Jelen írás a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete által tavaly decemberben kiadott Vértelen vértanúk – Kárpátországi szobrok, emlékművek, emlékhelyek című kötetben jelent meg. A könyv az impérium- és ideológiai változásoknak áldozatul esett köztéri alkotásokról, azok kálváriájáról, néha újjáéledéséről is szól. Ám kiviláglik belőle, hogy évszázados szétszabdaltságunk dacára, vértelen vértanúink megsemmisítése ellenére a magyar nemzettudat él, mert élni akar. Bedő Zoltánnak a Rétyi Nyír előtti honvédszobor hányattatott sorsáról szóló írásának közlésére annak okán kerül sor mai Történelmünk rovatunkban, hogy a könyvet ma 18 órától bemutatják Rétyen a Református Gyülekezeti Házban.
Az emléktáblák, domborművek és szobrok rendeltetési helyükről való eltávolítása mindig is a hódítók elsődleges cselekedetei közé tartozott a történelem során. Az így vagy úgy megkaparintott terület birtokbavételének kezdetétől az őslakosság jelenlétére utaló nyomok eltüntetésére törekedtek. De még ennek tudatában is megdöbbentő az a féktelen rombolási kedv és pusztítani akarás, amellyel az első világháború után a bukaresti hatalom nekiesett mindennek, ami az ölébe hullott Erdélyben a magyar múltra utalt.
Kegyelmi időszak
Az ellenünk immár 104 esztendeje tartó, változó erősségű és olykor fizikai bántalmazásig fajuló szellemi hadjárat alatt azonban az Úr irgalmából meg-megszusszanhattunk. Ideig-óráig ugyan, de ennyi épp elegendő volt a túléléshez szükséges feltöltődéshez és soraink rendezéséhez, sőt, még újabb értékek létrehozására is futotta az energiánkból.
Az Észak-Erdélyben élő magyarok számára az első kegyelmi időszak a Szent Korona fennhatósága alá történő visszakerülésükkel vette kezdetét 1940. augusztus 30-án. A honvédcsapatok bevonulása által gerjesztett mámor csendes örömmé való átlényegülését követően pedig a megfeszített ütemben, de jókedvűen végzett munka hétköznapjai következtek. Ki-ki tette a dolgát legjobb tudása szerint, így az újabb háborúba sodródás naponta növekvő veszélyének ellenére épült és fejlődött Székelyföld is.
Lakói ugyanakkor nem feledték, hogy miként fenyveseink az anyaföldbe, akként kell kapaszkodjék nemzetünk is a múltba, mely nem mindig dicsőséges, de igaz és a miénk. E múlt tanúi és őrzői a szobrok, emlékművek, régi épületek, hiszen történelmünk egy-egy szeletét tükrözik. Így a belőlük táplálkozó kollektív emlékezetnek és fakadó önazonosságtudatnak közösségkovácsoló, megtartó ereje van.
Tudatában volt ennek a szentivánlaborfalvi molnár, Pál Ferenc is, azért állíttatott emlékművet a brassói magyar királyi 24-es gyalogezrednek, ahol egykor maga is szolgált. És tudatában voltak azok is, akik elmenekítették és elrejtették, amikor a helyzet ezt követelte, hogy kedvező változás esetén újból talapzatra legyen helyezhető.
A honvédszobor avatója. József Álmos gyűjteményéből
A közösségét szolgáló ember
A magyar haza és népének sorsát szívén viselő, értük szükség esetén veszélyt vállalva is cselekvő székely atyafiak sorait gyarapító Pál Ferenc Feltorján látott napvilágot 1887-ben. Felnőtté Szentivánlaborfalván cseperedett, ahol 1906-tól édesapja a Feketeügy lankáján vízimalmot működtetett, majd miután megérett a feladatra, ennek az irányítását is elvállalta.
