Ismerős férfi Málnásfürdőn: perzselő melegben lép ki tenyérnyi árnyékból, s indulna hazafelé. Pár szó. Hát persze, Klára György, sepsiszentgyörgyi zenetanár, zenész. Csak pár éve nem láttam. Nem is csoda, hiszen négy éve Budapestre költözött. Nem csak ő, jóformán az egész családja. Most éppen a kilencvenes évek elején közösen vásárolt tornyos, kétszintes régi villát árulják.
Mi mást tehetnének? Az 1928-ban épített, akár központi fekvésűnek is tekinthető — már amennyire beszélhetünk itt valamiféle centrumról —, méretes Szalay-villáról van szó. A tizenegy szobás, ódivatúsága által is érdekes hajlék a negyvenes években még panzió volt, most kihasználatlan. Régebb nagy családi összejöveteleket tartottak itt, ma már képtelenek belakni a hatvanas-hetvenes éveket idéző szobákat. Honvágy? Hát persze hogy van, anélkül nem lehet Budapesten élni. Legalábbis nem olyankor, amikor az ember őszesen megy el. Nem is tudja megszokni. Nehezen hiszi, hogy ötven év fölött valaki be tud oda illeszkedni, éppen ezért a nyarakat itthon tölti. Kinézünk a hatalmas teraszról, teljes pompájában zöldell, nyújtózkodik a Bodoki-havas. Csendesen mondja: hiányzik a Kárpátok levegője, hangulata, az egész légkör, a szülőföld varázsa... Mutatja az udvaron lévő fákat, dió, meggy, cseresznye, mind ők ültették. És a hátsó részen az udvarra hajló lombsátor. Hűsítő, csendet varázsoló. Micsoda kilátás!... Mégis, fűzi hozzá, tizenhét éve itt minden csak gallyra megy... Közben nyitogatunk szobáról szobára, régi bútorok, fémkályhák, magányosan ácsingózó festőállvány — mintha sejtelmes időutazáson lennénk, húsz-harminc évet kanyargózva vissza napok, hetek, évek között. Recsegő padló, kanyargó lépcsők, koros kellékek tárháza ez a patinás épület, már más gazdára, felújításra, lendületre váró.
Az idő molylepkéi rátelepedtek minden régiségre. Csak a nyárba, a Bodoki-havas lankájára, a lombsátor zöldjére révedő férfi honvágya új errefelé.
