Tóth-Szabó Pál levéltáros és történész (1872−1938) a Magyar Történeti Életrajzok könyvsorozatban jelentette meg Szatmári György 1457−1524 című kötetét (1906), amelyben Szatmári – püspök, kancellár, esztergomi érsek − személyét előtérbe állítva, nagy műgonddal írt a Mohács előtti évtizedek történéseiről. A jómódú kassai kereskedőcsaládból származó Szatmári a krakkói egyetem elvégzése után a királyi kancellárián, majd 1495-től egyházi pályán is bontakoztatta tehetségét. Karrierje – a befolyásos Bakócz Tamás támogatásának köszönhetően – szépen ívelt felfelé. A tatai ország­gyűlés idején pécsi püspök volt, és mint alkancellár, a külügyek irányításáért felelt. Bakócz bíboros, főkancellár mellett idővel őt tartották az uralkodó legfontosabb tanácsadójának, ezért a külföldi követek is gyakran kilincseltek nála.

Bakócz a bíborosi kinevezéshez Velence támogatásával jutott, és a magyar udvarban következetesen támogatta is a kereskedő-köztársaságot. Szatmári György viszont a Jagellók és a Habsburg-ház kapcsolatainak erősítése, illetve a cambrai-i ligához való csatlakozás mellett állt ki, így 1510-ben élesen szembe került egykori patrónusával, Bakócz Tamással. Kettejük ellentéte a magyar főurakat is megosztotta. Ez idő tájt már többen is megelégelték Bakócz túl nagy befolyását, s már csak ezért is Szatmári mögé álltak, ami viszont igencsak megnehezítette a velencei követ, Pietro Pasqualigo dolgát.

A tapasztalt diplomata minden tehetségét latba vetve munkálkodott azon, hogy a Magyar Királyságot eltérítse a cambrai-i ligától, s rávegye Ulászlót, hogy ne tartson igényt a Velence kezén lévő Dalmáciára. Többször is tárgyalt Bakócz Tamással, akiben megbízott, s aki igyekezett is hathatósan képviselni a köztársaság érdekeit. A velencei követ diplomáciai képességeire valóban nagy szükség volt, mert a francia követ durva kirohanásokat intézett Velence ellen. Ulászló előtt például bestiáknak és csőcseléknek nevezte a köztársaság polgárait.

„Két sárkány fenyegeti a kereszténységet – mondotta –, a porta és a velencei köztársaság. Mind a kettőt ki kell irtani, meg kell semmisíteni. Buzlai, a főudvarmester, kötelességének tartotta figyelmeztetni a szónokot, hogy ki előtt áll és beszél: Szerényebben szóljon követ úr, mondotta. A császári követek halk hangon szintén mérsékletre intették. »Hagyjatok beszélni – felelte nekik –, jól tudom, hogy mit akarok mondani«. Beszédje végén felszólította Ulászlót és tanácsosait, hogy csatlakozzanak a ligához, a szövetkezett hatalmak hajóhada készen áll Dalmácia elfoglalására. Mert ha Magyarország erre nem volna hajlandó, a hatalmak fogják elfoglalni.”

Pasqualigo felismerte, hogy céljai eléréséhez nem elegendő Bakócz támogatása. Szatmári György megkerülhetetlenné vált számára, ezért – meglehetős késéssel – őt is megkereste. Tóth-Szabó Pál a könyvében az országgyűlés vége előtt néhány nappal történt megbeszélésekről is beszámolt.

„A gyűlés (...) úgy határozott, hogy bizottságot küld ki kebeléből, mely Pasqualigóval az iránt fog tanácskozni, vajon lehetséges volna-e, hogy a köztársaság Dalmáciát önként átengedje Magyarországnak. A bizottság tagjaivá Szatmári György, Thurzó Zsigmond váradi püspök, Szapolyai János erdélyi vajda, Ráskai Balázs tárnokmester, Buzlai Mózes főudvarmester s Beriszló Péter fehérvári prépost választattak.”

