Az első meglepetés maga a környezet: a Csíki negyedben járunk, amelyet sok lakáskereső eleve kizár a lehetőségek közül, de ezek a tömbházak nincsenek leromolva, és a közöttük levő zöldövezet még decemberben is szépen gondozottnak látszik, a lépcsőház bejárata pedig jobban néz ki, mint a miénk a Iorga utcában. Egy barátságos hölgy nyit ajtót, a mindenes gondozónő, ő vezet be a második emeleti lakás egykori nappalijába. Kicsit feszengve lépek be, nem tudom, mi vár rám.

Kerekesszékre számítottam, de Benjámin egy ágyban fekszik félig felülve. Előtte a számítógép billen­tyűzete, a képernyő, odébb az egyik sarokban tévé. Az ágy a szoba közepén van, hogy lehessen körbejárni, a hátsó falon mediterrán tenger kéklik, elöl pálmafák, hátrább egy sziget: ezt és a belépőket egy nagy tükörben látja, mert arccal a világosság, az ablak felé néz. Hangszórók és lemezek egészítik ki a berendezést, mint később megtudom, sok zenét hallgat, leginkább a rock, ezen belül a metál áll közel hozzá. Az első közös pontunk a napsárga fal: nálunk 25 évet tartott, de Benjáminnak hatéves korától ez a kedvenc színe; egyéves korától lakik ugyanitt, de a berendezés persze változott.

Teljes lebénulás és kétségbeesés

Kezdjük az elején – kérem. Habár annak idején elég nagy port vert fel a balesete, és egy időben az egész városban gyűjtéseket, koncerteket, jótékonysági eseményeket szerveztek azért, hogy eljusson Kínába kezelésre, régen volt mindez, nem árt sorba tenni az eseményeket.

– 1998 augusztusában sikerült egy nagyon elcseszett fejest ugranom a Rétyi-tóba, és súlyos nyaki sérülést szenvedtem: egy csigolya kificamodott, a levált porc mélyen behatolt a gerincvelőmbe, és egy másodperc alatt nyaktól lefelé teljesen lebénultam – eleveníti fel élete nagy fordulópontját. – Sepsiszentgyörgyön rögzítették a nyakamat, és Bukarestbe, a Bagdasar-kórházba vittek, de ott is csak egy hét múlva műtöttek meg. Ezzel az ötórás műtéttel stabilizálták a gerincemet, hogy egyáltalán túléljek, de az állapotomon nem tudtak javítani: teljesen mozgásképtelen voltam, úgy éltem, hogy csak a szememet és a szájamat tudtam mozgatni. Tíz évvel később sikerült eljutnom Kínába, ahol őssejtkezelést kaptam, és ez használt is, jobban lettem: sokat javult a légzőkapacitásom, általánosan véve felerősödtem, és pár hónap után a nyakamat és a karjaimat is kezdtem mozgatni. Az ujjaimat már nem, és mivel a bal karom kicsit erősebb, erre a kézfejemre van rákötözve a ceruza, amivel a számítógép billentyűit nyomkodom; ez az egyetlen eszköz, amit kezelni tudok. Eredetileg jobbkezes voltam, de belejöttem már a balkezességbe. Kerekesszékem is van, de ahhoz is kell két erős kar, és az nekem hiányzik – mondja mindezt olyan hangvétellel, mintha nem lenne semmi különös egy ilyen tragédiában.

Tényleg nincs semmi problémája? De van, hidegfront idején rosszul alszik, és amúgy is törékeny az egészsége, óvnia kell magát a meghűléstől is. Kijárni csak jó időben szokott, a barátai cipelgetik ide-oda. S hogy miből állnak, mivel telnek a napok?