Hozzáállása, üzleti érzéke, szakértelme és megbízhatósága hozadékaként a remélt siker nem váratott sokáig magára. A megtermelt nyereség fejlesztésekre való fordítása nyomán 1925-ben már korszerű, vízi energiával és árammal egyaránt üzemeltethető, saját gerjesztővel rendelkező malmot állíthatott a család és közösség szolgálatába, mely átlagon felüli teljesítményének és termékei minőségének köszönhetően hamarosan a környék leghíresebbikévé vált. Napokig kellett várakozniuk azoknak, akik ott szerették volna a gabonájukat megőrletni.
Pál Ferencet a folyamatosan gyarapodó vagyon sem rontotta meg, továbbra is szerény, szorgalmas, az alkalmazottait megbecsülő, a rászorulókat segítő, a népét szolgáló ember maradt. Mellékgazdaságot hozott létre és kifőzdét létesített, ahol a munkásai napi három alkalommal díjmentesen étkezhettek, de évente egy hízott disznó, illetve termék is járt a nála dolgozóknak. A hosszasan várakozóknak szintén ingyen ebédet biztosított. Sokoldalú mecénás volt, árva gyermekek felkarolása, tehetséges szegények taníttatása, az egyházak, a kultúra, rendezvények, gazdakörök, egyesületek, közügyek támogatása és számtalan jótétemény fűződik hozzá.
Az 1941-ben felállított szobor a Rétyi Nyír előtt. József Álmos gyűjteményéből
„Pál Ferenc nevének említésére most is elhomályosul és könnybe lábad az őt egykor gyermek- és serdülőfejjel ismerő rétyi és komollói asszonyok szeme. Nem feledték, hogy személyében az első világháború és a mindennapok forgatagában egyaránt bizonyító embert tisztelhetünk, aki egész életében azt a közösséget szolgálta, amelyből vétetett” – fogalmaztam a honvédszobor újraállítása kapcsán készített riportban, majd így folytattam: „Mivel az ott nyert liszt minősége a szentiváni malomba vonzotta a környék falvainak lakosságát, olykor egy fél napot is kellett várakozni az őrletésre. Ennyi idő alatt bizony megéhezik az ember, ezért a jóságos molnárné naponta vendégül látta az őket felkeresőket – mutatott rá a riportban megszólaltatott 77 éves komollói Dimény (született Benkő) Zsuzsanna. Állítását a 88 éves rétyi Kiss (született Fábián) Rozália és a 82 éves Kakas (született Csősz) Ilona is megerősítette, hozzátéve, jégverés, szárazság vagy más természeti katasztrófa esetén Pál Ferenc saját búzáját osztotta szét a nehéz helyzetbe került családok között. Zsuzsika nénitől azt is megtudhattuk, a molnár támogatta a szegény sorsú, de jó képességű gyerekek továbbtanulását. Közéjük tartozott az 1995-ben Budapesten elhunyt, kisgalambfalvi születésű Vékás Domokos mikós diák, későbbi diplomata, 1984-től Magyarország kolozsvári főkonzulja.” (Székely Hírmondó, 2010. augusztus 19.)
Szándék és megvalósulás
Pál Ferenc első világháborús kegyeleti hellyé szerette volna alakítani a Rétyi Nyírt, ezért háromhektárnyi területet vásárolt a millenniumi fenyvessel szemben, és a Honvéd Bajtársi Szövetségnek ajándékozta. A szoborállításon kívül egy zarándokházat is szeretett volna ide építtetni, azonban a II. világháború kitörése ezt megakadályozta.
Dálnoki Lajos rétyi polgármester véleménye szerint a varázslatos természeti környezet, az itt tartott zenekari találkozók és majálisok, valamint a Kovásznára vezető út közelsége egyaránt hozzájárult a színtér kiválasztásához.
Szoboravatás
A honvédszobor 1941. augusztus 7-én történt leleplezése széles körű népünnepéllyé dagadt, amelyet Réty, a környék falvai és Sepsiszentgyörgy népe, valamint a vármegye politikai és katonai vezetői egyaránt megtiszteltek jelenlétükkel.
