Errefelé nincs Watergate-épület, amelyben néhány legény úgy törhetne fel egy irodát, hogy abba az ország elnöke belebukjon, nincs olyan cég sem, mint a Cambridge Analytica, amely közösségi oldalunkat elemezve „szállítaná” a személyünkre szabott információkat, nincsenek Panama-iratok, amelyekből kiderülne, melyik hatalmasságunk mekkora vagyont titkolt el a köz szeme elől, nincs kéznél honi Edward Snowden, aki elmondaná, mi mindent lát a Nagy Testvér, de még csak valamirevaló Monica Lewinsky sem, aki bájaival csábítana. Az erdélyi magyar újságíró számára csak kisebb győzelmek adatnak meg.
A mi győzelmeink nem olyan nagyok, de legalább hasznosak, néha szórakoztatóak és tanulságosak is.
Talán nem tűnik fontos hírnek, de a naponta csepegtetett információk – hol változik meg a forgalmi rend, mert éppen utat javítanak, miért és meddig van látogatási tilalom a kórházakban, sürgősségi esetben melyik fogorvoshoz forduljuk, melyik gyógyszertár felé vegyük sietősen lépteinket, mikor kezdődik az iskolába való iratkozás, ahhoz milyen iratok kellenek, mikor, mennyivel nőnek a nyugdíjak, a képviselő-testületek milyen, életünket befolyásoló döntéseket hoztak – általában többeknek hasznosak.
Az erdélyi magyar újságíró törekszik az olvasó szórakoztatására és ismeretei bővítésére is. Felkeresi és megszólítja azokat az embereket, akik különösebb köntörfalazás nélkül, őszintén és jóízűen tudják megosztani élettapasztalatukat, tudnak mesélni mindennapjaikról, családjaikról, foglalatosságaikról, szűk környezetük történelméről. Vagy teret adni olyan tehetséggel megáldott embereknek, akik példájukkal bizonyítják, a napi nyolc óra letudása után nem ér véget a nap, az otthoni kötelezettségeik után is marad erejük, hogy valami kis értéket teremtsenek: horgolásukkal, nemezelt darabjaikkal szebbé teszik élettereinket, a roncstemetőtől megmentett, szépen felújított autókkal nosztalgiázásra késztessenek, az összegyűjtött régi fényképek és levelőzőlapok közzétételével a helytörténet irányában keltik fel érdeklődésünket, dalokat énekelve elődeinkről, nemzetünkről beszéljenek.
Alulírottnak – s remélhetőleg nemcsak – legutóbb Aranka története szerzett örömet (a Lányból anya, óhajból baba című riport január 28-án jelent meg). Egy fiatal háromszéki lány arról mesélt nyíltan és őszintén, mi késztette arra, hogy egyedülállóként, mesterséges megtermékenyítést választva gyermeket vállaljon. Arról beszélt, jobb így, egyedül nekivágni az útnak. Közelről látta azt, milyen a rossz házasság, mi mindent kellett elszenvednie abban édesanyjának és személy szerint neki tizenhat éven át. Ha nem találta meg eddig élete méltó párját, nem vár tovább, egyedül fog neki a családalapításnak. Így, egyedül, de a szűk és széles értelemben vett család gondoskodása mellett, s meggyőződése, szeretetben fog felnőni a gyermek.
Arról is mesélt, mi mindent kellett eljárnia, hogy célt érjen: miként sikerült orvost és megfelelő egészségügyi intézményt találnia, hogyan, milyen szempontokat figyelembe véve választott donort, miként élte meg a sikertelen próbálkozásokat, hogyan örvendett a sikeres megtermékenyítésnek, miként fogadta a hírt családja, mikor érezte, milyen erőteljes a szíve alatt hordott baba.
Aranka történetében volt még két mondat. Az egyik arról szólt, hogy egyik orvosa kérésére elbeszélgetett egy hasonló terveket szövögető lánnyal, s milyen jót tett az mindkettőjüknek, hogy kibeszélhették magukat. A másik mondat meg az volt, hogy valamilyen formában – közösségi oldalon vagy akár egyesületet alapítva – kész lenne szélesebb körben segíteni a hasonló álmokat dédelgető nőtársaknak: hova, milyen szakemberhez és -intézményhez forduljanak, mire számítsanak, ha a mesterséges megtermékenyítés mellett döntenek.
Talán ezek a mondatok ragadhatták meg még egy lány figyelmét. Neve alulírott előtt nem ismert, főszerkesztői üzenetben érkezett a kérdés: vajon Aranka szóba állna-e vele, mesélne-e neki részletesebben, milyen utat és ösvényeket kell bejárni ahhoz, hogy egyedülállóként anyává válhasson.
Az érdeklődés azt mutatja, közvetlen környezetünkben többen forgatnak hasonló gondolatokat fejükben. Örvendetes lenne hát, ha a helyi politikum is felfigyelne az óhajra, s valamiképpen ezen nők mellé állna. Jobban körülnézve a városi költségvetésben, hátha akad némi pénzmag, amellyel támogatni lehetne ezen női álmokat. Milyen szép lenne, ha városonként évente egy-két magyar gyermek úgy születne meg, hogy azért a köz is tett valamit.
Fotó: Pixabay.com
