkosnak” napjainkban szobrokat állítanak. Már életében könyvek hada jelent meg tetteiről, Krúdy Gyula is ihletet merített belőle, a Móricz Zsigmond-féle műveket mindannyian ismerjük. Később a televízióba is belopta magát, sorozat készült az életéről. És – hős lett belőle. Az a tipikus, a köznép által jól megfogható hős, akinek tetteit alaposan átmosták, és Robin Hood mintájára a szegények hősévé faragták. Ki kell ábrándítsalak olvasóm, Rózsa Sándor mindent lopott, rabolt, ami a keze ügyébe került, ráadásul bárkit keresztüllőtt, aki útjában állt.

Ahhoz, hogy megértsük ezt a fajta kollektív emlékezés­átmosást, be kell vonnunk az irodalom egyik mostohagyerekét, a ponyvát. Hogy mi a ponyva? Meghatározni valójában nagyon nehéz, és legalább annyira könnyű. Mindenesetre a nevét abból nyeri, hogy vásárokon általában ponyvasátorokban árulták, vette a jó nép, jobban, mint a cukrot. Most csak az 1730-as évekig megyünk vissza. Ezekben az időkben például Debrecen nemes városában 28 ezer (!) ponyvát adtak el úgy, hogy a város lakosságának mintegy 75 százaléka írástudatlan volt. Ha ide helyezzük a kalendáriumot is (márpedig e kitűnő könyv a ponyva jellemzőit erősen magán hordozza), akkor döbbenetes adatot kapunk: 1809-ben mintegy 150 ezer kalendáriumot vásárolt az akkor ötmilliós magyar nemzet. És összesen 500 szépirodalmi könyvet.

A kis és közepes nyomdák ekkor élik a virágkorukat. Elsősorban bibliai történetekre alapuló kiadványokkal látják el a piacot, továbbá humoros versekkel, történetekkel, ez után következik a ponyva, amely mintegy 50 százalékban tarol. Utolsó sorban ott kullog a szépirodalom. Bizony, Csokonai Vitéz Mihály, Arany János, úgy általában az akkori szépírók nem büszkélkedhetnek valami nagy olvasottsággal, egymás után buknak be a szépirodalmi kiadványok – Arany János lapja, az 1862-ben indított Koszorú három év múlva előfizetők hiányában megszűnik.

Mindebből kitűnik, a XVI. századtól körülbelül a múlt század közepéig a ponyva uralta az olvasói világot. Szidták is kegyetlenül, erkölcstelennek, agyzsibbasztónak, butítónak, bárminek elmondták, nem csoda: ami tetszett a parasztnak, nem tetszett az úrnak. Meg aztán kinek van a napi 16 órai munka után a szomszédos deákkal (mert olvasni alig tudtak az emberek, csak silabizálni; nagyapám a nevét is nehezen írta le, betűk helyett ott volt neki az orosz haláltábor) felolvastatni Shakespeare szonettjeit? Akkor már inkább jöjjön egy kis történet, ahol fondorlatosan lopnak, rabolnak, gyilkolnak, nemes urat lovagolnak, csinos lyányok riszálják csípőjüket és így tovább.

S mivel a ponyva az a műfaj, amely nem nagyon használja a szépirodalom eszközeit, hanem kalandos történeteket, kínál, egyfajta menekülést a valóságtól, hát bizony jobban fogyott a Rózsa Sándor, mint a Nyilas Misi. Mi mást tehetett hát szegény Móriczunk, mint fogta a betyárt, alaposan átmosta az irháját, úgy bocsátotta a nagyérdemű elé, mert – valamiből élni kell. A ponyva tehát nemesít.
 

Harcolnak a szívek

Akár szó szerint is lehet érteni az alcímet, hiszen a ponyvában bármi megeshet. Így történhetett, hogy egy kézdivásárhelyi származású író, újságíró, Elekes György Katolnay László név alatt (1894–1969) átdolgozott egy német ponyvát a bukaresti Hertz Kiadó számára. Ez a sokak számára ismerős Szivek harca. Géza gróf és szerelme, Sarolta sorsát mintegy két éven át (1926–1928), 2998 oldalon, 167 füzetben követheti az olvasó, drukkolhat, hogy a szerelmesek egymásra találjanak. Lett akkora sikere a találkozásnak, hogy tízezer-számra fogytak a folytatásos regényfüzetek darabjai. Napjainkban is meg lehet találni a művet, feltéve ha az olvasónak akad felesleges 1500 leje az öt kötetbe összefűzött teljes, eredeti kiadás beszerzésére.

Itt jegyezzük meg azt is, hogy a ponyvák általában 16–28–32 oldalas kiadványok voltak, figyelemfelkeltő borítóval. Mivel ezek a regényfüzetek a sorozat lezárultáig gyakran túllépték a 2000 oldalt is, ráadásul eléggé gyatra minőségű papírra nyomtatták azokat, a gyakran többtucatnyi füzetből álló történetfolyamokból ritkán találni teljes, bekötött, jó állapotban megőrzött példányokat. Éppen ezért sok gyűjtő nem is olvassa, vagy csak nagyon óvatosan, a ponyvákat.
 

