Hát súroltam mutatóujjammal a gyűrűst, hüvelyk­kel a kicsit, aztán más sorrendben a többit is, és azon gondolkodtam, hogy nem igazán akarózik ma járni, de hogy miért, arra nem jutott jó válasz az eszembe. Talán meglegyintett az ünnepi hangulat, ami a városnak ezen a részén nincs is, itt minden épp olyan, mint bármelyik borongós, szortyogós hétköznapon. Hát ez az: ez a se nem ősz, se nem tél rombolja az ember hangulatát, teszi őt is pont olyan semmilyenné, mint maga az időjárás. És ezzel az önsajnálattal jól elvoltam, úgy lehet, még bólogattam is magamnak a helyes megállapítást nyugtázandó, amikor megcsörrent a telefon. Ismeretlen szám a kijelzőn, bár ezt csak tényként rögzítettem, hiszen az újságírónak minden hívásra válaszolnia kell. Bemutatkozott az úriember, aztán mondta gyorsan, hogy sürgősen találkoznunk kell, mert pont az történt vele is, ami énvelem, és amit megírtam nemrég (hajjaj, huszonöt év alatt mi mindent összeír az ember!), és bár tehetetlen, de ha legalább kibeszélheti valakinek búját-bánatát, hát megkönnyebbül. Rendben, találkozzunk a szerkesztőségben.

A történet, amelyet az úriember elmesélt, gyakorta előfordul mifelénk, akár jelenségnek is lehet nevezni, így hát panaszosunk kiléte nem is fontos (név és cím a szerkesztőségben, ahogy régebb írtuk az olvasói levelek alá). Röviden: megállt autójával a kapuja előtt, végezte otthoni dolgát, rövid fél óra múlva, amikor tovább kellett mennie, azzal szembesült, hogy az autó külső visszapillantó tükre a földön hever törötten, mocskosan. Nézett jobbra, nézett balra, sehol senki az utcában, kereste az ablaktörlő alá betett cédulát (én voltam a tettes, ezen és ezen a telefonszámon hívjon, kifizetem az okozott kárt...), nem volt ott. Nyelt egy keserűt, aztán felnézett az égre, no nem fohászkodni akart, de még csak káromkodni sem, hanem azt ellenőrizte, a sarokra felszerelt térfigyelő kamera látószögében áll-e ő maga, autójával együtt. A kamera üvegszemén megcsillant a fény.

A rendőrségen formanyomtatványt kellett kitöltenie, fiatal közeg segített a szükséges adatok azonosításában, a tényállás leírásánál még azt is diktálta neki, hogy „megjegyzem, a nyomozás eredményéről írásos értesítést nem kérek”. Hogy miért? Hát hogy ne kelljen annyi papírmunkát végezni, válaszolta a fiatal közeg, és ezzel emberünk is egyetértett, lévén, hogy ő maga sem híve a bürokráciának. Azzal hazament és várt.

Pár óra múlva hívta a fiatal közeg: igen, a térfigyelő kamerán tisztán látszik, amint egy szürke színű személygépkocsi leveri az ön autójának a tükrét, nem is lassított, úgy ment tovább. Sajnos, a kinagyított felvétel annyira pixeles, hogy még a szürke autó márkáját sem lehet teljes bizonyossággal megállapítani, rendszámát leolvasni végképp lehetetlen. És akkor mi legyen?, kérdezte emberünk. Sajnálom, ennél többet nem tehetek, válaszolta a fiatal közeg.

Hát ilyen emberek vannak, kérem szépen, folytatta az úriember azon a borongós, szortyogós napon a szerkesztőségben, csak hajtanak, mint az őrültek, nem érdekli őket semmi, hát tessék mondani, lehet úgy elmenni a másik autó mellett, hogy levered a tükrét, és nem veszed észre? Hát persze hogy észre kellett vennie, csak hát nem törődött vele, ilyenek az emberek, kérem szépen, mással nem törődnek, csak önmagukkal, hát ilyen világot élünk. Nem azért a kárért, pár száz lej, amibe egy tükör kerül, nem a világ, csak hát a becsület, kérem szépen, hát hol van az ilyen embereknek a becsülete? És úgy nézett rám nagyra nyitott, várakozó szemekkel, mintha én választ tudnék adni neki.

Nem tudtam választ adni. Még csak azt sem mondhattam, hogy esete egyedi, és nem szabad általánosítani, hiszen nem csupa becstelen polgár lakja e várost, mert eszembe jutott, melyik írásomra utalt, amikor felhívott telefonon. Ha jól számolom, ez idáig háromszor vásároltam új tükröt az autómra, és mindannyiszor feltettem én is magamban a kérdést: a becsület, kérem szépen, hát hol van a becsület?

Fotó: A térfigyelő kamera által rögzített kép – semmi sem látszik rajta tisztán