Itt hirtelen megáll az ész, majd elkezd csodálkozni: hogy is van ez?! Már tizenöt éve igyekszik a megyei önkormányzat címert elfogadtatni, most mégis „siet és kapkod”?!

Visszatérve a közleményhez: úgy vélik, a címerjavaslat túlzsúfolt, ráadásul nem tartalmaz a román közösség jelenlétére utaló jelképeket.

Véletlen egybeesést írtam. Mert mit sem tudva a péntek délután kiadott közleményről, pont pénteken tartottam előadást a székely székek és a Székelyföld területére eső vármegyék címereiről a csíkszeredai Városházán a Veress Dávid szervezte A honfoglalás előttől az Európai Unió utánig című sorozat keretében. A többi között természetesen bemutattam mindkét Csík-, Gyergyó- és Kászonszék, valamint Udvarhelyszék címerét, s mit sem sejtve levezettem, hogyan is alakult ki a mai Hargita megye címerterve.

Hargita megye nagyjából a két történelmi székely szék területét fedi le. Az 1876-os közigazgatási átszervezést követően a székeket vármegyékké alakították, de megmaradt korábbi címerük. Így a két közigazgatási egység címeréből ötvözték a mai címertervet. Nem tudom, ki volt az értelmi szerzője, végignéztem a korabeli lapokat, de nem találtam a tervező kilétére vonatkozó feljegyzést. De szándékát tökéletesen értem.

Udvarhely vármegye címere négyelt pajzsba írt, Csík vármegyéé négyelt pajzs szívpajzzsal, tehát utóbbi összesen öt mezőből áll. Ez összesen kilenc mező. Ezt figyelembe véve már nem is annyira zsúfolt Hargita megye címerterve, vagy ha az is, indokoltan az.

Udvarhelyszék 1757-ben kapta címerét az uralkodótól, Mária Teréziától mint Erdély fejedelmétől. Ezüsttel és kékkel négyelt pajzs első és negyedik mezejében öt, andráskereszt alakban elhelyezkedő vörös kereszt, a második és harmadik mezőben háromtornyos fehér épület látható, a középső magasabbik tornyán arany kettős kereszt áll, ezt jobbról arany nap, balról növekvő ezüst holdsarló övezi. Csupán a pajzson belüli címerképeket írtam le, a külső díszeket – pajzstartó lófő és gyalog katona, valamint a pajzsot fedő levélkorona – mellőztem, mivel a mai címertervhez nem használhatók. Különben az öt kereszt mélyebben gyökerezik, a szék korábbi pecsétjén már használták.
Csík-, Gyergyó- és Kászonszék 1793-ban kapta címerét II. Ferenc német-római császártól mint Erdély nagyfejedelmétől. Négyelt pajzs első, kék mezejében arany nap, a második, vörös mezejében arany kettős kereszt alatt fekvő ezüst holdsarló, harmadik, ezüst mezejében négy zöld hegy, melyek közül három ezüst folyó – a Maros, az Olt és a Nagy-Küküllő – kanyarog alá, két hegycsúcson egy-egy vámház és sorompó, a Moldva felőli Gyimesi- és Piricskei-szoros átjárójára utalva. A negyedik, kék mezőben négy zöld hegyen egy-egy zöld fenyőfa áll. A szívpajzsban Szűz Mária látható bal karján a kis Jézussal, jobbjában jogarral, fején koronával, a csíksomlyói kegyszoborra utalva.

Nos, ezekből az elemekből kerültek ki Hargita megye címertervének jelképei. Udvarhely vármegye címeréből az első és harmadik mező átkerült, Csík vármegye címerét kissé összevonták, s a nemzeti érzékenységet kímélendő, a határ menti vámházakat és sorompókat elhagyták. Így Hargita megye címertervének második, kék mezejében arany nap és ezüst holdsarló látható, elmaradt a kettős kereszt – szintúgy az Udvarhelyszék címerében levő épületről is, és az azt övező égitestek sem ismétlődnek. A negyedik mezőben négy hegy, csúcsukon egy-egy fenyőfával, köztük a három folyóra utaló ezüst sávval. A szívpajzsban a csíksomlyói Mária-szobor rajza látható, aranyban.

Ezt a jelképet a történelem írta. Mivel a címertan középkori eredetű, hagyományokra alapuló konzervatív tudomány, úgy is kell értelmezni. Különben a címer nem nemzetiségi statisztika, mint ahogyan nem történelemtár, földrajzi atlasz vagy biológiakönyv. Minél régebbi egy címer, annál értékesebb, s a meglévőt kell alkalmazni mai címertervezésnél is. Aki modern szimbólumot szeretne, terveztessen logót, de a címert hagyják meg annak, ami: a középkori fegyverhasználaton alapuló, szigorú szabályok szerint megszerkesztett, pajzsba foglalt megkülönböztető és egyéniesítő jelkép.

Csíkszék címeres pecsétjét mutatja be Szekeres Attila István. Fotó: Sarány István