Szoboravatás

A honfoglalás ezredik évfordulójára Kölcsey-szobrot rendelt Nagykároly városa. A szobor közadakozásból készült, a helybeli gróf Károlyi István országgyűlési képviselő nagy összeggel járult hozzá. Kallós Ede szobrászművész alkotását a Károlyi-kastély előtti parkban leplezték le 1897. április 4-én. A magas sziklatalapzaton elöl a „Kölcsey”, hátul az  „Isten, áldd, meg a magyart” felirat volt olvasható. A gondolataiba révedt, széken ülő, atillában ábrázolt Kölcsey jobbjában könyvet tartott, bal kezét térdén nyugtatta. Az avatásról a Fővárosi Lapok 1897. április 5-i számában (34. évfolyam, 95. szám) ez a beszámoló jelent meg:

„(...) Kallós Edét dicséri a szép, tetszetős szobor, mely Kölcseyt ülő helyzetben ábrázolja. Gróf Károlyi Istváné az érdem, hogy ez a szép szobor elkészült, s hogy a múlt idők nagy fiának emlékét illő kegyelettel ülhette meg ma Nagy-Károly közönsége. A szoborleleplezésről tudósítónk a következőket írja:

Az ünnepély 11 órakor vette kezdetét s a közönség a tágas Károlyi-parkot egészen megtöltötte. Ott voltak a főváros írói és művészei közül többen, a megye intelligencziája, továbbá Károlyi István gróf Nagy Károly orsz. képviselője, Bartha Miklós, a Vécsey és Kölcsey család több tagja, Kölcsey Andor, Zoltán Sándor táblabíró, Ferencz Ákos, Domahidy Viktor, Szuhányi Ferencz, Kende Béla orsz. képv., Kovács Leó ezredes, Haday Ferencz, Hegedűs József, Pedön Jakab, Nagy László Szatmár megye alispánja a megyei tisztikarral együtt. A nagykárolyi dalárda elénekelte Kölcsey Hymnusát, amely után Bartha Miklós nagyhatású beszédben méltatta Kölcsey nagy jelentőségét, hazafias munkáját. Egyebek közt ezt mondotta róla: Kazinczynak tanítványa, Széchenyi és Károlyi grófoknak pártfogoltja, Wesselényinek, Beöthy Ödönnek, Deáknak, Pázmátdynak barátja, Kossuthnak irányítója, Eötvösnek vezetője volt. Az ő szívéből fakadt föl a Hymnusz, mintha a századok tartanának bírói ítélőszéket szerencsétlen nemzetünk sorsa fölött: – »Megbűnhödte már e nép, A múltat s jövendőt!« Ő foglalta rendszerbe Paraeneise által a jó honpolgár-törvénykönyvet, azon kötelességekről, melyekkel a hazának, a családnak, a társaságnak és önmagának tartozik. A hazaszeretet csillagzata soha senkinél sem ragyogott olyan tiszta meleg és kiapadhatatlan fénnyel, mint ennél a nagy embernél.

Soha sem állott a magyar fórumon ideálisabb alak, mint ő vala és soha sem voltak erről a fórumról az ideálok annyira számkivetve, mint korunkban. Amilyen termékeny volt ő az eszmékben, éppen olyan meddő ez a korszak és amilyen távol állott tőle saját egyéniségének előtérbe tolása, éppen olyan kapzsisággal használják ma ki a közpálya előnyeit.