A velencei követet Szatmári lakására hívták, ahol a bizottság tagjai is megjelentek. A tárgyalást vezető Szatmári itt kijelentette, hogy ha Velence nem adja át önként Dalmáciát, amely jogilag a magyar koronát illeti, akkor Magyarország kénytelen lesz fegyverrel föllépni. Pasqualigo nyugodtan válaszolt. Kijelentette, hogy a veszélyben forgó jó barátot támogatni illik, nem pedig a bajait növelni, Dalmácia elvesztése ugyanis a köztársaság romlását idézné elő. Hozzátette: erre a tárgyra nézve nincs utasítása, mert a signoria nem is álmodta, hogy itt ilyen követeléssel fognak fellépni. Ezután Szatmári György e szavakkal fordult Pasqualigóhoz:

„Ha a követ úrnak nincs megbízatása Dalmáciára nézve, akkor miért jött ide? Hogy szavakkal tartson minket? Istenemre! Ezek az urak meg fognak haragudni, és olyan határozatot fognak hozni, milyenre (önök) nem is gondoltak. (...) Követ úr, legyen okos s gondolja meg jól a hazája ügyét.”

A követ ezután Bakóczhoz sietett és tájékoztatta az elhangzottakról. Megjegyezte, hogy ismeri ugyan a prímás nagy tekintélyét, mégis fél, hogy az ellenséges hatalmak követei eredményesen lépnek fel Velencével szemben. „S e félelme annál alaposabb, mert tapasztalta a tanácskozások alkalmával, mily sokan vannak, kik ellenséges indulatot táplálnak a köztársaság iránt. Miért is a signoria kész volna a segélyösszeget felemelni, ha viszont Magyarország legalább ezer vitézt küldene a saját költségén Velence támogatására. Bakócz a követ e szavaira így szólt: Ne várjatok innen hadakat a mi költségünkön. Nincs pénzünk. Már pedig ezer embernek a felszerelésére legalább öt-tízezer aranyra volna szükségünk. Nem is kell e dologról szólni. Ne féljetek semmitől, én minden jót remélek.”

Pasqualigo ezután a titkárát azzal az üzenettel küldte Szatmárihoz, hogy Dalmácia ügyében előterjesztést tesz a signoriának, s utasítást fog kérni. „Ezt korábban kellett volna megtenni – hangzott Szatmári válasza – most már késő, a rendek rövid idő alatt határozatot fognak hozni és szétoszlanak. Mikor Bakócz prímás ezt meghallotta, nagy haragra fakadt és hevesen tört ki Szatmári ellen: Óh a k...(nak) a fia! No, ez ugyan szép dolog, de ne törődjék vele a követ úr.”

Később, szintén a velencei követ előtt, úgy nyilatkozott Szatmárihoz fűződő viszonyáról, hogy „ő támogatta gyermekkorától fogva, ő adta neki a püspökségét, ő tette azzá, ami, az ő teremtménye, és most ennyire hálátlan, hogy az ő vetélytársa és legnagyobb ellenfele. Figyelmezteti is már most a signoriát, ha értésére esnék, hogy a pápa Szatmárit bíbornokká akarja kinevezni, ezt tekintélye és befolyása teljes súlyával akadályozza meg.”

Ez a kis epizód jól rávilágít a két főpap-államférfi feszült viszonyára, s a jól ismert mondás igazságára, miszerint két dudás nem fér meg egy csárdában. Nézeteltéréseik miatt Tatán éles szóváltások is zajlottak közöttük, s annyira összekülönböztek, hogy amikor Bakócz távozott a városból, Szatmári tüntetően távol maradt, pedig minden távozó főurat kikísért a városból. Igaz, később kibékültek, ami alátámaszt egy másik közmondást: „Holló a hollónak nem vájja ki a szemét”.

