A botrányos véget ért – vagy inkább leállított – romániai elnökválasztás után legalább tucatnyi vezetőnek kellett volna azonnal felállnia és csendben, méltósággal távoznia tisztségéből, ehelyett februárban is azt látjuk, hogy ugyanazok az emberek ugyanabban a funkcióban vannak, jobb esetben magyarázkodnak, de némelyikük még azzal sem fárasztja magát, hogy bár valamiféle magyarázatot keressen hozzá nem értésére és a székhez való ragaszkodására.

Ha az elnökválasztáson valóban történtek visszaélések, csalások, akkor a megmérettetés lebonyolításáért felelős hatóságok vezetőinek azonnal távozniuk kellett volna. Ha igaz a külföldi beavatkozás, a hírszerző szolgálatok élére már régóta új vezetőket kellett volna kinevezni. Ha mégsem volt annyira indokolt a választási eljárás érvénytelenítése, akkor mit keresnek még tisztségükben az alkotmánybírák? Netán várják, hogy az új költségvetésben rögzített ingyenes gyógyszereiket ki tudják venni?! Egyáltalán: több tízezer lejes javadalmazásuk, eltörölhetetlen, tekintélyes összegű speciális nyugdíjuk tudatában hogy nem sül le a bőr az arcukról, amikor élnek ezzel a kiváltsággal, miközben idős, krónikus betegek a három hónapra kiírt receptjeiket is csak részletekben tudják kiváltani, hogy azért jusson némi élelemre s törleszthessék a gázszámlát? Hogy tűnt el a jóérzésnek még a nyoma is ezekből az emberekből? Miként várja el bárki is, hogy hitele legyen ennek a testületnek, ha tagjai ilyen privilégiumokkal élnek ilyen gátlástalanul, szégyentelenül?

De ne ragadjunk le az ilyen névtelen-arctalan testületek tagjainál: mit keres a Cotroceni-palotában az a Klaus Iohannis, akinek elnöksége alatt soha ilyen mélyre nem süllyedt Románia önbecsülése és közmegítélése, akinek irányítása alatt majdhogynem sikerült letéríteni az országot arról az útról, amelyen 1989 után így vagy úgy, de elindult, és amelyről még az amúgy sokat szidott Ion Iliescu sem térítette le? Az is igencsak torz jelenség, hogy Románia miniszterelnöke ugyanaz a Marcel Ciolacu, aki csúnyán leszerepelt az elnökválasztáson, minden idők leggyengébb eredményét érve el szociáldemokrata jelöltként – de az ő esetében a funkcióban maradás felfogható egyfajta büntetésként is: neki kell most ugyanis elvinnie a balhét azért a slamasztikáért, amelybe felelőtlen költekezésével sodorta az országot. Az államelnöki tisztség esetében nincs ilyen „enyhítő” körülmény: ha becsületéből valamit meg akar menteni, ha nem akarja, hogy tízéves uralma a rendszerváltozás utáni Románia legszégyenteljesebb időszaka legyen, Klaus Iohannisnak késlekedés nélkül le kellene mondania. Nemcsak saját megítélésén lenne ez valamiféle kései szépségtapasz, de valamicskét csökkenne az a hatalmas társadalmi feszültség is, amelynek egyelőre legfőbb haszonélvezői a Georgescu-, Simion- és Șoșoacă-féle szélsőségesek.

A májusi elnökválasztás nincs már olyan távol, vezéráldozat nélkül nehezen hihető, hogy győzelemre jut a magát Európa-pártinak és demokratának nevező oldal. Ráadásul, amilyen a jelenlegi vezér, beáldozása aligha fájna bárkinek is...

Klaus Iohannis. Fotó: presidency.ro