2014-ben Ferencz Árpád székelyudvarhelyi matematikatanár barátom egy százlapos kockás füzetet adott kölcsön tanulmányozásra, amelyben bizonyos „Berta naccsága” részére száznál is több Szentgyörgyre utalt katona írja le sebesülésének történetét az utókezelést nyújtó – iskolából átalakított – kórház vöröskeresztes vezetőnőjének kérésére. Aki nem volt más, mint Nagyernyei Kelemen Lajosné Zathureczky Berta. Ekkor kezdett érdekelni e sokoldalú tevékenységet folytató nő élettörténete.

Ki volt Zathureczky Berta?

Kelemenné Zathureczky Berta Homoródszentmártonban született 1855. február 1-jén és Sepsiszentgyörgyön halt meg 1924. január 20-án. 21 éves korában házasságot kötött Nagyernyei Kelemen Lajos háromszéki főügyésszel, és attól kezdve Sepsiszentgyörgyön élt. Író, zeneszerző, 1888-tól az Erdélyi Irodalmi Társaság (EIT) tagja, s mint ilyen, jelentős szerepet töltött be Sepsiszentgyörgy kulturális életének irányításában. Műsoros rendezvények és adakozások jövedelméből tetemes összegekkel járult hozzá a Székely Nemzeti Múzeum felépítéséhez. Nevéhez fűződik a Magyar Dalárda létrehozása is 1921-ben.

Népszerűek voltak a megzenésített költeményei, 12 füzetben 79 műdala jelent meg. Megemlítendő közülük a Szovátai búcsúdal, Hajnal uram, Kék nefelejcs. Az Anatol, vagy a farsang útja című operettnek ő volt a zeneszerzője. Emlékezzünk régiekről című kötetében (Kolozsár, 1910) a székely rege- és mondavilág legszebb darabjait adta ki.
Regényeket is írt, amelyek közül kiemelkedik a kétkötetes Asszony átka az asszony (Sepsiszentgyörgy, 1922) és főműve, az eredetileg a Brassói Lapokban folytatásokban megjelent, majd három kiadást megért Simonyi óbesterné (Brassó, 1925), melynek témáját Szádeczky Kardoss Lajos Báró Apor Péter élete című munkájából vette.

Jelentős pénzösszeggel járult hozzá a Bazáron lévő toronyóra beszerzéséhez is. Elnöke a sepsiszentgyörgyi Jótékony Nőegylet és a Tulipán Kert Egyesületnek. Mikszáth Kálmán és Jókai Mór személyes ismerőse. Utóbbit meg is hívta a Jótékony Nőegylet egyik rendezvényére, megszervezve Sepsiszentgyörgyön is Jókai írói pályájának ötvenéves jubileumi megünneplését.

Az 1914–1918 között zajló nagy háború alatt a Koronás Arany Érdemkereszttel és a II. Polgári Arany Érdemkereszttel is kitüntették. Hogy mivel érdemelte ki e medáliákat, az említett füzet alapján érthetjük meg.

Tevékenysége az I. világháború idején

Háború idején a városok civil kórházait katonai kórházzá alakították át, s melléjük az iskolákban úgynevezett vöröskeresztes kórházakat létesítettek lábadozó katonák részére. A Vöröskereszt maga gondoskodott mindenről a kórházaiban. Az élelmezést, a kötszereket, az ápolószemélyzetet mind a polgárok adományaiból fizették, s ezenkívül önkéntesek is dolgoztak.

Sepsiszentgyörgyön a Vöröskereszt Egylet a polgári fiúiskolában (ma Mihail Viteazul Főgimnázium) rendezte be a kórházát, amelynek önkéntes vezetője Zathureczky Berta volt. Hamarosan száz férőhellyel rendelkeztek. A füzetből és a korabeli fényképekről az derül ki, hogy elsősorban olyan végtagsérülteket hoztak utókezelésre, sokszor négy-öt kórház után, akik már nem szorultak kimondottan orvosi ellátásra, megbirkóztak velük az önkéntes ápolónők is, mint amilyen Zathureczky Berta volt. Száznál is több katona írja le füzetében a harctéri élményeit, s közben mindenki lelkesen szól Zathureczky Berta emberi nagyságáról. 1924-ben halt meg, a város saját halottjának tekintette és a múzeum előcsarnokában ravatalozták fel.
 