Szatmári és Bakócz a birtokhalmozásban amúgy rokonlelkek voltak − főpapi szolgálatuk alatt gondosan gyarapították javaikat. Bakócznak nem volt elég az érsekségből és a magánbirtokaiból származó hatalmas jövedelme, az egri püspökségre is fájt a foga. Erre már csak azért is vágyott, mert tudta, hogy Ulászló király azt odaígérte Szatmárinak. Velence ez ügyben közbenjárt ugyan érdekében a szentszéknél, de nem járt sikerrel. Az egri püspökséget végül nem sikerült megszereznie, viszont – kérésére – a köztársaság eredményesen akadályozta Szatmári bíborosi kinevezését.

A jobbágy származású Bakócznak pályája kezdetén egyébként talpalatnyi földbirtoka sem volt. Hihetetlen gyorsasággal gyarapította vagyonát, olyannyira, hogy rövid időn belül az ország leggazdagabb főurai közé emelkedett. Rengeteg energiát fektetett abba, hogy segítségre szoruló embereket találjon. Elsősorban nem a szegény, nélkülözéstől szenvedő nyomorultak után kutatott, hanem olyan gazdag, előkelő családok utolsó, gyermektelen sarjai után, akiknek halálával várható volt a família kihalása is. Az ilyen embereknek azután igyekezett mindenben a segítségére lenni. Kifizette az adósságaikat, nagy összegű kölcsönöket adott nekik, összeházasította őket saját rokonságának tagjaival, és más, hasonló „jótéteményekkel” hálára kötelezte őket. Ez a hála elsősorban abban nyilvánult meg, hogy az illetők a kezükön lévő hatalmas birtokokat Bakóczra ruházták.

Mátyás király halála után a hazai hatalmi viszonyok jelentős részben az ő szándékai szerint formálódtak. Bíboros, esztergomi érsek, konstantinápolyi pátriárka, az 1513-as pápaválasztás esélyese volt, akinek kegyeiért külföldi uralkodók versenyeztek. Neki volt köszönhető, hogy testvéreinek gyermekei olyan híres grófi családok tagjaival házasodtak össze, mint a Bánffyak, a Szentgyörgyiek, a Szécsiek (Széchy), a Corbaviaiak és a Zrínyiek. Egy pillanatra se hagyott fel birtokai gyarapításával és rokonai gyámolításával. Ezzel kapcsolatban minden apró részletre odafigyelt, pedig egyházi és állami teendői, a külkapcsolatok jelentős részének kézben tartása sok energiáját felemésztették.

II. Ulászló és Bakócz Tamás címere a Ransanus Corvinában. Fotó: elib.kkf.hu

Anyagi helyzetét jól szemléltette bevonulása Rómába 1512 januárjában. Római megbízottjai Reggio bíboros-érsekének palotáját bérelték ki számára a Virágpiacon (Campo de’ Fiori). Bakócz a lateráni zsinatra érkezett, s jövetelének híre II. Gyula pápa érdeklődését is felkeltette. Amikor az egyházfő hírét vette a fényűző menet közeledtének, úgy rendelkezett, hogy azt tereljék a Vatikán felé, mert az ablakából szeretné látni. Fraknói Vilmos a Magyar történeti életrajzok Bakóczról szóló kötetében idézte a Rómában tartózkodó mantovai ügyvivő jelentését (1512. február 2.):