Bár okunk van aggódni, hogy méltatlanok vagyunk az ő emlékéhez, mégis megjelentünk, mert Kölcseyt ünnepelni, lelki megtisztulás. Ki volt Kölcsey? Annak, a ki őt csak felületesen ismeri, a jóságos tudós, a meleg érzésű költő, a vármegye szorgalmas főjegyzője és előkelő követ a pozsonyi országgyűlésen. De aki nyomról nyomra kíséri életét, belemélyed munkáiba s megérti azt az örök morajló nyugtalanságot, mellyel naplójában ez időt ostromolja: annak Kölcsey egy szent alak, az ifjúságba feslő nemzet édes álmaiból egy sugár a nemzeti ébredés harmatozó reggelén, mely behatolt a közviszonyok minden rétegébe és ott meleget és termékenységet osztott szét. Századunk tavasz korának minden reménysége felcsillámlik költeményeiben és a férfikorba átlépő századnak küzdelmét a désma és úrbér eltörléséért, a felekezetek közti egyenlőségért és viszonosságért, az országgyűlésnek Pestre való áthelyezéséért, a magyar udvartartásért és a magyar becsületének jogaiért senki sem tolmácsolta abban az időben annyi tudással, annyi melegséggel és szeretettel, mint Kölcsey Ferencz. A nagy emberek szobrainál megelevenül az emlékezet, fogékonnyá lesz az elme és tettvággyá lesz a kötelességérzet, a kegyelet törekvéssé fokozódik, hogy megközelítsük nagyjainkat, ha nem is tehetségben, de legalább szándékban. Látni a kegyelet szobrát annyi, mint megnemesedni. Hadd hulljon tehát le a lepel, hogy lássuk őt! (Megtörténik.) Íme Kölcsey Ferencz! Ilyen volt ő, jól megnézzétek, ilyen szilárd és ilyen örökéletű, mint ez az ércz. Tekintsetek ezen szobormű sima vonalaira, mintha szelíd költészetének lágy hulláma ringatná lelketeket. Nézzétek ezen anyagnak szokatlan súlyát, ilyen súlyos volt ő a köztanácsban mindig. És miként e szobor, olyan nyugodt volt ő a megfontolásban, olyan plasztikus a kifejezésben, olyan erős az érvelésben, olyan hallgatag a tűrésben és olyan méltóságos a közpálya viharai között.

Mikor letette lantját, hogy egész odaadással merüljön el a publiczisztikában, elmondhatta volna róla: »Körülte és mellette vannak / Román sok törött sóhajnak / Szárnya szegett dalok.« Mikor pedig végképpen elhallgatott, mikor a tollat örökre kihullatta kezéből, úgyszólván a szószékről lépett a sírba 48 éves korában, hozzá méltó sírversben jajdult fel a költő: »Meg ne ijedjetek! A haza földének szíve dobbant fel: Kölcsey sírjától keble örökre sebes.« Eszméi győzelmét, melyekért oly nemes hévvel küzdött, nem érhette meg. Az ő vetését egy újabb nemzedék aratta le. Az ő osztályrésze a fáradság, a munka, a szívós ragaszkodás és a jövendő előkészítésével járó szenvedés volt. Járjatok el gyakran e szoborhoz és olvassátok szorgalmasan az ő műveit. Senkiben sem lüktetett erőteljesebben a közpályának két nagy szüksége: Az erkölcs és a művészet. Senki sem tudta jobban, hogy művészet nélkül a közélet durva, erkölcs nélkül tisztátalan. Hazafiságot a Catók romjaitól, művészetet Hellastól tanult. Az ő hazafisága nyugtalan, tüzes, gyakran háborgó és mindig önzetlen. Ezzel szemben művészetének nyugalma és csöndje van, miként egy nyári alkonyatnak. Tanuljatok tőle szép formát, mely majdnem megkönnyíti, majdnem légiessé teszi az élet terheit, és tanuljatok erkölcsöt, mely gazdaggá teszi a legszerényebb élet tartalmát is. A póriassá lett közviszonyok országútján ne feledjétek Kölcseyt, a ki mindig választékos és mindig tartalmas volt s szép lelkének harmóniájában egyaránt kielégítette a szívnek és emléknek szükségeit. Járjatok e férfiúhoz iskolába!

Az éljenzés és taps után, mely Bartha emlékbeszédét kísérte, Jékey Zsigmond, Szatmármegye szónoka mondott beszédet. Rövid visszapillantást vet Kölcsey életére. Vázolja Kölcsey működését az irodalom és a politika terén. Azután így folytatja: 1832-ben e megye székhelyén fejezte ki politikai hitvallását ezen szavakkal: »előbb kell a magyar népnek és névnek pusztulni a föld kerekségéről, mintsem jogát elveszítse!« Ezután elmélkedik Kölcsey eszméinek megvalósításáról, magasztalja őt, mint a város egykori főjegyzőjét s gyönyörű beszédét a következő hatásos szavakban fejezte be: Dicsőült szellem! Nagy Kölcseynk! Ím most is tisztelettel adózik neked vármegyéd, midőn működésed színhelyén, vármegyénkben a becsületes és hazafias politika legönzetlenebb bajnoka, gr. Károlyi István (...) fáradhatatlan kitartása, a vármegye, a város és ország közreműködése mellett szobrot emelt emlékednek! Hálával és kegyelettel emlegetjük nevedet, ápoljuk eszméidet, s azokat átplántáljuk fiainkba, hogy neved és emléked éljen a lelkekben, míg magyar lesz a magyar! Te állítottad, – én mély megindulással kérdem, vajjon az a nép, kit balsorsa oly régen tép, megbűnhődte a múltat s jövendőt, avagy jelenje is bűnhődést kíván az örök igazságtól?... Nem akarom, hogy az ünnepély, a te ünneped utolsó hanghulláma a fájdalom legyen… Törhetlen bizalommal hazánk Istenében, imádkozom veled: »Isten! álld meg a magyart!« A szép beszéd nagy és mély hatást gyakorolt a jelenvoltakra. Ezután Károlyi István gróf átadta a szobrot a városnak, mire Debreczeni István, Nagykároly polgármestere a szobrot szép beszéd kíséretében a város nevében átvette.

