Nagyjából lejártak a választások. Pártunk, az RMDSZ jól szerepelt, jó volt a mozgósítás, sok szavazót győztek meg így vagy úgy. Aztán a nagy győzelmi eufóriában elhangoztak olyan értékelések is, hogy legyőztük az AUR-t. Az AUR azonban köszöni szépen, jól van, és soha nem látott népszerűségnek örvend. Különben nem is nekünk kellene legyőznünk őket, hanem a román népnek, de ők egyelőre nem teszik meg ezt a szívességet nekünk.
Ha külön nézzük az idei választásokat, akkor a helyhatóságiakon tényleg legyőzött valakit Pártunk. Ez nem más, mint a saját magyar ellenzéke. Igaz, ebbe ők is jócskán besegítettek... Ezekre a kis pártokra sokan értetlenül néztek. Úgy vélték, hogy csak a vizet zavarják. Nem is lett volna szükség rájuk, és bizonyára nem is alakultak volna meg, ha az RMDSZ nem tér le az „igaz útról”. Kezdetben belülről próbálták jó útra téríteni egyesek a Párt vonalát, de ez a Markó, Frunda, Borbély és Verestóy által uralt szervezetben lehetetlen volt. Aztán kiebrudalták az autonomistákat, élükön Csapó Józseffel, az autonómiastatútum megalkotójával. De nem volt maradása Szőcs Gézának sem, Tőkés Lászlót, az örök igazmondót pedig egyszerűen kirúgták a Pártból. Ekkor alakult a Magyar Polgári Párt, amely a kezdeti sikerek után sajnos kimúlt. Aztán jöttek mások is, de egyre erőtlenebbek. Az RMDSZ-nek sikerült különböző módszerekkel ellehetetleníteni őket.
Ebben a kampányban Pártunk nem is ígért semmit, inkább csak riogatott. A román szélsőségesek előretörése kapóra jött. Ha most nem szavazunk, akkor soha! Ma már nem téma a Székelyföld autonómiája, a Bolyai-egyetem, a marosvásárhelyi orvosi. Ezeket már rég elfeledtük. A fiatalok nem is hallottak arról, hogy valamikor létezett egy Maros Magyar Autonóm Tartomány, kolozsvári magyar egyetem, marosvásárhelyi magyar orvosképzés. Pártunknak soha igazából nem fájt ezek eltűnése.
Lehet, hogy ünneprontó leszek, de nézzük meg, mire volt elég 35 évi „erős képviseletünk” és részvételünk ott, ahol a „döntéseket hozzák”.
Kezdjük a helyhatósági választásokkal. Az RMDSZ elsöprő többségben volt mindig ezalatt a 35 év alatt Sepsiszentgyörgy önkormányzatában. A város lakosságának mintegy 70 százaléka magyar, de ha végignézünk az utcák nevén, a várost átszelő főutak Păiuș David és Grigore Bălan „felszabadító” román katonatisztek nevét viselik. Azon kívül még van Vasile Goldiș, Nicolae Iorga és Andrei Șaguna is, sőt, a 48-as forradalomban dicstelen szerepet vállalt püspöknek szobra is van városunkban, ellenben Petőfinek nincs. Ehhez képest Arany Jánosnak, egyik legnagyobb költőnknek van egy 20 méteres zsákutcája, ugyanígy járt nagy festőnk, Gyárfás Jenő, sokkal többel nem dicsekedhet nagy mesemondónk, Benedek Elek, vagy a matematikát forradalmasító Bolyai János sem.
Az Európai Parlamentbe általában két emberünk jut be. Ez így van most is. Ezeket az embereket a Párt jelöli ki, nem tudom, milyen kritériumok alapján. Winkler Gyula tevékenységéről sokat nem tudunk, Vincze Loránt feladata Székelyföld autonómiájának népszerűsítése lenne, de nagy felfordulást nem okozott ezzel. Vinczének van egy jó pontja azért, mert 35 év alatt ő az egyetlen romániai magyar politikus, aki ellenkezett a román elnökkel, amikor az elsütötte a szokásos közhelyét: Románia példaértékűen megoldotta a nemzeti kisebbségek kérdését. Hogy ez sok vagy kevés, azt döntse el az olvasó.
35 év alatt volt nekünk már több elnökjelöltünk is: Markó Béla, Frunda György és Kelemen Hunor. Elnökjelöltjeink kampánybeli szereplésének előnyei, hogy népszerűsíthetik a magyarság kérelmeit, beszélhetnek az autonómiáról. De nem beszélnek! Soha senki nem állt ki még, hogy elmondja, mi is az a Székelyföld és mi az az autonómia. Bátran, egyenesen. Ez jól jöhetne a régiók újrafelosztásánál is. Sajnos erről szó sem volt.
