Évek óta, amikor közeledik a szeretet ünnepe, szomorúan emlékezem az utolsó boldog karácsonyra. 1948. december 24-én dálnoki lakásunk halljában izgalommal, boldogan vártuk a Jézus születését hírül adó angyali csengetést a nővéremmel és a szüleimmel.
Egyszer csak megszólalt a csengő, és bementünk a gyermekszobába. Hittük az angyal kirepülését a szobából, csodáltuk a mennyezetig érő karácsonyfát, az égő gyertyákat, csillagszórókat. A fa alatt ajándékokat hagyott az angyal a két kislánynak.
Aztán néhány héttel később, 1949. március 3-án a szüleink kényszerlakhely-kötelesek lettek: egy évig Sepsiszentgyörgyön, tizenhárom évig Dobrudzsában jelölték ki számukra a helyet, ahol lakni lehetett. Mi pedig tizenhárom évig szülők és ezáltal szeretet nélkül, de az ő segítségükkel próbáltunk túlélni, tanulni.
1964-ben, a kényszerlakhely megszüntetése után a nővérem családjával együtt töltöttük a karácsonyt Marosvásárhelyen, boldogan, de keserű szívvel. Lassan rendeződött az életünk, azóta is minden évben van karácsony, gyermekekkel, unokákkal, dédunokákkal. De ez már nem tud számunkra olyan felhőtlenül boldog lenni, a varázslat megszűnt. A kommunizmus örökre megkeserítette a lelkünket.
Áldott karácsonyt mindenkinek!
Beczásy Tánya, Dálnok