Kallós Edét, a szobor alkotóját lelkesen megéljenezték. Koszorút tettek a szoborra beszédek kíséretében Károlyi István Sződemeter község nevében, továbbá Kun tanácsnok beszélt s Budapest főváros nevében gyönyörű koszorút helyezett a szoborra. Szilágymegye nevében báró Wesselényi főispán tartott szép beszédet. Koszorúkat helyeztek még le az aradi Kölcsey-kör, Szatmár város, a szatmári törvényszék, Nagybánya, nagykárolyi nőegylet, nagykárolyi ifjúság, Szatmár vármegye, Nagykároly város nevében.
 

A bankett

A leleplezési ünnepély után az ünneplő közönség bankettje gyűlt össze. A házigazda tisztjét gróf Károlyi István, a kerület országgyűlési képviselője töltötte be, ki ottani kastélyában fényes bankettet adott. A lakomán mintegy 350-en voltak jelen, a fővárosi vendégek, a kerület, a város és a szomszédos megyék intelligencziája. A második fogásnál felállt gr. Károlyi István és egy gyönyörű felköszöntőt mondott Magyarország koronás királyára. Beszédét a költővel fejezte be, mondván: »addig éljen, amíg a honnak él«. Károlyi felköszöntőjét a jelenvoltak állva hallgatták végig. Pohárköszöntőket mondtak még Nagy László alispán, Asztalos György, ki Kölcsey családjára ürítette poharát, Ponori Tewrewk Emil mint a Magyar Tudományos Akadémia képviselője szólalt fel, Kiss János dr. a Szent István-Társulat nevében mondott pohárköszöntőt, Jakab Ödön a Kisfaludy-Társaság képviseletében méltatta Kölcseynek érdemeit az irodalom terén. Ezután Wesselényi báró főispán mondott tósztot, majd Illosvay megyei főjegyző szép szavakban köszöntötte fel Bartha Miklóst, az ünnepi szónokot. Károlyi István megköszönte Bartha Miklósnak, hogy eljött ide ünnepi beszédet tartani. Erre Bartha hosszabb beszédben válaszolt s nagy, frenetikus hatás mellett élteti Károlyi István hazafiságát.