Idén sok román újságíró úgy vélekedett, hogy Kelemen Hunor jó elnöke lenne Romániának, amivel én is egyetértek. Ez nem azt jelenti, hogy nekünk, romániai magyaroknak is jó lenne. Kelemen úr soha nem kért lehetetlent a mi nevünkben, az autonómiának nem híve, és ezzel még enyhén fogalmaztam. Számunkra életbevágó kérdésekben furcsa megnyilvánulásai voltak. Székelyföld autonómiájáról az a véleménye, hogy az csak alkotmánymódosítással jöhet létre. Nem tudom, ezt hogyan szeretné elérni 6 százalékos parlamenti részvételünkkel, de azt tudom, hogy bármely román párt képviselője elmondhatná (esetleg durvábban): Székelyföld autonómiája alkotmányellenes! Az ozsdolai közbirtokossági erdő visszaállamosításáról pedig az a véleménye, hogy törvényt kell módosítani. Az én olvasatomban ez azt jelenti, hogy a meglévő törvények alapján jogosan járt el a román igazságszolgáltatás, holott mi próbáltuk bizonyítani (sikertelenül), hogy a kommunisták vették el az erdőket és legelőket... Elnökjelöltünk nem tiltakozott akkor sem, amikor a „székely terroristákat” nehéz börtönévekre ítélték igazságtalanul. Igyekezett elhatárolódni minden erőszakos cselekménytől. De nem volt semmiféle cselekmény, Kelemen úr!
Aztán itt van az erős parlamenti képviseletünk. 35 éve ott vagyunk, ahol a „döntések születnek”, a parlamentben és legtöbbször a kormányban is. Mire használt ez nekünk? Ezalatt visszaállamosították a Mikót (ma már senki nem beszél erről), visszavették a marosvásárhelyi katolikus gimnáziumot, közbirtokosságaink vagyonát szerre visszaveszi az állam, a Batthyáneum könyvritkaságaival ma már a románok dicsekednek, a Békás-szorost Neamț megyének ítélte a román igazságszolgáltatás, beköltöztek az úzvölgyi katonatemetőnkbe, a székely Marosvásárhelyt pedig annyira elrománosították, hogy ma értetlenül néznek, ha egy üzletben jó napot kívánok, és mindezt úgy, hogy Markó Béla, Borbély László és Frunda György Marosvásárhelyről került be a parlamentbe. A helyzet Kelemen Hunor idejében sem javult, sőt, tovább romlott. Stadionjainkban vígan ordítozzák, hogy „afară cu ungurii din țară”, székely zászlainkat levetették egytől egyig, de mi nem háborodunk fel úgy istenigazából már semmiért, mert ott van az erős képviseletünk, amelyet minden négy évben megválasztunk, ők pedig azt mondják nekünk, hogy ne válaszoljunk semmiféle provokálásra. Ezért kérik szavazatainkat ajtón, ablakon és telefonon minden négy évben.
És mi lesz a magyarság megmaradásával itt, ahol valamikor Magyarország volt? 35 év alatt 700 000 lélekkel vagyunk kevesebben. A romániai németek, akik eltűntek innen, soha nem voltak ennyien. Valaki hallott ezalatt a 35 év alatt az RMDSZ által kidolgozott bármely stratégiáról a megmaradásunk érdekében? Ehelyett feltétel nélkül vennének részt bármiféle román kormányban. Senki nem kér garanciát a megmaradásunkra ebben az országban. A feltételek már ismertek: Kelemen Hunor legyen miniszterelnök-helyettes vagy kulturális miniszter, és jöjjön be még vagy két három tárca és államtitkári állás, a többi pedig néma csend.
Ne gondolja senki, hogy anarchista vagyok. Magyar képviseletre szükség van, érdekvédelemre is nagy szükség lenne, de vajon az elmúlt 35 év nem azt mutatja nekünk, hogy szavazataink hiábavalóak voltak? Ha vezetőink, a Párt vezérei is belátnák, hogy szükség van az autonómiára, és nem ellene, hanem tiszta szívből mellette állnának ki, ha a román parlamentben úgy szólalnának fel, hogy az mindig figyelemfelkeltő legyen, mint tették azt a békebeli időkben Iuliu Maniu és Alexandru Vaida-Voevod román képviselők a magyar parlamentben, igen, ha valami csoda folytán „erős képviseletünk” ilyen átalakuláson esne át, akkor nem kellene választások előtt telefonon hívogatniuk, mert anélkül is szívvel- lélekkel mennénk szavazni.
Lepedus Gyula
