Az abszolút januári melegrekordot hazánkban egyébként Oravicabánya tartja, ahol 2001 januárjában 22,2 fokot mértek. Úgy tűnik, a Romániában valaha is mért legalacsonyabb hőmérsékleti érték, a Botfaluban 1942. január 25-én regisztrált -38,5 fok megdöntésére már nincs sok esély, bár 1985 januárjában csak hajszálon múlott, hogy ne Csíkszereda kerüljön be a földrajzkönyvekbe: ott –38,4 foknál álltak meg akkor a hőmérők higanyszálai. Kovászna megyei településen a valaha mért legalacsonyabb érték -35,8 fok volt, ezt 2005 februárjában mérték Bodzafordulón.

De tekintsünk egy kicsit vissza az időben, nézzük meg, milyenek voltak a régi korok telei a Kárpát-medencében.

Hó csak mutatóban

A New Scientist tudományos magazinban megjelent cikkre hivatkozva egy internetes naplóban a következőket olvashatjuk: „Valójában a Kárpát-medencében egyáltalán nem volt megszokott jelenség karácsony és újév táján a hó, és a mínusz fokok sem: mindezekért egy középkori klímaváltozás a felelős.”

A Római Birodalom idejéből, az I. századból fennmaradtak olyan feljegyzések, melyek leírják, hogy annak idején a Balaton környékén a rómaiak szeptember végén, október elején még fürödtek a tóban. A mainál tehát sokkal enyhébb lehetett az éghajlat, melyre még rátett egy lapáttal a Kárpát-medencében a 7–8. század körül kezdődött felmelegedés, mely állandósult egészen a 15. századig.

Ebben az időben az átlaghőmérséklet a kontinensen a ma mért értékeknél akár öt fokkal is melegebb lehetett, úgyhogy feltételezhető az is, hogy honfoglaló őseink egyáltalán vagy csak elvétve találkozhattak hóval, amikor ideérkeztek.

A „kis jégkorszak”

Ez az állapot azonban az 1400-as évek végére megváltozott. A klímaváltozást, mely „kis jégkorszak” néven maradt fenn a történelemben, szakértők szerint a napsugarakat részben elnyelő kozmikus porfelhő okozhatta, abból bolygónk csak a 20. század közepére jutott ki véglegesen. Rácz Lajos magyarországi klímakutató A „kis jégkorszak” telei Magyarországon című tanulmányából ollóztunk néhány érdekesebb feljegyzést:

Amikor igen-igen hidegek jártak

1560-ban báró Istvánffy Miklós krónikája szerint január végén a felső-magyarországi haderő átkelt a befagyott Tiszán, ám a hadjáratot nem tudták folytatni a tél elviselhetetlen hidege miatt. 1565 tele olyan hideg volt, hogy minden folyó befagyott, a Tisza jege nemcsak az embert és a lovat, de a nehéz társzekereket és az ágyúkat is megbírta. 1575 februárjában Mahmut portai követ szekérkaravánjával Komáromnál átkelt a befagyott Dunán.

1601-ben – olvassuk tovább – augusztusi fagyok pusztították el a termést Lengyelországban és Oroszországban. 1622 és 1623 telén befagyott a Boszporusz, Portugáliában és Spanyolországban is hóviharok dúltak. Angliában az 1600-as években többször befagyott a Temze.

A Kárpát-medencében 1684 és 1685-ben két rendkívüli hideg és havas tél követte egymást: 1684-ben a soproni Payr-krónika feljegyzései szerint „oly hideg lett, hogy a pincékben megfagyott a bor”. Erdélyből Czegei Vass György naplójegyzete maradt fenn 1685 teléről: „Januarius, Februarius és Martiusnak csaknem fogytáig nem sokat lágyított, igen-igen hidegek jártak.”

1709 januárjában elképesztő hideg köszöntött be a Kárpát- medencébe: a soproni Fauth-krónika beszámolója szerint „emberemlékezet óta nem tapasztalt kegyetlen hideg volt, a fagy a legmélyebb pincékben is összehúzta a talajt, a legerősebb szeszt is megfagyasztotta…”

1725-ben, alföldi feljegyzések szerint a tél irtóztatóan hosszas volt, „majd egész öt hónapig tartott mind keménységének, mind kegyetlenségének megszűnése nélkül…”

1740-ben altorjai Apor Péter feljegyzései szerint Székelyföldön a tél nagyon hideg és hosszú volt, „s a háromszéki mezőkön a faggyal és hóval terhes dermesztő északi szél, amit Nemerének neveznek, több ember halálát okozta…”

Josef Teutsch erdélyi szász evangélikus lelkész feljegyzései szerint 1754–55 telén decemberben szigorú nagy hideg kezdődött, amely eltartott a következő év februárjáig, a malmok befagytak, a fák elfagytak és el is pusztultak.

„Magyarországon 1781 és 1800 között olyan hidegek voltak a telek, mint előtte soha, az országot rendszerint vastag hótakaró borította októbertől áprilisig.” – írják a krónikák.

1784 januárjáról a Pressburger Zeitung lőcsei tudósítója feljegyezte: „a kutak befagytak, akiknek mély kútjaik, vagy bővizű forrásaik vannak, árulják a vizet…”

A „kis jégkorszak” tomboló hidege ellenére azonban szokatlanul enyhe teleket is feljegyeztek.
 

Amikor februárban már veteményeztek

A soproni krónikák szerint 1539-ben gyakorlatilag nem volt tél, s a kerti virágok egy része átvészelte a decembert és a januárt is. 1607 februárjában Sopron környékén zöldellt az erdő, s áprilisban már vörös volt a cseresznye. 1764 januárja Háromszéken Cserei György feljegyzései szerint „lágy és esős időkkel telék, mely miá a pásint (pázsit) is meg kezdett zöldülni. Februariusban pedig kileveledzett és lehetett veteményezni is”.

1834 januárjában a veszprémi Szent Mihály-plébánia anyakönyvi bejegyzése szerint Vince napján (január 22.) kivirágoztak a meggyfák, gyertyaszentelő napjára (február 2.) pedig kirepültek a méhek. Ugyanaz év márciusa azonban rettenetesen havas, szeles idővel köszöntött be, Erdélyben még március végén is jó szánút volt.

Nem lesz könnyű az alkalmazkodás

Januári tavaszra volt már példa tehát, ámde, ha figyelembe vesszük azt, hogy a „kis jégkorszak” véget ért, és ismét a régi, megszokott mennyiségű napfény éri el bolygónk felszínét – mely jelenséghez most már a környezetszennyezés okozta üvegházhatás is társul –, akkor talán lassan belenyugodhatunk abba, – amennyiben igaz a kutatók állítása –, hogy ezután az enyhe januári időjárás lesz a természetes, a megszokott, az igazi tél pedig egyre ritkábbá válik. Rácz Lajos azonban figyelmeztet: „Az új körülményekhez való alkalmazkodás nem lesz könnyebb feladat, mint a kis jégkorszak túlélése volt a kora újkor embere számára.”