Tudjuk ezt mindannyian, mégis hányszor mondjuk, hogy „majd máskor” vagy „majd holnap”. Mennyiszer odázunk el fontos dolgokat – mint pl. felkeresni szeretteinket, barátainkat, időt tölteni velük – olyan hétköznapi teendőkért, melyek nem is annyira lényegesek. Legtöbbször mentségként mondjuk, hogy „muszáj” vagy meg „kell” tenni ezt meg azt, és néha egész piti dolgokért hanyagoljuk el egymást.

Olykor elég lenne/lehetne egy telefonhívás vagy rövid látogatás ahhoz, hogy kifejezzük törődésünket, szeretetünket a másik ember iránt. És nemcsak a másik miatt, hiszen a szép és örömteli pillanatoktól mi magunk is feltöltődünk, jól érezzük magunkat. Azzal, hogy figyelünk egymásra, beszélünk egymással, közös időt töltünk, olyan, mintha megtarthatnánk a múló időt, hiszen kedves emlékekként mindig velünk maradnak.

Aztán, ahogy telik az idő, egyszer csak történik valami: jön egy betegség, egy haláleset, és ilyenkor fájnak a mulasztásaink. Akaratlanul is gyötörnek a gondolatok, hogy bárcsak megtettem volna ezt vagy azt. De marad az üresség, hiszen az idő visszafordíthatatlan.

Mindennapjainkban olykor mulasztásaink súlyát azzal is igyekszünk könnyebbé tenni, hogy vigaszként mondjuk: „majd bepótoljuk”. De ez sem valós, hiszen az elmúlt időt, az elvesztett időt visszahozni nem lehet. Néha a kibékülést halasztgatjuk, mondván, hogy majd aztán vagy majd később bocsátunk meg. És engedjük, hogy teljenek a napok, hónapok, az élet, mintha vég nélkül, mintha mi magunk rendelkeznénk fölötte.

Pedig nem ismerjük a jövőt, sem az élet hosszát. Viszont minden fontos és szükséges dolgunk megvan az élethez: a jelen pillanat. Ez az az idő, amikor bármit megtehetünk. Ha azt választjuk, hogy a fontos dolgokra és személyekre fordítjuk figyelmünket, ezáltal tápláljuk saját magunkat/lelkünket, és a kapott időt nem elpazaroljuk, hanem élünk vele. Mert mikor elmúlik az élet, akkor már hiába akarnánk. Ezért hát itt és most töltsünk szeretetteljes pillanatokat.

Keresztes Erika
bizalmi tanácsadó