„Legelöl jött negyven megterhelt öszvér, fehér és sárga sávos takaróik közepén a bíbornok címerével: félig tört pajzson fél szarvas kék mezőben. Az egyformán fölszerelt öszvérek szép látványt nyújtottak. Következett a kíséret. Élén három fényes öltözetű lovas, szép török-brokát kelméből készült öltönyben, melynek jobb ujja gazdagon volt hímezve és gyöngyökkel kirakva; drágakövekkel, gyöngyökkel és arany hímzésekkel díszített magyar fövegekkel; török lovaik szerszáma ezüsttel és hímzésekkel ékeskedett. Utánuk tizenhat szép lovas jött, kik közül hatan lándzsákra illesztett vörös-fehér zászlócskákat lobogtattak; kilencen vállig leérő tollforgót viseltek fövegükön; díszes takarókkal borított ötven lovat vezettek kötőféken. Ezeket tizenöt lándzsás és nyolcvan más lovas követte, párosan. Posztó öltönyüket elől a zsinórdíszítések és a gombok majdnem egészen elborították; a jobb ujjak arany hímzésekkel és gyöngyökkel voltak díszítve. Ezüst hüvelyű kardjuk, tőrük és handzsárjuk széles ezüst övről függött alá. Csizmáikon, melyeknek magyar divat szerint még száraik is ezüsttel voltak kivarrva, ezüst sarkantyút viseltek. A lovak gazdag, bár durván dolgozott, ezüst szerszámokkal voltak ellátva. Sok szép török, magyar és oláh lovat lehetett látni. A felsoroltakon kívül, kik a leirt rendben jöttek, még sokan voltak.”

Ezt a leírást jól kiegészíti egy másik szemtanú beszámolója, szintén Fraknóinak köszönhetően: „Legelöl, igen gazdagon öltözött főrangú urak jöttek, mint mondják a bíbornok és a magyar király rokonai. Magyaros ruháik aranybrokát és különböző színű selyem szövetekből készültek; némelyek fehér róka, nyest és cobolyprémmel voltak szegélyezve; a mellet és ujjakat arany és ezüst díszítmények borították. Különféle, részben bizarr alakú fövegek voltak láthatók, mind drága kövekkel, gyöngyökkel és arannyal gazdagon ékesítve. Többen arany nyakláncot viseltek. Mindenki bámulta a nagy pompát. Leírhatatlan a gyönyörű paripák fényes fölszerelése; az ezüst szerszámok, a dúsan aranyozott ezüst kengyelvasak, zabolák, a lovak nyakáról lefüggő ezüstláncok, ezekre illesztett aranyozott ezüst lemezek és egyéb díszítmények gazdagsága.”

Bakócz Tamás almasárga lovon, bíborosi palástban a menet végén haladt, két bíboros kíséretében. A pápai palotában a szentatya trónján ülve fogadta Bakóczot, s „az előtte térdre boruló prímásnak előbb lábát, majd kezét és arcát nyújtotta csókra.” A fogadás után a magyar bíboros „az angyalvár ágyúinak dörgése, a pápai testőrség trombitáinak harsogása és a dobok pörgése” közepette hagyta el a Vatikánt.

A nagy tekintélyű magyar bíboros két évet töltött Rómában. A pápa 1513 februárjában elhunyt, de halála előtt több hívét is figyelmeztette, hogy ne válasszák utódjául Bakóczot, aki a pápaválasztáson valóban esélyesként indult, de a fiatalabb bíborosok egységes kiállása miatt végül mégsem őt, hanem Giovanni de’ Medici bíborost választották pápának (X. Leó). Az új pápa azzal igyekezett kárpótolni a magyar bíborost, hogy megbízta egy törökellenes keresztes háború megszervezésével. Dózsa György keresztes vezérré történt kinevezése, majd az általa kirobbantott belháború (1514) azonban sokat ártott Bakócz tekintélyének. 1516 után egyre inkább háttérbe szorult, 1519-ben pedig még egy agyvérzés is rontott az állapotán.

Szatmári György a birtokszerzésben méltó társa volt Bakócznak. Préposti, püspöki, kancellári (1522-től prímási) minőségében megsokszorozta apjától örökölt vagyonát. Egyebek mellett megszerezte az abaúji Forró és Szikszó birtokát is, amelyeknek jövedelmén Kassával osztozott. Tóth-Szabó Pál írta: „1512-ben nem birtokok, de hatalmas uradalmak jutottak zálog címén Szatmári kezére. Ez évben Tarczai Miklós királyi kamarásmester (...) sárosmegyei tarkői és ujvári uradalmait, nevezetesen Tarkő helységet, Héthárs városát, Lucska, Veresalma, Jakabfalva, Libitin, Jesztreb, Cserne, Venece, Malcó és Gerlavágása falvakat más hét faluval Sárosmegyében, melyek Tarkőhöz tartoznak; úgy szintén Ujfalut, a vámszedés jogával, Litinyét, Olajpatakot, Hangócot, Krucsót, Böglért ugyancsak Sárosmegyében mint Ujvár tartozékait; nemkülönben Tarcát Kriva, Szécs, Viszoka falvakkal; Leibicot és Hunsdorfot Szepesmegyében, Makranc, Csécs és Szakál falukat Abaujmegyében, végül Kömlőd falut zálogba adta Szatmárinak, illetőleg húgának, a Thurzó Elek feleségének s Thurzó Eleknek.”