Zathureczky Berta utóélete

Amikor ennyit megtudtam, kíváncsi voltam az utóéletére is. Azt nagy megelégedéssel vettem tudomásul, hogy a város öregotthonát Zathureczky Bertáról nevezték el, de annál nagyobb szomorúság fogott el, amikor megláttam a földi nyughelyét. Kisgyörgy Zoltán jeles helytörténész, polihisztor mondta meg, hogy az ún. Lila temetőben keressek egy sírkő nélküli mozaiklapot, az a sírja Zathureczky Bertának. Megkértem a vártemplom gondnokát, régi kedves barátomat, hogy vigyen el a megnevezett helyre. Ketten meg is találtuk a nevezett lapot, de az írásból csak annyit tudtunk kiolvasni, hogy „itt nyugszik”, és az alsó részen, hogy „Nagyernyei”. A sír bejárat felőli oldalán legalább kéttucatnyi ostornyél-vastagságú kőrisfa-suhanc növögetett, az ellenoldali fal erősen málladozott. A gondnok úr megígérte, hogy kivágja a kőrisfákat (amit meg is tett!), és ha lesz az egyháznak pénze, kijavítják a károsult részeket, de kellene a felirat. Szerencsére ismertem a temetőkertek tudorát, Demeter Lajos helytörténészt, tőle megtudtam és leírtam a pontos feliratot. Egyúttal felhívtam a gondnok úr figyelmét arra, hogy neves személyek porladoznak abban a névtelen sírban, és nehogy eladják a helyet valakinek.

Néhány hónap múlva itthon járt a Magyarországra kitelepedett dr. Szabó Zoltán barátom, s búcsúzáskor elmondta, hogy vagy három egyháznak, köztük a vártemplomnak is egy-egy csinos összeget adományozott a Székelyföldről őrzött szép emléke viszonzásaképpen. Az idő rövidsége miatt már nem tudtam meggyőzni, hogy szóljon a tiszteletes úrnak az adomány ilyen célra való felhasználásáról. Így rám bízta, hogy intézzem én el, de sajnos nem sikerült. Időközben lelkészcsere is történt. A gondnok urat minduntalan biztattam a restaurálásra, de éppen nagyobb építkezésekkel volt elfoglalva az egyház. A múzeumnál is próbálkoztam, s fel is csillant az egyik tisztségviselő szeme, mondván, hogy: „nekünk is közünk van hozzá, hiszen itt volt felravatalozva”. Ekkor tudtam meg ezt az adatot.

Az interneten böngészve találtam egy Pesten élő, e-mail-címmel rendelkező nőt, aki kapcsolatot keres az erdélyi Zathureckyekkel. Gyorsan megírtam neki, hogy itt van egy, de azon segíteni kellene. Azt is felajánlottam, hogy a Zathurecky Bertáról szóló cikkeim honoráriumával beszállok én is, de gyorsan megírta, hogy nem ilyen rokonokat keres. Még más hatóságok felé is tapogatóztam, eredménytelenül. Tehát csak annyit tudtam elérni, hogy tudatosítottam az egyház vezetőségében: kik nyugszanak az immár névtelen sírban.

