„Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég / S az újszülött rügyező ágakkal / Lángot rak a fázó homlokok mögé” – írja József Attila 1923 decemberében Karácsony című versében. A költő látásmódját, képi világát megragadóan tükröző, időtlen sorok 1989 decemberére is érvényesek, igazolván, hogy a hiteles műalkotás kortalan.
Az 1989-es „fázó homlokok” ugyanis évek, évtizedek megpróbáltatásai során tűrőképességük határához érkeztek, a didergés – a szó valós és átvitt értelmében egyaránt – elviselhetetlenné vált. És az „újszülött” akkor, azon a karácsonyon újra lángot rakott, erős lánggal melegítette a fázó homlokokat, melynek fénye a sötétséget is elűzte végre. Az első szabad karácsonynak lehetett örvendezni, s aki akarta, hangos szóval kimondhatta: Jézus megszületett.
Harmincöt esztendő fél emberöltő, súlyos idő. Elemezhető, értékelhető, ám érdemes néhány akkori képet felidézni: pontosan harmincöt évvel ezelőtt, 1989 decemberében Sepsiszentgyörgy belvárosában, az akkori pártbizottság épülete előtt ezrek gyülekeztek napokon át szabadságot, emberibb életet kívánva. E szabadság ízű téli napok fénnyel voltak telítettek, de eme új világ hajnalán, huszonharmadikán már tapasztalható volt az első rémhírkeltés, a diverzió: azzal riogatták a tüntetőket, hogy Brassó felől terroristák tartanak Szentgyörgy felé, pánikot, riadalmat keltve. A városközpontban készített fekete-fehér fotókon is látható a forradalmi hév: a pártszékház előtt tömegek, a diktátor égő portréja körül jó néhányan vigyorogva melegednek, míg kissé távolabb a Securitate néhány kiégett Dacia személygépkocsija sorakozik. Már ott, akkor, a karácsony előtti bizonytalanságban érzékelni lehetett: a továbbiakban erőre és kitartásra lesz szükség, de a Mester nélkül nem fog menni.
Harmincöt esztendő múltán más, élénkebb, színesebb képek határozták meg Sepsiszentgyörgy belvárosát: karácsonyi vásár nyüzsgéssel, élettel: kis- és nagyobb diákok csengő, tiszta énekével a színpadon, kivetített gyermekrajzokkal a Tamási Áron Színház homlokzatán, kacagó apróságokkal a körhintán, melyet olykor még a köd is körbefon. Drámai az akkori és a mostani képek közötti ellentét. A maiak lelket melengetőek, pedig ma is élnek a didergők, a „fázó homlokok” ma is várnak az „újszülött” – a Mester – lángjára. És e mostani, éneklő, rajzoló gyönyörűséges gyermekek is cseperednek, előbb a tanító néni, aztán az osztályfőnök engedi el kezüket, aztán az érettségi után ők is magukra maradnak, segítségre szorulnak, s ahhoz, hogy tájékozódni tudjanak, az élet körhintáján magabiztosak maradhassanak, azt kérdezik majd: ők kire számíthatnak?
Mint mindenkor, a Mesterre számíthatnak. Ők is. E tényszerűség nem csupán ma, a Mester születésének napján érvényes, hanem az esztendő bármely pillanatában. Mert a Mester mindenkori tanításával és példájával erőt, tartást és hitet ad. Nem kényeztet el, de jelen van és figyel.
Körhinta Sepsiszentgyörgy belvárosában, ahol 1989 decemberében tüntettek. Fotó: Mózes László