A történtek felidézése végett a 91 esztendős (2010) Eördögh (született Földes) Anna nyugalmazott tanítónőt kerestük fel papolci otthonában. Ő a rétyi és egerpataki lányok leventeparancsnokaként vett részt a rendezvény előkészítésében, megszervezésében és lebonyolításában. A kommunizmus évei alatt emiatt sok támadás érte, de amint a beszélgetésünk során is kiderült, soha nem bánta meg, és büszke arra, hogy cselekvő részese lehetett annak a felemelő és máig lélekmelengető eseménynek. A mozzanatai egy életre bevésődtek a tudatába, arra is emlékezett, hogy a kislányok magyar (piros szoknya, fehér kötény, zsinóros piros mellény, párta), a lányok székely, a fiúk levente ruhában vonultak fel.
Szabó Zsolt és Sárpátki Zoltán tisztítja a szobor talapzatát. Fotó: Bedő Zoltán
Megcsonkítás, menekítés, elrejtés és kihantolás
A nagy lelkesedéssel és jövőbe vetett bizalommal emelt honvédszobor három éven át hirdethette a brassói magyar királyi 24-es gyalogezred katonáinak helytállását és hősiességét, akik között román és szász nemzetiségű is szép számban akadt. Ez azonban a szovjet csapatok nyomában 1944 őszén Háromszékre visszatérő román hadsereg bajtársakból hirtelen ellenséggé vedlett tagjait már nem érdekelte. Sortűz alá vették Gabay László sütői mészkőből készített alkotását, és addig lőtték, amíg a feje porba hullt.
A megcsonkított szobrot a rétyiek egy évre rá a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumba menekítették, amelynek cintermében 1977-ig húzhatta meg magát egy félreeső zugban. Akkor a helyi illetékesek az „eltüntetése” mellett döntöttek, attól tartván, hogy szemet szúrhat az ide látogató Nicolae Ceaușescu kommunista diktátornak.
„Székely Zoltán igazgató úr magához hívatott, s azt mondta, tüntessem el ezt a szobrot. Rám bízta a pusztítás módjának kiválasztását, én azonban nem törtem szét, hanem ástam egy nagy gödröt az udvaron, s abba eltemettem. Azóta minden halottak napján gyertyát gyújtottam az emlékére, de nem az igazi helyen, hanem távolabb tőle, nehogy eláruljam, hol nyugszik a honvéd” – idézte fel a történteket Fekete Lajos, a múzeum egykori alkalmazottja. (Székely Hírmondó, 2009. december 15.)
Harminckét esztendő elteltével, 2009. november 25-én nyílt lehetőség a kihantolására, melyet követően ismét az intézmény cintermébe került, ahol türelmesen várta további sorsának alakulását.
Rétyiek a szoboravatáson: Papp Lajosné Dimitrás Juliánna, Bukur Béláné Papp Sára, Maksai Kálmánné Barabás Margit, Dálnoki Józsefné Zoltáni Erzsébet, Bitai Dezsőné Dimitrás Mária. Elöl Dálnoki József tiszteleg. Özv. Eördögh Józsefné Földes Anna gyűjteményéből
Visszatérés
Méltó helye ismételt elfoglalásának 2010. augusztus 9-én érkezett el az ideje, amikor Réty Község Tanácsának határozata alapján, a Székely Nemzeti Múzeum vezetőségének hozzájárulása és Kovászna Megye Tanácsa támogatásának köszönhetően a Rétyi Nyírben visszahelyezték az eredeti talapzatára.
A restaurálást és az elpusztított fej újraformálását Nagy Benjámin marosvásárhelyi szobrászművész vezetésével öt szakember végezte korabeli fényképek alapján. A talapzat megtisztítása közben Sárpátki Zoltán és Szabó Zsolt szobrász-restaurátorok katonai lőfegyverből származó golyóra akadtak, így immár tárgyi bizonyítéka is van az emlékmű ellen intézett aljas támadásnak.