És ekkor – több mint fél évtizedes eredménytelen kísérlet után – váratlanul csoda történt. Megkeresett e-mailben egy Kádár Barna József nevű, számomra teljesen ismeretlen egyén, és elmondta, hogy megvették a bikfalvi Simonyi-kúriát, s az újságban olvasták, hogy a katonák emlékbejegyzései elé írt felvezetőmben megemlítem Zathureczky Berta regényei közül a Simonyi óbesterné címűt. Érdekelte őket, hogy mit tudok róla. Én nem olvastam a regényt, nem tudtam, hogy volt egy Simonyi György nevű kapitány – később ezredes –, aki Apor Péter leányának volt a férje, és hét évig Bikfalván laktak, csak a közismert legendás báró Vitézváry Simonyi József óbesterről tudtam, de arról elég sokat. Még Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényéből is emlékeztem arra a kis versikére, amelyet Nyilas Misi mondogatott, amikor kicsapták a debreceni kollégiumból: Simonyi óbester / kisgyerek korába’, / Felmászott eccer  a  Veres toronba. // Magos volt a toron, / Magos a teteje / Az egész fedele / Verebekkel tele. Tudtam, hogy Nagykállón született, rengeteg csatában vett részt, legendás hősiességét bárói címmel és nemesi előnévvel jutalmazták. Megnősült, gyerekei is voltak. A háborúk befejezése után jó pár évig Debrecenben állomásozott, majd Galíciában. Élete végén két katona kivégeztetéséért perbe fogták, megfosztották kitüntetéseitől és bárói címétől, és két évig az aradi várban raboskodva halt meg. Sehol nem olvastam, hogy valami köze is lett volna Bikfalvához.

Tehát nyugodt lelkiismerettel írtam, hogy a közismert Simonyi óbesternek semmi köze nincs a bikfalvi kúriához. Egyben megírtam a Zathureczky-sír siralmas állapotát. Nemsokára jött a válasz, hogy ők rendbe teszik a sírt. Késő ősz volt (ezelőtt három évvel), így akkor csak az oldalfal kijavítására került sor. Aztán néhány nappal ezelőtt kaptam hét képet Kádár Barna Józseftől, s nem jött, hogy higgyek a szememnek, olyan csodálatos dolgokat láttam. Nem mondom el, hogy mit, beszéljenek a képek és a kérdéseimre adott válaszok:

Kedves Lajos bácsi,
Elsősorban szeretném megköszönni a munkánk értékelését és a gratulációt, örülünk, hogy tetszik önnek, és hozzátenném, hogy a felújítás szívből jött, és teljesen önzetlenül. Természetesen megengedjük, hogy írjon róla és megköszönjük a fáradozását, főként azért, hogy a köztudatban tovább éljen Zathureczky Berta emléke, hiszen valóban egy kimagasló személyiség volt, és sokat tett városunkért, történelmünk megőrzéséért, hagyományaink és kultúránk fejlesztéséért. Nem érdemelné meg, hogy jeltelen sírban nyugodjanak porai.