Benji fiatalon. Fotó: Kisgyörgy Benjámin gyűjteményéből

– Napjaim 90 százalékát ágyban töltöm, a levegőhengeres matrac időnként átforgatja magát, ennél jobbat a felfekvés ellen még nem tudtunk kitalálni. Van egy személyi asszisztensem vagy gondozónőm, aki főz, etet, itat, tisztába tesz, mindent elvégez, amit kell, csak pár órányi szabad ideje van naponta, de ezt próbáljuk rugalmasan kezelni. A jövedelmem egy szűk minimálbérnyi összeg, ami betegnyugdíjból és segélyből tevődik össze; ha jól beosztom, elég is. Emellett egy kerekesszé­ket kaptam az államtól valami tíz éve, és minden hónapban a vizeletes katétereket, illetve zsákokat – foglalja össze a gyakorlati dolgokat.

Én pedig jegyzetelés közben próbálok utánaszámolni: a nettó minimálbér Romániában nagyjából fele annak, amennyi egy nélkülözéstől mentes élethez kell. De ez most kevésbé érdekel: azt szeretném tudni, hogy miképpen tudja ép ésszel túlélni a lebénulást egy ereje teljében levő fiatalember.

– Lelki értelemben nagyon nagy zuhanás volt az, hogy egy másodperc alatt minden odalett, amit 24 év alatt elértem: az életminőség és a jövőkép is összezilálódott. 24 évesen elképzelni sem tudtam semmi ilyesmit. Nagyon tevékeny, mozgékony voltam, az általános gazdasági és a családi helyzet is megkívánta, hogy eltartsam magam. A szüleimnek nehéz életük volt, 1989 előtt rengeteg házkutatást tartottak nálunk, olykor még a kamraajtót is lepecsételték, mi gyermekként – egy nővérem és egy húgom van – ott álltunk éhesen a lezárt kamra előtt, erre nagyon emlékszem. Gyönyörűen rajzoltam, márványba faragtam, precíz dolgokat készítettem. Katona is voltam, három hónapot Fălticeni-ben, kilencet Bukarestben. Barátaim voltak, működő párkapcsolatom, és hosszú távra terveztünk. A balesetem sok mindent megváltoztatott: egy idő után be kellett látnom bizonyos dolgokat, és el kellett engednem embereket, akkor is, ha úgy éreztem, hogy beledöglök. Barátaim azonban maradtak, újak is kerültek, sőt, az igazi kemény mag később alakult ki. Számomra is hihetetlen, hogy 26 éve élek így, mert nem igazán tudok elszámolni ezzel az idővel, sokkal kevesebbnek érzem most már. De az első két-három év nagyon hosszú volt: teljesen magatehetetlen voltam, csak feküdni tudtam, bámultam a falat, és rettenetesen meg akartam halni. Aztán négy év után édesanyám és édesapám is meghalt. Rám járt a rúd rendesen. Szülők voltak, fájt az elvesztésük, és mivel segítséget is tőlük kaptam, nagy űr maradt utánuk. Az én helyzetemben az intim szféra nagyon leszűkül, külön kihívás rábízni magad valakire. Nem is beszéltem senkivel, aki ennyire magatehetetlen volt, mint én, csak olyanokkal, akik kicsit több mobilitással rendelkeztek. De nem is az a lényeg, hogy milyen szintű a bénulás, hanem hogy miképpen éli meg az ember: ha csak az egyik lábát veszíti el valaki, az is nagyon nehéz lehet. Nekem négy-öt év kellett ahhoz, hogy összeszedjem magam – foglalja össze szenvedéseit.

Ám mire belegondolnék, hogy milyen rettenetes helyzetben lehetett 30 évesen, már nem tudok elszörnyedni: Benjámin mosolyog.

Útkeresés

– Az embernek mindenképpen kezdenie kell magával valamit az életben, én hiszem azt, hogy nem véletlenül vagyunk a világon. Ez nem egyik napról a másikra fordult át bennem, el kellett jutnom a hogyan továbbig.