A legzajosabb hatást Károlyi Istvánnak a sajtószabadság mellett tartott toasztja keltette, mely szószerinti szövegben a következőképpen hangzik: Uraim! Legyen szabad nekem, mint a nagykárolyi kerület országgyűlési képviselőjének, ki szívemen hordom épp annyira a kerületnek, mint az egész magyar nemzetnek a sorsát, jó hírnevét, néhány pillanatnyi meghallgatást kérnem. Nem egy közöttünk ülő egyéniségre akarom én poharam emelni. Én, uraim, két magasztos érzésről, szerintem két legmagasztosabb, legeszményibb érzés és fogalomról akarok szólani. Az első a hazaszeretet, a második a gondolat szabadsága. És e két érzetnek valláskénti ápolása, védelme és megőrzéséről minden idők, körülmények és befolyásokkal szemben is. Életkérdése a magyar nemzetnek ma az, hogy mély és kiirthatatlan gyökereket verjen e két érzés ápolása szükségének felismerése minden honpolgár szíve és lelkében. »Isten, haza, szabadság!« Ha e három közül az egyik hiányzik, hézag támad az ember lelki életében és e hézag kizárja a valódi, az eszményi boldogság lehetőségét. Sérti az emberi önérzetet. Kis nemzet vagyunk. Nagy múltúnkat megalkotá az Istenségben való hitünk, hazánkért való határt nem ismerő önfeláldozásunk és kiolthatatlan szomjunk legeslegeszményibb kincs után, melyért a világ minden nemzete folyton küzdött és küzdeni fog, míg csak önérzettel bíró ember élni fog e nagy földgolyón – a szabadságért. Kölcsey Ferencz is Istennel kezdte imáját, hazánkra kérve le áldását. Hogy hazánkat igazán szerethessük és hogy ne csak az ajkunkon, de a szív mélyébe, a vesékbe verhesse be gyökerét honszerelmünk, kell, hogy jeligénk a »Trikolor« legyen. Fel kell hogy fogjuk lelkünkben annak nemzeti jelentőségét. Kell, hogy keressük parancsoló szavát mindenütt, mindenkor és mindenki előtt. Egyaránt a nemzet fiai, király előtt. A fehér szín a tisztaságot jelképezi, tehát a minden mocsoktól mentes jellemet; a zöld a reményt, hogy mint a régen múltban, nemzetünk jövendője ismét lovagiasságáról, önzetlen hazaszeretetéről törvényeinek, önérzetének tiszteletben tartásáról, megőrzéséről lesz ismeretes. És végül a piros, a vér színe, ez juttassa eszünkbe, hogy minden szavunkért, tetteinkért, melyet hazánk naggyá tétele érdekében ejtünk ki és elkértünk – készek vagyunk és leszünk vérünket folyatni. Igenis uraim, a trikolornak folyton virágoznia kell, mint gróf Károlyi Sándor rokonom Horánszky Nándor tiszteletére rendezett díszlakomán helyesen mondotta »minden hazáját szerető honfi és honleány szívében«. S ha ez bekövetkezik, de csakis akkor, ki fogja fakasztani milliárd bimbóit e szép virág s illatjával elárasztja drága hazánk síkjait, hegylánczait és paradicsommá varázsolandja a nemzet életét. De hogy ez álom való is lehetne, szabadságra, gondolatszabadságra van szüksége a magyarnak. Petőfi Sándor azt mondá: »Szerelmemért feláldozom életemet, szabadságomért feláldozom szerelmemet.« Saját képére teremtette Isten az embert és épp ezért nem tűrheti meg sem teste, sem lelke a lánczokat. Mi teszi uraim oly csodaszéppé, elragadóvá, meglepővé a nagy mindenséget? Tekintsük akár a nagy elemet, akár az állatok világát s az emberi életet? A szabad akarat, a szabadság. Legyen az az égő nap, a hold világa, a fénylő csillagok, a vihar, a tenger bősz moraja, a virány, a menny dörgő szava, villáma, a sivatag oroszlánja, a királyi sas, a fülemüle. Az egyik szabadon veti meleg sugarait, a másik bús árnyékát, fényét, az egyik romba dönt falvakat, városokat, a másik mélyébe rántja a halász bárkáját, a virány tavaszkor kertté varázsol egy egész világot. S mindezt Isten rendeli így, Isten ki szabad akarattal ajándékozta meg az embert is; és mit látunk ma uraim? Egy áramlat indíttatott meg hazánkban, mely a jelenlegi bölcs kormánynak nem első, de minden bizonnyal egy újabb torzszülöttjéül ígérkezik; nem a csalókat, törvényszegőket, kufárokat, de a gondolatot akarják a Fortunába zárni. Békót akarnak verni a sajtóra. A 48-as évek vívmányainak egyik legnagyobbikát akarják lerontani. Szárnyait akarják levágni a sajtónak, de azért épp úgy mint magukat szabadelvűeknek, ezt szabad sajtónak nevezni továbbra is; tehát elvenni a nemzettől azt, amit a költő Istentől kért és kapott: a gondolatszabadságát. Én poharam a sajtó szabadságára ürítem.

A beszéd igen nagy hatást gyakorolt a jelenvoltakra, perczekig tartott az éljenzés és taps. Végül fölolvasták az üdvözlő sürgönyöket, köztük Wlassics Gyuláét és Kossuth Ferenczét, akik azt telegrafálták, hogy habár az ünnepélyen személyesen részt nem vehettek, szellemileg az ünneplők között vannak” – zárul a tudósítás.
 