Pontszerűen válaszolnék a kérdéseire:
1. Önökről kérnék néhány személyi adatot, hiszen jóformán nem is ismerjük egymást.
Feleségem dr. Kádár Ana Mária, neurológus, elektrodiagnosztikára, illetve a perifériás idegrendszer diag­nosztizálására szakosodott. Végig támogatott a felújításban és közös erőből hoztuk létre.
Jómagam diplomám szerint földrajz és német szakos tanár, illetve közgazdász vagyok, jelenleg adó- és jogtanácsadással foglalkozom. Van egy kis asztalosműhelyünk is, amelyben bútorokat, beltéri falépcsőket készítünk. Három gyermekünk van, egy 12 éves lány és két 5 éves ikerfiú.
2. Támogatta-e Önökön kívül valaki – s ha igen, kik és kinek a kezdeményezésére – a felújítást?
Nem támogatta senki a felújítást, de ezt nem is igényeltük, nem reklámoztuk egyáltalán.
3. Mi indította önöket arra, hogy tegyék azt, amit tettek?
Pár évvel ezelőtt a feleségemmel megvásároltuk a Simonyi-kúriát Bikfalván, és miután sokat kutattam az udvarház múltjáról – amiben nagyon sokat segített Várallyay Réka művészettörténész és bikfalvi udvarház-tulajdonos –, megtudtam, hogy az eredeti tulajdonosairól egy nagyon érdekes, filmbe illő regény is íródott, amelyet nem más, mint Zathureczky Berta írt Simonyi óbesterné címmel. Elmentem a megyei könyvtárba, kikölcsönöztem és elolvastam. Aztán rövid idő után megtaláltam Magyarországon egy online antikváriumban és megvettem. Lenyűgözött a könyv és főleg az a tény, hogy a regény az udvarházunk egykori nemes lakóiról, Apor Annáról és férjéről, Simonyi György huszárezredes életéről szól, illetve a Simonyi-kúriáról, ahová az 1750-ben kötött házasságuk után költöztek. Az udvarházunk ezáltal teljesen más megvilágítást kapott, szinte láttam magam előtt az udvarház egykori nemes szépségét, az angolkertet, a pusztalakot, a tavat, a gyümölcsöst – amely részben még fennmaradt – s a ház lakóit. Aztán tovább kutattam Zathureczky Berta életéről, és egy 2015-ben ön által írt újságcikkben (Zathureczky Berta emlékfüzete az első világháborúból. Emlékül hagyom az én múltamat) megtudtam, hogy az emlékfüzetet a szüleim családi barátja, aki engem is tanított, néhai Ferencz Árpád, egy rendkívüli ember és nagyon jó matematika- és fizikatanár találta meg a szülei által megvett udvarhelyi ház padlásán. Érdekesnek találtam ezt a fonalat, ami személyesen is érintett. Egy másik újságcikkben, amelyet 2012-ben Kisgyörgy Zoltán írt, megdöbbentett a zárómondat, miszerint Zathureczky Berta és férje, Kelemen Lajos, Háromszék megye egykori főügyészének síremléke gondozatlanul áll a sepsiszentgyörgyi vártemplom temetőjében, és félő, hogy eladják, mivel senki nem váltotta meg. Másnap elmentem a vártemplom lelkészi hivatalába érdeklődni. Ki akartam fizetni a sírfenntartást visszamenőleg és a jövőre nézve is, de tájékoztattak, hogy a személyiségek sírfenntartása díjtalan. Feleségemmel eldöntöttük, hogy felújítjuk a síremléket Zathureczky Berta emlékéért, hiszen mi személyesen is hálával tartozunk neki ezért a regényért, amelyben gyönyörűen bemutatja az udvarházat és a lakói viharos történetét, amit ő a regényében nagy örömünkre pozitívan zár le. Engedélyt kértem a református egyháztól a felújításhoz, és 2021 őszén nekiláttunk a munkának.
4. Önkéntesek vettek-e részt a munkálatokban?
Nem vettek részt, de erre nem is adtunk alkalmat, hiszen nem híreszteltük egyáltalán.
5. Az egyház a rábólintáson kívül tett-e valamit?
Az egyháznak köszönhetőn jutottam el önhöz, és az ön közbenjárásával megkaptam a síremlék szövegét, ami nélkül nem sikerült volna ezt rekonstruálni, hiszen a szöveg már olvashatatlan volt, teljesen kikopott. A sír valóban gondozatlan volt, körbenőtte a gyom, a bokrok. A sír mozaikból öntött lapját – amely egyben sírkőszerepet is betölt – részben moha borította és elfeketedett. A sír egyik oldalán a téglák egy része hiányos volt, több részén lehullott a vakolat. Szomorú látvány volt.
