A hatalom támasza: a pénz és a katona

Az az új abszolutizmus kori állam, amely kis, helyi, önszabályozó, mi-tudattal egybeforrasztott mikroközösségek laza halmazából alakul szorosabb keretté, kedvező feltételek közepette olyan makroközösséggé válhat, amelyben a polgárok céljai, érdekei egy mederbe áramoltathatók, hasonul az értékrendjük, és a belső kohézió tudatosabbá válik. Ilyen körülmények – mindenekfelett pedig a számottevőbb közösségtudat – kedveznek a védelmi erő, a hadsereg toborzásának is. A Habsburg Birodalom a hatalmi versengés rajtjánál megkésett. Fegyverrel meghódított tartományai egymástól igen-igen különbözőek voltak.

Bibó István szerint valójában groteszknek minősíthető az az állapot, hogy „a császári címet nem viselő Mária Terézia országának még neve sincsen...”, csupán népek, etnikai töredékek együttese. A Habsburgok összefüggő dunai államát szerinte csak a XVIII. század második felében kezdik feltölteni valamiféle „osztrák” tudattal.

Ilyen szerkezet számára létfontosságú a katonai erő. Kell a belső biztonság fenntartásához, s kell a birodalomépítő, védelmező, területgyarapító háborúskodásaihoz. A katonatartás hovatovább mind költségesebb, és egyre jobban befolyásolja a pénzügyeket, megterheli az államháztartást.

„Háborúk nem viselhetők hadseregek nélkül; hadseregek nem tarthatók fenn zsold nélkül; zsold nem fizethető adók nélkül” – ez az 1647-ben elhangzó, a spanyol monarchiára vonatkozó sommás megállapítás egy évszázad múltán sem veszít érvényességéből. A hadseregek fenntartása egyre költségesebb. A XVIII. század második felében Európa-szerte mind többet, a század elejéhez képest mintegy tízszeresét fizették korszerű tűzfegyverekért, haderő-felszerelésért. I. Péter és I. Frigyes-Vilmos országában az állami büdzsé bevételeinek 80 százalékát emésztette fel a katonai kiadás, a Habsburg Birodalomban felét, Bajorországban pedig egyharmadát tette ki az állami jövedelemnek. Az is meggondolkodtató, hogy a hétéves háború végén az osztrák költségvetés évi deficitje 12 millió forintra rúgott, az összbevételek felére.

Az osztrák kameralista nézetek képviselői is jellemző módon elsősorban a császári-királyi kincstár szemszögéből szemlélték és elemezték a közgazdaság szövődményes problémáit. Kell tehát az adó, a kötéllel fogott, valamint a toborzott katona mellett az ingyen szolgáló parasztkatona.

Erdély a XVIII. század első felében nemcsak adófizető népesség lakhelye, nemcsak „elmaradott, peremvidéki provincia”, hanem a keletről várható támadásokkal szembeni birodalomerőd sarokbástyája, török támadást felfogó őrhely. Az ott állomásozó ezredeknek természetesen ő a legfőbb élelmiszerszállítója, ugyanakkor pedig potenciálisan katonai erő, az ingyen szolgáló parasztkatona egyik lelőhelye is.

Jó egy évszázaddal azelőtt Borsos Tamás, Bethlen Gábor követe török főtiszteknek odavetett szavai jól jellemzik az önálló Erdély helyzetét: „Az nagy hatalmas császárok is Erdélyben nem pénzt kerestek, hanem emberi barátságot, mert Erdély nem pénzes ország, hanem szablyás ország.” A székekben többségben lévő vitézlő rendbéli székely pedig még ebben a „szablyás országban” is kiváltképpen kardforgató népelem volt. Az 1690 őszén, az önálló fejedelemség megszűntekor fogalmazott „Lipót-féle szentséges hitlevél” is ezt a sajátos helyzetét, státusát ismeri el. Az I. Lipót és az erdélyi fejedelemség között „szabad akarattal létrejött egyezséget tartalmazó alapokirat” 14. pontja ugyanis így hangzik: „A székelyek, ez a legharciasabb nép, a téli és nyári katonai tartás egész terhe alól, a dézsmák alól és a felkelés terhe alatt kezükön levő fekvő jószágok után való szolgáltatások alól, amint eddig­elé, úgy ezután is teljesen mentesek legyenek. Ellenben továbbra is kötelezve maradjanak a haza védelmére saját költségükön katonáskodni, ide nem értve mindazonáltal a székely parasztokat vagy jobbágyokat.” A Habsburg Birodalom védereje tehát számíthatott Erdélyben egy ősi honvédelmi funkcióra „szakosodott” parasztkatona, önellátó, önfenntartó zsoldospótló népességre.