Megrongálták, lefejezték

A magyar millenniumi ünnepségek alkalmával felavatott szobrot Erdélynek Romániához való csatolását követően, 1933 májusában megrongálták, 1934. augusztus 30-án lefejezték. Erről beszámolt többek között a Brassói Lapok 1934. szeptember 1-jei számában (40. évfolyam, 198. szám) Mikor lesz vége? felcímmel, „Ismeretlen tettesek” lefűrészelték a nagykárolyi Kölcsey-szobor fejét címmel:

„Nagykároly magyarsá­gát újabb vandál módon elkövetett szoborcsonkítás tartja izgalomban. Csütörtökön reggel 8 órakor a Károlyi-kastély előtt szolgálatot teljesítő rendőrőrszem jelentette feletteseinek, hogy az éjszaka folyamán ismeretlen tettesek lefűrészelték a Kölcsey-szobor fejét, magukkal vitték és helyébe zöld galyakat tűzdeltek. A szobrot, amelyet három utca keresztezésénél állítottak fel, 1897-ben emeltette a város közönsége. A bronzalak körülbelül négy méter magas, amiből mintegy másfélméteres darabot fűrészeltek le. A csonkítást igen nagy körültekintéssel hajtották végre. Acélfűrészüket előbb bezsírozták, nehogy hangot adjon és arra is idejük volt, hogy a hatalmas bronzdarabot feltűnés nélkül elszállítsák. A talapzaton a rendőr jókora szalonnadarabot talált. Ez az egyetlen bűnjel, ami a merénylők után visszamaradt. Az ügy másik érdekessége, hogy a szobrot hegyes vaskerítés veszi körül, előtte pedig éjjel-nappal rendőr posztol. A tettesek mégis ismeretlenek. Akárcsak a nagykárolyi Kossuth-szobor megcsonkítói. Nem lesz már vége ennek az esztelen, vad szobor-offenzivának?”

A Függetlenség című lap 1934. szeptember 8-i számában (2. évfolyam, 203. szám) megszólaltatták az alkotót. Részlet a Kallós Ede, a ledöntött szobrok atyja beszél a lefejezett Kölcsey-szoborról című cikkből: „Az őszhajú művész szomorúan beszél a százados­úti műtermében a nagykárolyi Kölcsey-szobor sorsáról. Fiatal lelkem minden ihletét beleöntöttem ebbe a szoborba – mondja. Akkor huszonnyolc éves voltam s most hatvanöt éves fejjel kellett megérnem alkotásaimnak pusztulását.

Mert nem ez az első művem, amelyet tönkretettek az oláhok. A nagykárolyi Kossuth-szobrot is én készítettem, amelyet évekkel ezelőtt romboltak le. Hat pár ökröt fogtak a kocsi elé, ahhoz kötözték a templom előtt álló szobrot és lerángatták az alapzatáról, majd szitkozódva végighurcolták a piszkos utcákon. De nem kímélték a marosvásárhelyi Petőfi-szobromat sem, amely azon a helyen állt, ahol Bem tábornoktól búcsúzott a költő a segesvári csata előtt. Ezt a szobromat is porrá törte az oláh hősiesség. Sőt még a kultúrpalota szobrait sem kímélte meg az oláhok kultúrnemzetsége. A falban elhelyezett óriási reliefeket szintén megsemmisítették.”
 

Beolvasztás, szobormás Budapesten

A lefejezett nagykárolyi szobrot néhány nap múlva leszerelték és a városházára szállították, később beolvasztották. A repkénnyel benőtt talapzat 1964-ig a helyén maradt, akkor csatornázási munkálatok okán lebontották.

1939-ben, a költő halálának centenáriumához képest egy év késéssel felavatták a szobor mását, Kallós Ede újabb alkotását Budapesten a Batthyány tér közepén, arccal az Országház felé, szintén magas talapzaton. Az 1960-as években a metróépítés miatt a szobrot lebontották és a Kiscelli Múzeum raktárába szállították. 1974-ben talapzat nélkül a Batthyány tér északi szélén állították fel újra.
 

Újabb szobor Nagykárolyban

2023. április 12-én újabb szobrot avattak fel Nagykárolyban, a püspökladányi Győrfi Lajos alkotását, mely szintén ülő helyzetben ábrázolja a költőt. Az avatón részt vett és beszédet mondott Novák Katalin, Magyarország akkori köztársasági elnöke, Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke, a román kormány akkori egyik miniszterelnök-helyettese és természetesen Kovács Jenő, a város polgármestere.

A magyar államfőt több tucat, román trikolórt lengető tiltakozó kifütyülte, beszédét bekiabálásokkal zavarták meg. A Nemzet Útja (Calea Namului) szélsőséges román szervezet által verbuvált tiltakozók plakátokat tartottak a magasba, melyeken azt írta: „Ez itt Románia, ez a mi országunk. Egyvalami örök: Erdély román föld!”