A nagy hírű egyetem elvételének 2009. május 12-én lesz 90. évfordulója. Azóta, az erdélyi „kicsi magyar világ" négy évét és az 1945—1959 közötti időszakot leszámítva, bár egy kisebb országnyi magyar nemzetiségű állampolgár él itt, nincs saját állami magyar egyeteme. Vannak viszont a multikulturalitás címkéje alatt futtatott, magyar kollaborációval is támogatott magyar állami egyetemet pótló felsőoktatási intézmények, amelyeken van időszak, amikor a Cigarettázni tilos feliratot is csak az egyik nyelven lehet kiírni, és ha ez mégis másként történik, ekörül hosszan tartó „tudományos" viták kerekednek.
Vincze Gábor tanulmányát egyébként nemcsak a Ferenc József Tudományegyetem elkobzásának 90. évfordulója teszi időszerűvé, hanem az önálló állami magyar felsőoktatás létesítésének kormányzati akadályoztatása, Traian Băsescu államelnöknek az a cinikus megjegyzése, hogy a román állam törvényei szerint a nagy nehezen akkreditált magyar egyetem, a Sapientia sem kaphat állami támogatást, lévén magánintézmény. Sógor Csaba EP-képviselő adatai szerint a 6,6 százaléknyi romániai magyarság csupán négyszázaléknyi részesedéssel rendelkezik az egyetemeken, s ezeknek csak a harmada tanulhat anyanyelvén.
A Vincze-tanulmány eleven sebre tapint olyan vonatkozásban is, hogy a mértéktelenül elvadult szlovákiai nacionalizmus újfent nyelvi hadjáratot indított a magyar földrajzi nyelvhasználat ellen, amelyet a nagyobb nyomaték kedvéért magyarverésekkel és vérforraló koncepciós perekkel fűszerez.
Vincze Gábor folyóiratban közölt tanulmányát azért is érdemes fellapozni és elolvasni, mert a kolozsvári magyar egyetem kilencven évvel ezelőtti brutális felszámolását olyan történeti környezetbe helyezi, amelyről eddig a folyamatos történelemhamisítás miatt vagy csak hézagos, vagy teljességgel hamis ismereteink lehettek. A XX. századi erdélyi magyar múlt egyik legkiválóbb ismerője megrázó képet rajzol azokról a magyar politikai árulásokról, a Károlyi-kormány után a bolsevista országrontók emberileg és nemzetileg minősíthetetlen kalandorságáról, azokról a politikai imposztorokról, akiknek jellemző módon emlékműveik, utca- és intézményneveik még ma is ott díszelegnek ebben a többszörösen is megalázott országban.
Anélkül, hogy a román „honfoglalás", Erdély megszállásának szörnyűségeit kisebbítenők, ne nézzünk el afölött se, és főleg ne hagyjuk, hogy nemzeti vagy internacionalista hősként díszelegtessék azokat, akik Magyarországot a végromlásba vezették. Az illúziókat gerjesztő Károlyi Mihályt, aki azt hitte, hogy az ő személyi képességei miatt a győztes antanthatalmak a keblükre ölelik Magyarországot, s azt a hitet táplálta, hogy a nemzeti kisebbségek képviselőivel egyezkedve az ország területi integritását garantálni képes. Linder Béla hadügyminiszter pedig az egyetemes hadtörténetben is páratlan cselekedetre vetemedett: leszereltette a még harcképes és a szülőföld védelmében életét áldozni hajlandó katonákat, akiket fegyver és lőszer nélkül hazairányított. (Böhm Vilmos 700 000 magyar katona fegyverletételét szervezte meg. Az ország haderejét teljességgel szétverték. Hadfelszerelésük a bevonuló román hadsereg kezére jutott.)
A tanulmány törzsanyaga az egyetemi épületek fizikai elfoglalását, majd a professzori kar elűzését, az egyetemisták egzisztenciális ellehetetlenítését, a kitelepítéseket és kiutasításokat részletezi, a cenzúrázott lapokat, lapbetiltásokat, vagy azt, ahogyan a magyaros viseletben utcára merészkedő nőket felpofozzák.
Vincze Gábor tanulmányában nem kíméli azokat sem, akik a hódítókkal paktálva, zsíros bukaresti posztokért ácsingózva nemzetárulókká lettek. Ezek között is kiemelkedő szerepe volt és fényesnek nem nevezhető mocskos karriert épített magának az a Kiss Géza — a debreceni egyetem leköszönő rektora —, aki Kolozsvárra felajánlotta szolgálatait a hódítóknak. Lett is belőle bukaresti kormánytisztviselő, parlamenti képviselő.
A többkönyves és számos erdélyi vonatkozású történelmi témájú tanulmány szerzője felesége révén háromszéki — uzoni — kötődésű. A hódmezővásárhelyi Emlékpont Múzeum egyik alapembere a Szeged melletti Deszk lakosa. Szeged a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem szétverése után a professzori karnak és az egyetemisták százainak biztosított tanulmányaik folytatásához lehetőséget, a szülőföldjükről elűzött erdélyieknek lelki menedéket.
Meglehet, hogy szerzőnk Erdély iránti történeti érdeklődésének motivációit ezen a tudományos és érzelmi pászmán is kell keresnünk, amelyre mostani közleményének első soraitól az utolsóig rátalálunk.