Ez a magyar szabadparaszti réteg azonban az 1760-as években nem tartozott a birodalom katonai főparancsnoksága alá. A kuruc szabadságharc leverése után ugyanis Bécs – tartva attól, hogy egy újra felparázsló rebellió ismét zászlaja alá seregeltetheti a székelyeket – fegyvereit elkoboztatta, és mintegy fél évszázadon át a hagyományos módon, azaz népi, szervezett, egységes, harci erőként nem vette igénybe szolgálatait.

A székelység tehát úgy élt, mint az a sok-sok szász vagy román szabad paraszt, aki földesurat nem szolgált, de adót fizetett (ha maga nem volt éppen több jobbágy ura). A székelyek a XVIII. század első felében nem is tiltakoztak a porciózás miatt, hiszen katonai szolgálatot nem tettek telkük után, s így ősi jogelvek parancsa szerint, ha nem „vérrel”, akkor „arannyal” váltották meg a közösségben éléshez való jussukat.

Az ősi privilégiumaik, valamint az azokat elismerő Leopoldi Diploma azonban őrizte korporativ adómentességi jogosultságukat. Ennek ellenére valaminő jogcímen, de főleg azért, mert a központi hatalom az ő adógarasaikról sem mondhatott le, adóztak. 1749-ben például Kászonszékben szabadok fizették (a rendi magasabb státusba soroltságuk miatt magasabb kulcs szerint) az adó java részét. A „vitézlő”, tehát nem „paraszt” székelyt átlagosan 9 forint terhelte, míg jobbágy falusfele ennek az összegnek még egyharmadát sem adta, miközben az erdélyi adózók fejátlaga a század közepén 5 forint körül mozgott.

Az adózási rendszer már nem felelt meg a XVIII. századbeli birodalmi kincstárnak. A tényleges földterületet is mindinkább számításba vették. 1730 után a calculusrendszerrel kísérleteztek. Az Erdélyre kirótt száz „calculusból” 17 esett a székely székekre. 1750-ben azután elkészült az összeírás, melynek alapján az 1754. esztendőben megszületett az új adópolitika szellemében fogant Bethlen-rendszer, amely az adózók jogállására és vagyoni állapotára volt tekintettel. A fejadó és vagyonadó új rendjét 1763-ban a Buccow-rendszer, majd 1769-ben a Brukenthal-rendszer módosítása követi. Megalkotóik az abszolutizmust szolgálták azzal, hogy a császár az adót szabadon, a rendek közreműködésétől függetlenül adminisztrálhatta. Kell tehát az „adógaras”; korszerűsítik is a módszereket, viszont a pénz nehezen gyűl be, a behajtók katonákkal sanyargattatják a népet, amelyre mind nagyobb adósság, adóhátralék terhe nehezedik.

A bécsi reformerek szívesen vennék a nemesi privilégium egyik legfontosabbikának, az adómentességnek a megszüntetését. Az ellenállás azonban igen erős lévén, meghátrálnak. Marad a „modernizálás”, a jobbító igyekezet, a változtató kísérletezés; s e folyamat keretében a szabadrendi székely „szablyás” is, „pénzes” is és „földtúró” is. Életformája sem Európában, sem Erdélyben nem társtalan, nem rendhagyó és nem új.

Régi határvédő forma az új uralmi rendben

J. H. Benigni von Mildenberg az erdélyi határőrvidéket 1834-ben felmérő művében utal arra, hogy a rómaiak szintén összefüggő, folytatólagos katonai kolóniák sorával védelmezték birodalmukat az északi barbár támadásokkal szemben. Hasonlatos rendszernek látja azt, amelyet Mohács után Dalmácia és Horvátország felől épített ki az osztrák Habsburg-ház. Valóban már 1526 után javasolja a bajor humanista Aventinus, hogy a régi római kolóniák mintájára „a törökkel szemben is határőrvidék állítandó fel, melyben a katonák maguk művelnék meg a földet”.

Végvidéket, határsávot, gyepűt védelmező, csatákban jeleskedő parasztkatonák sokszor és sok helyütt szerepelnek az elmúlt évszázadok krónikáiban; a korai frank birodalom őrgrófságaiban, a skandináv, északnyugati német, svájci, angol, orosz tájakon éppen úgy, mint a dunántúli Őrségben. A Habsburg-hatalom XVI. század óta tervezett, majd fokozatosan kiépített, hosszan elnyúló, láncszerű rendszerré kovácsolódó határvédő övezete a XVIII. század elején már az adriai partoktól kiindulva a Maros partjáig volt nyomon követhető. Kezdőpontjának a már a XVI. században kialakuló károlyvárosi és varasdi végvidék tekinthető. Az előbbi horvát földön szerveződött meg, és a tengerpartig húzódott le. Ehhez csatlakozott Zágrábtól délre a báni s fölötte létesült a varasdi (vend) határőrvidék. Ez folytatódott a szávai, szlavóniai sávban. 

