Az ajándékokat is szépen elpakolom. Nagyon célba találtak megint a meglepetések oda-vissza, szóval, ment nálunk rendesen a kitörő lelkesedéssel megejtett ugrabugra, egymás nyakába borulás. Én mégis a legnagyobb ajándékot ezen az ünnepen nem a fa alá kaptam. És nagyon ellentmondásos érzést váltott ki belőlem. Mert legkedvesebb, legfontosabb ajándékomat egy rossz helyzetnek köszönhetem. Pontosabban, egy régi barát rossz élethelyzetének. Megpróbálom elmagyarázni. Ez a barátság nagyon komoly, a barátságaim egyik legfontosabbja volt hosszú éveken át. Nem véletlenül. Aztán egyszer csak megszűnt, persze nem egyik napról a másikra. Félreértések sorozata, nem tisztázott vagy nem pontosan megbeszélt sérelmek következményeként nyolc évig nem tartottuk a kapcsolatot egymással. Én közben elköltöztem abból a városból, ahol nagyon sok tartalmas időt töltöttünk együtt. Párszor próbálkoztam lépéseket tenni, de nem sikerült visszautat találni. A barátnőm, ha valamit a fejébe vesz, kitartóan ragaszkodik hozzá. Én még ezt is szeretem benne. És szeretem a ritka egyenességét, karakánságát, a megbízhatóságát. Azon ritka emberek közé tartozik, aki ha valamire azt mondja, hogy fekete, akkor tudom, hogy az még véletlenül sem sötétszürke. A barátnőm az irántam érzett haragot is kitartóan a fejébe vette, nem bántam volna, ha ebben nem ennyire kitartó… Egy idő után feladtam a próbálkozást, de a feladás szó talán itt most mégsem pontos. Mert a barátságunkról továbbra sem voltam hajlandó lemondani. Azt nem tudtam, nem is akartam feladni. Bár nem voltam benne biztos, hogy egyszer még beszélni fogunk, de valahogy akkor sem! Az elmúlt években folyamatosan érdeklődtem felőle, és szinte nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá. Hiába maradt ki a mindennapjaimból, hiába volt bőven időm leszokni a napi beszélgetéseinkről, mégsem sikerült elfelejteni. Aztán az ünnepek táján valakitől megtudtam, hogy valami nagyon rossz dolog történt vele. Meglepett, megdöbbentett, felkavart. Számomra igen ismerős, valamikor általam is (igen nehezen) megélt, hasonló helyzetbe került. Ha akkor, az én „történetemben” ő nincs mellettem, nem biztos, hogy sikerül felállnom a padlóról. Legalábbis nem annyi idő alatt, és nem úgy, ahogyan sikerült megtennem. Évek óta először, karácsony másodnapján megcsengettem, rögtön felvette a telefont. Másnap ő hívott. Az­óta mindennap beszélünk újra, van, hogy több órán át. Érdekes, nem hoztuk szóba a régi – vélt vagy valós – sérelmeket, csak beszélünk, beszélünk… Van, mit bepótolnunk, bőven. Nagyon szeretnék legalább feleannyira hasznára, segítségére lenni, mint ő volt valamikor nekem. Nehéz azt viszonozni… Elköltöztem abból a városból, de ha szüksége lesz rám, autóba ülök…

Szomorú története van ennek a karácsonyi ajándéknak, bár ne ebben a csomagolásban került volna hozzám! Mégis a legnagyobb ajándék, és boldog vagyok, hogy megkaptam. Pontosabban, visszakaptam. Nyolc év után.

Fotó: Pixabay.com