Jövőkép nélkül az ember rettenetesen sajnálja magát, és minden reggel majd’ elpityeredik, amikor felébred, mert álmában jobb volt, mint a valóságban, de egy idő után ez is unalmassá válik. Számomra akkor következett be a fordulat, amikor feltettem magamnak a kérdést, hogy mi ez: véletlenek sorozata vagy van fölöttünk valami? Épkézláb emberek nemigen teszik fel maguknak ezeket a kérdéseket, és én, amikor elkezdtem, azt kerestem, hogy bele tudok-e valamibe kapaszkodni, ami kimozdít a letargiából. És ha most nagyon egyszerűen fogalmaznék, akkor azt mondanám, hogy megtaláltam Istent, de ez azért nem ilyen egyszerű: van egy nagyon mély istenhitem, de köznapi értelemben véve nem vagyok vallásos. Unitáriusnak kereszteltek, ez teljesen rendben van, így is marad, de az őszintén kereső embernek muszáj bátorságot vennie ahhoz is, hogy kitekingessen a keresztény kultúrkörből, és minél messzébb merészkedem, annál jobban látom, hogy van egy nagyon mély összecsengés a gyökereknél; a Korán istenképe is nagyon szép, csak ezt a szélsőséges irányzatoktól már alig látni. Érdekelnek a vallások, sokat olvastam, vallásokat, filozófiát, pszichológiát, próbáltam összerakni egy működő világképet, egy új énképet, mert ha az ember ilyen arányban elveszíti azt, aminek tartotta magát, egy stabilabb, időtállóbb valamire van szüksége.

Fotó: Albert Levente

A világ csodaszép

– Még mindig nem tiszta számomra, hogy miképpen történt, ami történt, és miért. A véletlenekben nem hiszek, szerintem a világegyetemben rend van. Csak amikor az ember még benne van a sűrűjében, túl közel van a fához, és nem látja az erdőt. Nem tudom, ki lennék, ha nem történik ez a baleset, de lelkileg biztosan sokkal gyengébb lábakon állnék: aki most vagyok, az csak így lehettem. Nehéz elmagyarázni és megértetni, hogy ebből a hatalmas veszteségből miképpen lehet profitálni is, de lehet.

Csak egy kis alázat kell hozzá. Nagyon hosszú az út onnan, hogy az ember meg akar halni, odáig, amíg tiszta szívvel ki tudod jelenteni, hogy az élet gyönyörű szép és csodálatos. Nem testi épségben és mobilitásban mérik az embert: sokkal több van bennünk. Hihetetlen, hogy mit meg lehet szokni: ha nekem bárki azt mondta volna, hogy ebben a testben még boldog tudok lenni és nevetni, nem csak negatív érzelmeket táplálni, nem hittem volna el. Azt is csodának tartom, hogy az ember ilyen mélyről vissza tud jönni és újra tudja építeni magát. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy egyedül csináltam: valami segítséget kaptam, hogy ki tudjak mozdulni a pokolból, mert átvitt értelemben az volt, amiben éltem.

A humor is segít

– Ami igazán fontos, hogy az ember tudjon őszinte maradni magával, legyen tiszta képe az erősségeiről, gyengeségeiről. Ez elől az egótalanítási folyamat elől a legtöbben menekülnek, én sem jószántamból csináltam, hanem mert muszáj volt, be voltam zárva egy rosszul működő testbe. Keresés közben sok mindennel foglalkoztam, sok mindenbe belekóstoltam – a lényeg az volt, hogy kapjak valamit, amibe bele lehet fogódzni, egy célt, ami értelmet ad a holnapnak. Nem mindig áldás amúgy, ha az embernek van szellemi kapacitása: az én agyam szünet nélkül kattog, de megtanultam élni vele. Ennyi idő után kialakult, hogy egyre kevésbé próbálom intellektusból tolni ezt a létezést, próbálom észrevenni, ami szebbé teszi az életet.