A dunai, tiszai, marosi határőrvidék az 1699. évi karlócai béke után alakult, falvait 1702-ben vették ki a magyar polgári igazgatás alól. A dunai folytatásaként a tiszai Pétervárad felett északnak fordult, és elérte Szegedet, amely székhelye is volt. Szeged felől keleti irányban haladt a marosi (arad-csanádi) Arad központtal. A felsorolt katonai igazgatás alatt álló területi egységek a török előretörés elleni őrhelyek voltak. Érthető, hogy az 1718-ban Pozserovácon megkötött béke, amely a temesi bánság felszabadulását hozta, a tiszai–marosi vonulatot feleslegessé tette. Megszűnésére 1750 táján került sor.

Ez az egész védelmi övezet a XVIII. század második felében újraépül. A leglényegesebb változás az, hogy 1762–1764-ben megszerveződik a kelet felé néző őrvidék a román és székely ezredek felállításával. Ehhez társul a bánsági végvidék, amely az erdélyi, a keleti őrhelyeket kapcsolja össze a szlavóniai, valamint a sajkás (csajkás) zászlóalj területével. A Bánságban 1768 után a déli részek továbbra is katonai igazgatás alatt maradnak, magukba foglalva a román-illír (szerb) és a német-bánsági ezredet.
1762-ben ez a kipróbált és belpolitikát, külügyet, pénzügyeket jól szolgáló rendszer volt az a régi modell, amelynek alapján szerveződött az erdélyi folytatás.

Az erdélyi határőrvidék etnikailag nem egységes. Keretein belül egysorsú népek fiai jussolnak különleges birodalmi funkciót. A militarizált településeknek egyharmada tartozott a vármegyékhez, több mint fele, mintegy 55 százalék a székelyek földjéhez, s mintegy 12 százaléknyi a szász székekhez. A hadvezetés álma, a teljesen és kizárólagosan katonai igazgatás alá tartozás csak a királyföldi román falvakban (valamint Kolozs és Doboka megyében) valósult meg. 

A vegyes, katonai és polgári igazgatás alatt álló települések láncát tisztán széki, megyei vezetésű falvak szakították meg. A határövezeti védelmi vonulat építő elemei elsősorban szabadparaszti vagy éppen hajdan régi formákban véradót fizető, vitézlő rendbeli népcsoportok települései voltak. Ilyen a legszámosabb katonafalut magában foglaló vármegyei Hátszeg-vidék vagy Fogaras földje. Szabadabb helyzetű a Radna-völgyi románság is. És szintén régi hadi kötelezettségek és szabadságjogok népe a székely székekbeli lófők és pixidariusok (gyalogok).

A sokcélú alakulat

A birodalom katonára éhezettsége a hosszas örökösödési, majd a hétéves háború idején egyre erőteljesebbé vált. A hadügyi vezetésnek számolnia kellett azzal, hogy a védelemre szoruló határvonal igen hosszú. Miközben nyugaton és északon dinasztikus érdekekért folyt a harc, délen és keleten is éberen kellett vigyázni, hiszen a török veszedelem nem múlt el. A határőrség-szervezés megkezdése előtt például zengett az ország a várható, készülő tatár beütésről szóló ijesztő hírektől. Védekezni kellett Erdély határszélén az új és új hullámokban keletről áramló járványveszély, a pestis, a marhadögvész terjedése ellen. Államérdek volt a csempészek megfékezése, a ki- és bevándorlás jobb ellenőrzése, az emigráció visszafogása és így tovább.

Voltak belpolitikai érdekek is, amelyeknek ez az alakulat szolgálatába szegődött. A mozaikszerűen egybeszerkesztett államban működtek centrifugális erők. Már az adriai-orsovai védvonal telepítése és működtetése példázta ezt. Ferdinand Kolowrat gróf 1748-ban csak addig tartja a szerbeket jól felhasználható határőröknek, míg Bécstől függő fegyveresekként használhatók fel a magyarok ellen.