6. Jelentkezett-e már valaki újságíró írni az eseményről?
Nem jelentkezett senki, de amint említettem, nem vertük nagydobra, hiszen nem ez volt a cél.
6. Önök kértek-e segítséget valahonnan, és kaptak-e?
Nem kértünk segítséget senkitől, úgy éreztük, hogy ez a mi erkölcsi kötelességünk. A munka nagy részét személyesen végeztem el. Akiket bevontam a munkálatokba, azok részben a mi alkalmazottjaink, kollégáink voltak, részben pedig általunk fizetett kőművesek, akik helyrehozták az oldalfalakat, újravakolták azokat, segítettek a vad növényzet kitakarításában. Magával a síremlékkel, annak letisztításával, gravírozásával, újraírásával én foglalkoztam saját kezűleg. Megkérdeztem egy síremlékkészítőt, Mezei Istvánt, hogy vállalná-e az újragravírozást és újraírást. Azt válaszolta, hogy sajnos nem lenne rá ideje, mivel hosszadalmas munka lenne, és valószínű, senki nem vállalná. Talán jobb lenne az egész síremlékre egy márvány- vagy gránitlapot tenni feliratozva. Ezt nem akartam, mivel én mindig a restaurálás híve voltam. Abban igaza volt, hogy sokkal hamarabb elkészült volna, de nem ez volt a lényeg. Szeretném megemlíteni, hogy nagyon segítőkész volt annak ellenére, hogy nem neki kellett foglalkoznia vele. Elhozta a gravírozógépét, megmutatta, hogyan használjam, milyen marófejekkel érdemes dolgozni, és felajánlotta, hogy fordulhatok hozzá bármikor, ha elakadnék valamiben. Másnap elmentem egy barkácsboltba és vettem egy gravírozót, marófejeket hozzá, és nekiláttam. A felújítás két évbe telt, mivel nem tudtam rá sok időt szánni, így lassan haladtam. A gravírozás vette fel a legtöbb időt, mivel elég hosszú a szöveg. A mozaiklapot feketére festett erezettel emeltem ki. A műhelyünkben a kollégákkal csináltattam egy padot is, amelyen majd a látogatók megpihenhetnek. A sírkőre vettünk egy odaillő öblös gránitcserepet virágnak, a sír körüli részeket kaviccsal díszítettük, és ezzel el is készült Zathureczky Berta halála 100. évfordulójának évében.
7. Önkéntesen jelentkezett-e valaki pénzadománnyal?
Nem kértünk adományt, és nem is fogadtuk volna el.
8. Kérem, írjon néhány adatot a Simonyi-kúria történetéről (kié volt,  mikor vették meg önök és mik a terveik vele).
Apor Anna, a torjai báró Apor Péter főkirálybíró és történetíró, illetve Kálnoky Borbála leánya és Simonyi György nyugat-magyarországi huszárkapitány, majd később huszárezredes 1750-ben kötött házasságuk után költöztek a Simonyi-kúriába. Ekkor már állt itt egy régi, kőből épült udvarház, amelyet kibővítettek. A kúriához tartozott még egy nagy csűr, lugas, gyümölcsös, angolparkstílusú kert sétányokkal, egy kis tó, a telek végében pusztalak, és a házban volt egy saját kis kápolnájuk gótikus boltívekkel, illetve egy méretes, boltíves pince. Itt éltek együtt hét évet boldog házasságban, ahogy Zathureczky Berta leírta a regényében, majd ezt követte a húsz évig tartó válásuk, s akkor is csak gróf Kálnoky generális közbenjárására. Ekkor Mária Terézia engedélyezte a válást. Utánuk az udvarház többször váltott gazdát, többek között a Sigmond családé is volt, akik a telek hátsó felében vannak eltemetve. Az udvarház a régi rendszerben kettéosztódott, és a telek nagy részét államosították. A rendszerváltás után a telek egy részét eladták. Így a kúriá­nak és a néhai teleknek három tulajdonosa volt, amikor mi ráakadtunk. A kettőbe osztott udvarházat és a telek egy részét sikerült egy hosszú birtokviszony-tisztázás és egyéb bonyodalmak után 2021-ben megvásárolnunk, de amíg a telek hiányzó része más kezekben van, nem fogunk neki a felújításnak. A tervünk az lett volna, hogy az egész birtokot a régi pompájában, korszerűen felújítjuk, egyfajta időkapszulát képzeltünk el itt a látogatóknak.

Nos, ezután bármit írni fölösleges szószaporítás lenne. Köszönjük Kádár Barna Józsefnek és dr. Kádár Ana Máriának ezt a páratlanul szép gesztusát. Manapság az ilyesmi ritka, mint a fehér holló!

Dr. Nagy Lajos