Nemesek a fegyencek

A Szivek harcánál is ritkább a Veronika, a fegyencbáró asszonya opus. Megjelent 1936 és 1938 között. Ez a „mestermű” is 2490 oldallal büszkélkedhet, mai pénzben egy kifogástalan példánya az 1800 lejt is elérheti. Chambre Alfréd márki írta, aki nem létezett, talán ezért kellett a műhöz fordító, akinek neve Fazekas Sándor. Nem nehéz észrevenni: a francia Chambre szó kiejtése eléggé rímel a Sándor név kiejtésére, mondhatni, ezzel az író urat meg is találtuk. Oka, amiért fordítót írtak szerzőnek, az volt, hogy a ponyvákat bizony nagyon rossz szemmel nézte a hatóság. Ugyanis a ponyvairodalom milliós nagyságrendet öltött Magyarországon. 1942. július 17-én a Budapesti Közlönyben megjelenő miniszterelnöki rendelet előírta: a három pengőnél olcsóbb könyvet, naptárt, füzetet rotációs, illetve íves nyomópapíron forgalomba bocsátani csak külön miniszterelnöki engedéllyel szabad. Ennek megszegőit tetemes pénzbírsággal, akár börtönnel is sújtották. A rendelet visszamenőleg 1938-ig érvényes, a már kinyomott, raktáron lévő termékeket sem forgalmazhatták, az erkölcscsőszök, képviselők, sőt, irodalmárok örömére. Bár a ponyva ellen addig is léteztek megkötések, az igazi csapást ez jelentette számára.

Minisztériumi rendelet ide vagy oda, a Veronikának akkora a sikere, hogy 1942-ben a Felsőmagyarországi Reggeli Hírlap július 19-i, 172. számában így kel ki ellene (betűhűséggel): „Restelkedünk és elborzadunk, mert arra emlékezünk, hogy az egyik kiadóvállalat ügynöke eldicsekedett nekünk azzal, hogy a legnagyobb vidéki egyetemi városban 30 nap alatt 46 ezer pengőt árult a »Veronika, a fegyencbáró asszonya« című, Chambre Alfréd márki által írott rémtörténetből. Ebből az eredetileg 60 füzetre tervezett folytatásos regényből az ország legnagyobb falujában is hetenként ezertíz darabot vásároltak az előfizetők. S mert az üzlet ilyen pompásan ment, a kiadóvállalat 120 füzet terjedelmig nyújtotta el a Báthori Erzsébet és Karaffa korában játszódott történetet. Egyszerű szorzás útján kiszámíthatjuk, hogy a jámbor olvasó 12 pengőt fizetett az árusítónak, míg a 120. füzet végén az esemény heppiendes befejezését olvashatta. S hogy ezért a „regényért” az egyetemi városból félmillió pengőt, a legnagyobb faluból évenként 5 ezer pengőt vitt el a kiadóvállalat”.

Valójában 155 füzetig nyúlt a sorozat, egészíthetjük ki a nemes lap felháborodását, igaz, egy kis csalással. A füzetek ugyanis összevont számok voltak, (például 78–79. füzet), úgyhogy ez testvérek között is egy füzet, átlagosan 32 oldallal. Ha ezt visszaosztjuk, kiderül a turpisság: a fegyencbáró valójában mintegy 75, az átlagosnál kissé vastagabb számból állt, ára pedig éppen ezért nem tíz fillér, ahogy a tájékozatlan szerzők állítják, hanem húsz.
 

A ponyva dicsérete

Bár a ponyva halála bekövetkezik a második világháború közben, de főként utána, leginkább falvakon töretlen a karrierje. Félve adják kölcsön az emberek egymásnak a különféle opusokat: Sobri Jóska, az úri haramia (Sólyom László, 1929); Egy grófi kastély titka vagy Két hűséges szív kálváriája (Temeshy György, 1927); Angyal Bandi, az utolsó magyar betyár regénye (Temeshy György, 1936) stb.

A Horthy-világ után következő kommunizmus sem kedvez a ponyvának, aztán berobban a televízió, ami végképp nyakát szegi e nemes lektűrnek. Az internet, a szociális média, az online filmezés mellett meg ugyan kinek van már kedve azon izgulni, hogy tíz perc alatt Veronika, aki akkor még nem tudta, hogy III. Napóleon és egy spanyol grófnő ivadéka, úgy beleszeretett a börtönből éppen megszökő Rátóthy Béla báróba, hogy az elég volt 2500 oldalra. Rátóthy természetesen ártatlanul ült a börtönben, anyagyilkossággal vádolják, tíz éven át egy rozsdás kanállal vájta ki a várfalat egy titokzatos cellatársával együtt. Veronikát meg éppen megsebesítette Karaffa, az a férfi, aki mélységesen szerelmes belé, s aki a hűséges szolgája annak a nőnek, aki hamisan vádolta meg a bárót a gyilkossággal – és így tovább.

De a ponyvának megvolt a maga óriási érdeme: az olvasás felé terelte az embereket. Éppen ezért a szépirodalom sokat köszönhet ennek a mostohagyereknek, amely megmosolyogtató, abszurd történetekkel látta el az embereket nap mint nap, évszázadokon át.

Miklóssi Szabó István