Szekfű Gyula így írt erről: „Bécs célja rác fegyveres erő fenntartása volt... A rácokat fegyveres katonává nevelve és a monarchia egyetlen népeként szabadságeszmére, a földesúri viszonyok megvetésére szoktatva, a rác és magyar törekvések antitézisét örökíti meg a bécsi kormány, mely a divide et impera (oszd meg és uralkodj) államnacionalisztikus eszméjét sehol másutt nem tudta oly tökéletesen megvalósítani, mint éppen itt...” Az adriai-orsovai határőrvidék szervezése valóban előkép és párhuzamot kínáló forma, segít az erdélyi megértésében is.

Az erdélyi határőrezredek szász monográfusa, Carl Göllner is úgy látja, hogy nyilvánvaló a bécsi udvarnak az a szándéka, miszerint arra használja fel a határőröket, hogy segítségükkel szilárdabban horgonyt vessen a teréziánus abszolutizmus Erdélyben. A romániai németség történetírója, Johann Wolf a határőrvidéket az abszolutista állam támaszának és az osztrák központi hatóságok kezében levő eszköznek mondotta. Maga Samuel Brukenthal – akit valójában éppen a katonai határőrvidék körüli buzgólkodása segített a kancellári székbe – szintén belső politikai téren látja az intézmény létrehozásának fő okát: „a katonai határőrvidék létesítésének legfőbb indítéka nem a havasok védelme, sem az ösvényeké... hanem az ország biztonsága és általában az állam valóságos hatalmának a növelése”.

Sok évtized múltán, 1843-ban Wesselényi Miklós a nemzetiségi sorskérdéseket elemző köny­vében veti a bécsiek szemére, hogy „a folyvást ellenségesnek tekintett magyarság ellen is biztosan használandó fegyveres erőt láttak azon határszéli seregekben”.

Németh László óv attól, hogy III. Károly vagy Mária Terézia „államrezonból történő intézkedéseibe nemzeti elfogultságot magyarázzunk”. Ők népeiket használhatóságuk szerint osztályozták. Igaz, ebben a sorrendiségben a németség első helyen, a magyarság a vége felé helyezkedett el... Figyelmeztet arra is, hogy „a határőrvidék szervezése székely sérelem s magyar érdekkörcsorbulás, amellett mint a vallási unió is: a legveszélyesebb nemzetiséget (a románt) vonja ki mint katonát és uralkodó (görögkatolikus) valláshoz tartozót a magyar befolyás alól”.

Szekfű Gyula, Jakó Zsigmond, ifj. Barta János és mások okkal alapoznak Rettegi György visszaemlékezéseire, amelyek tükrözik az erdélyi magyar nemesség hangulatát, életérzését, azt a hitet, hogy a „militia” (katonaság) felállítása „helyzete további gyengítését szolgálja”, a székelység erejét megosztja, s a polgári (nemesi) kormányzat alól jelentős „földet és népet” vesz ki és rendel az ellenséges érzelmű katonai parancsnokság alá.

A román történészek egynémelyike szintén észleli a rendi, a magyar hegemónia elsorvasztásának igényét. David Prodan emellett az egyensúlyteremtés kívánalmáról szól, és arról, hogy a román és székely katonai erők szükség esetén Bécs érdekeit szolgálva semlegesíthetik egymást. Trócsányi Zsolt a határőrség-állítók szándékait fürkészve a román nyugtalanságra éberen figyelmező udvar meggondolásait említi, mondván, hogy azt „a háromnegyed százados erdélyi uralom tapasztalatai (legutóbb a Sofronie-mozgalom) meggyőzték arról, hogy az ország belbékéjéhez komoly fegyveres erők kellenek”.

Szólottunk a birodalombeli struktúramódosító folyamatokról, a centralizációról és homogenizálásról, arról, hogy a tradicionális kis alakulatok elsorvasztásra ítéltettek, vagy új funkció szolgálatába állították őket. Az állami hatalom kétségkívül megerősödött és kezdeményezővé vált. Mária Terézia maga is mindenekelőtt az összmonarchiát kívánta egybecementezni, szilárdítani, gyarapítani, nagyhatalommá növeszteni, a területi, népi kis egységek, entitások részérdekeit tehát e célrendszer függvényében látta és ítélte meg.

Elgondolkodhatunk azonban azon is, hogy vajon nem volt-e ez a későn induló struktúramódosítás, államszervezési kísérlet már a rajtnál is megkésett, anakronisztikus és így a madéfalvi vérengzés szükségtelen.

A feudális nációk, népcsoportok helyét ugyanis rövidesen nemzetek foglalták el, azok, amelyek partikuláris érdekeik, ősiség szentelte hagyományaik, sajátos értékrendjük ösztönzésére részből egésszé váltan külön akartak „egyesülten” élni a maguk nemzeti államában.

Imreh István