Újabb népünnepély
A felújított és kijavított honvédszobrot az ötödik alkalommal megszervezett Rétyi Napok indító mozzanataként leplezték le 2010. augusztus 21-én. A felemelő és megindító ünnepségen nem csak a község, a környező falvak és a megyeszékhely lakói, hanem a háromszéki önkormányzatok, valamint Réty magyarországi testvértelepülései, Irnács, Sárok, Bicske és Szenna küldöttségei is jelen voltak. Ugyanakkor az esemény hírére Erdély számos, Székelyföldön kívüli szögletéből ide zarándokoltak azok közül, akik nem teherként, hanem isteni ajándékként élik meg magyarságukat, és nap mint nap a nemzet érdekeit szem előtt tartva cselekszenek.
A tömeg a polgármesteri hivatal előtti téren gyülekezett, ahonnan a Kelemen Antal vezényelte, messzi földön híres helyi fúvószenekar mögé felsorakozva, a felcsendülő indulók ritmusára vonult a talapzatával együtt hat méter magas emlékműhöz.
„Eljött a feltámadás napja” – fogalmazott a helyszínen elsőként felszólaló Dálnoki Lajos, Réty polgármestere, aki röviden a szobor hányatott sorsát is felidézte.
„Ilyenek vagyunk, vérünkben van a küzdés, a harcolni akarás. Vérünkben van, hogy különbözünk, sok dologban nem értünk egyet (...), de a székelység legszebb és legfontosabb pillanataiban, a legsúlyosabb kérdésekben, igaz, néha csak az utolsó órában, de képesek vagyunk megegyezni egymással. Mi tudjuk, hogy az igazán erős egység a sokféleségből születik. Erre emlékeztessen, erre biztasson az újra felállított honvédszobor” – jelentette ki ünnepi beszédében Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke.
Özv. Eördögh Józsefné Földes Anna emlékezik. Fotó: Bedő Zoltán
A rendkívüli esemény kiemelt szónoka, Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke rámutatott, a székely nép minden korban megállta a helyét, hűséges maradt szülőföldjéhez és értékeihez, erre példa a szobor története. És amint a honvéd figurája is jelzi, mi nem agresszorok vagyunk, hanem önvédelmi harcra rendezkedtünk be, melyhez föl kell venni „a hitnek paizsát, az idvesség sisakját és a Léleknek kardját” (Ef. 6,16–17).
Az alkotást Tamás Sándor tanácselnök, valamint Dálnoki Lajos polgármester leplezte le és Tőkés László mondott áldást.
Példás összefogásra volt szükség, hogy minderre sor kerülhessen. A megyei tanács a felújítást végzők fizetését, a helyiek pedig az elszállásolásukat, étkeztetésüket és a munkálatok elvégzéséhez szükséges anyagokat biztosították. A szobor kiszállítását és felállítását Nóda György sepsiszentgyörgyi vállalkozó oldotta meg. De szükség volt egy jó adag székely elszántságra és bátorságra is, hiszen a honvédszobor azóta is szúrja a bukaresti magyargyűlölők zsoldjában állók szemét, akik minden tőlük telhetőt megtesznek az elmozdítása kieszközléséért.
Zárszó
A trianoni békediktátummal elszakított részeken az egykor virágzó magyar kultúra sorsa megpecsételődött, és a megsemmisülése csupán idő kérdése volt – legalábbis a létére törők szándéka szerint. Így a két világháború között felbecsülhetetlen értékű műalkotások ezrei váltak a tomboló gyűlölet martalékává. Amelyek pedig isteni csodaként mégis átvészelték a tudatos rombolás évtizedeit, azokat a második világháború pokla, majd a tájainkon nemzeti elnyomással fűszerezett kommunizmus pusztította el.
A minket sújtó igazságtalan intézkedések és gyilkos szándék ellenére azonban vagyunk. Magyarul érzünk, gondolkodunk, imádkozunk és álmodunk, mert a legsötétebb korszakokban is voltak közöttünk a megmaradásunkért akár áldozatok árán is tenni akarók. És mindaddig leszünk, amíg akadnak, akik példaképüknek tekintik és követik őket.
