Nehogy már ne legyen ötvenfogásos terülj, asztalkám, amely alá eperohamok közt ájulunk be, és nézünk szembe a széktáblát kitámasztó, húsvétra még hátha jó lesz bejglivel. Miközben számolgatunk, hogy miből telnek ki a januári, februári számlák és egyebek, ha már így belevágtuk magunkat ebbe az őrületbe. Mert mit ér egy karácsony, ha nem habba keveredve, agyonhajszoltan, csődközeli állapotban éljük meg? Hol van az a bizonyos egymásra figyelés, szeretet, amelynek pont nem erről a teperésről kellene szólnia? Mert ezerrel teperünk ünnepek táján, idegtépetten vezetünk autót, futunk egymást fellökve az utcán, nyomatunk úton-útfélen.

És persze ebben az őrületben mindenki panaszkodik. Hogy miből, mikor lesz ki az az ötven fogás, a széktáblát kitámasztó, már senki sem eszi bejgli, mikor áll végre a lábán a hazacipelt, az sem olcsó karácsonyfa, és egyáltalán a januári, februári számlák, egyebek. És mi a fenének ilyen türelmetlen, ideges az a másik? Miközben ugyanazon az úton-útfélen szinte mindenkitől mindenki felé elhangzik a „kellemes ünnepeket’’, jó esetben egy gyors, rutinszerű mosoly kíséretében. Aztán megy a tovább teperés.

Nem emlékszem, hogy mikortól van ez így. De valahogy egyre inkább így van. Nem vagyok teljesen idióta, hogy visszakívánjam a valamikori, minden rosszal, nehézséggel megélt időket. Isten őrizz azoktól az évektől! Lehet, hogy csak a gyermek- és fiatalkorom menti nosztalgia teszi, de a régi karácsonyokra nem így emlékszem. Akkor is voltak majdnem-pánik pillanatok, hogy mikor áll meg a fa végre a lábán, és minden elkészül-e időben, hogy megreped az a bejgli, vagy most az egyszer egészben marad? Nem volt ajándékozási versenyfutás, nem is nagyon volt miből, de a felhozatalban sem lehetett dúskálni. Mégis mindenki pont annak örült a fa alatt, amire vágyott. Nem ötvenfogásos terülj, asztalkám körül ültünk, de ami oda teremtődött, isteni finom volt, és sokan elfértünk a kis konyhában az arra az estére kihúzott terülj, asztalkám körül. A mai napig emlékszem azokra az ízekre, illatokra, az akkori semmiből csodával határos módon előállított remek, közös vacsorákra. Persze, mint mondtam, a fiatalság nosztalgiája. Akkor lenne baj, ha nem változott volna a világ. De ebből a minden lehetőséget felmutató, elkápráztató, szemfényvesztő, eszement pörgésből egy kicsit visszavágyom.

Kívánom, hogy mindenkinek, nekünk is, minden karácsony legyen mégis versenyfutástól mentes! Legyen igazán szép, meghitt, békés!

Fotó: Pixabay.com