Telik az idő. Fotó: Kisgyörgy Benjámin gyűjteményéből

A humor sokszor átsegít a nehéz helyzeteken, szerencsére tudok magamon is nevetni. Egy kis önirónia jól jön, rá is kaptam. Igazából nincs miért panaszkodnom, vannak nálam rosszabb helyzetben levők is, az emberek mintegy 15 százalékának még tiszta ivóvize sincs. Persze vannak nehézségeim: folyton ennék, de nem szabad elhíznom, és egyébként is vigyáznom kell az egészségemre, nagyon törékeny. De lelkileg eljutottam oda, hogy semmi bajom nincs az élettel. Az emberekkel van, mert nagyon ki van ficamodva a világ értékrendje, nem akarunk szembenézni azzal, hogy a mi felelősségünk is a világ. Egy kicsit mindenki beletesz, jót, rosszat, és aki saját maga jobb verzióját teszi közzé, jobbá tudja tenni a környezetét. Ez az értelme, hogy itt vagyunk: hogy fejlődjünk és csiszoljuk magunkat a lehető legszebbé és legjobbá. Ennél nemesebb küldetés nincs. A fene enné meg, tudnánk mi ezt jobban csinálni, csak valahogy mindig elbukunk, az egóé az utolsó szó. A világ gyönyörű hely, csak egyre inkább elhisszük, hogy mi vagyunk a főnökök, ez a baj.

Egy könyvecske, és ami még jöhet

Ezzel nagyon egyet tudok érteni. Csak azt nem tudom, hogy miért nem törekszik mindenki arra, hogy a jobbat adja magából. És ha már azoknál tartunk, akik nem vigyáznak eléggé a világra, óhatatlanul szóba kerül Románia aktuális helyzete is. Benjámin követi a híreket, képben van a történtekkel, de a politika és a politikusok iránt fenntartásai vannak; nem az ő világa, ő más kritériumok szerint értékeli a világot és az embereket. Korábban részt vett a választásokon, az idén azonban nem kért mozgóurnát: túlságosan körülményesnek találta, különösen azt, hogy nem hozzák adott időben, hanem órákat kell várni rá, nemcsak neki, hanem az asszisztensének is, aki így elveszítette volna kevés szabadidejét. Annak örül, hogy az RMDSZ jó eredményt ért el, drukkolt a szövetségnek, de igazából az foglalkoztatja, hogy ő mit tud hozzátenni a világhoz. Újabban írogat: ha egy gondolat érdekesnek tűnik számára, akkor dolgozik benne, nem hagyja magát kidobni, előbb-utóbb papírra, azazhogy képernyőre kerül.

Egy kis könyvecske már lett ezekből a próbálkozásokból: a Lélekösvényen, amelyben Steigerwald Tibor fényképeihez írt néhány léleknyitogatónak szánt sort. Szívvel-lélekkel tette, de mikor kész lett, már nem érezte annyira magáénak; ennek ellenére már egy másik kiadványon dolgoznak. Nem tervezték, de így alakult – meséli.

A Lélekösvényen című tárlatkaraván megnyitóján barátjával, Steigerwald Tibor fotóssal. Fotó: Toró Attila

Úgy kezdődött, hogy felajánlotta „Steigi” barátjának a technikai segítséget képei könyvbe szerkesztéséhez. Régóta ismerik egymást, ezért Benjámin azt javasolta, hogy adjanak valami elvontabb, lelki töltetet is azoknak, akik kézbe veszik a könyvet, és bár barátja (aki katolikus, de a valláskülönbség nem zavarja őket, sőt, érdekes összhangot teremt közöttük az alkotásban) kissé szabódott – nem tudta, mibe vág bele –, végül „a kép és a szó szimbiózisából valami új, valami több született”, ahogy ezt az előszóban olvashatjuk. A sepsiszentgyörgyi templomokban és Bertis üzletekben megvásárolható kiadvány (amelyről lapunk december 11-ei számában már beszámoltunk) négy részre oszlik, ezek címei – Földhözragadt lét, Ébredés, A lélek sötét éjszakája, Fény és szeretet – akár Benjámin életének fejezetei is lehetnek. Ez azonban később tudatosul bennem; ott még a terveiről beszélgettünk, közöttük arról, hogy idővel jó lenne földszintre költözni, a könnyebb kijárás miatt.

Innen már csapongva, felszabadultan locsogunk, nevetgélünk, s habár aznap, alig másfél órája ismerkedtünk meg, úgy köszönök el, mint aki egy kedves régi ismerőstől ajándékot kapott. Nem is akármilyent: az emberi lélek megbecsülését és az élet féltő szeretetét. Nagyon hasznos angyalfia, és minőségét korlátlan ideig megőrzi.