Szatmári György nemcsak a birtokhalmozásban, hanem abban is hasonlított Bakóczra, hogy nagylelkű adományokkal, alapítványokkal támogatott egyházi építkezéseket, intézményeket. E téren szülővárosáról, Kassáról sem feledkezett meg. Amikor a dúsgazdag Bakócz Tamás 1521. június 16-án elhunyt, negyvenezer aranyforintot hagyott az ország védelmére. Szatmári három évvel később, 1524. április 7-én követte őt, és ennél is nagyobb összeget, „hatvanezer hollós aranyat hagyott azon várak visszaváltására, melyeket még Mátyás király kötött le zálogul Frigyes császárnak a magyar korona kiadásáért”. Mindkét hagyaték, illetve a hátramaradt vagyonok jelentős része hasonló sorsra jutott: Habsburg Mária királyné és II. Lajos király mohóságának martalékává vált.

Habsburg Mária mint a király jegyese mindössze tizenkét nappal Bakócz bíboros halála után, 1521. június 28-án érkezett Pozsonyba, ahol Szatmári György fogadta. A törökök ekkor már nagy erőkkel ostromolták délen Szabács várát, és hamarosan körülzárták Nándorfehérvárt. Az esküvőjére készülő királyt ekkor még komolyan aggasztotta a török fenyegetés, és igyekezett előteremteni a hadikiadásokhoz szükséges pénzt. Igényt tartott Bakócz Tamás gazdag hagyatékára, mivel nem elégedett meg a végrendeletben megjelölt negyvenezer arannyal, amelyet a bíboros a végvárakra hagyott.

Néhány nappal a temetés után írta a végrendelet végrehajtóinak: „Hűtlenség büntetése alatt hagyjuk meg nektek, hogy jelen soraink vétele után tüstént szolgáltassátok át az elhunyt bíbornok összes pénzbeli vagyonát Paksi Balázsnak, kit evégből oda küldöttünk, csupán annyit tartván vissza, amennyit az elhunyt udvari személyzetének fizetésére, hadainak felszerelésére s a kápolna szükségleteire rendeltünk. Mert oly nagy a szükség, amely minket most szorongat, hogy azt a pénzt tovább semmi módon nem nélkülözhetjük. A saját fejünkről s az egész országról van mostan szó.” A király végül nem csak a pénzt, hanem a bíboros felhalmozott értéktárgyait, drágaságait is lefoglaltatta.

Csakhogy a hatalmas vagyon nagy része nem folyt be az ország védelmét szolgáló kiadások közé. Mária királyné megjelenésével a királyi udvarban elharapóztak a költséges mulatozások, amelyek itthon és külföldön is megbotránkoztatták a közvéleményt. A nemesség a felelőtlen költekezés miatt az adófizetés megtagadásával fenyegetőzött, Zsigmond lengyel király (II. Lajos bátyja) pedig Szatmári Györgyhöz fordult, hogy próbálja jó irányba terelni az öccsét. Zsigmond levelének részlete: „Nagy fájdalommal értesültünk, hogy Lajos király főképp az idegenek révén oly szokásokat vesz fel, melyek visszatetszést keltenek az alattvalóknál, nem egyeztethetők össze a királyi névvel s legkevésbé sem felelnek meg e szerencsétlen időknek. Miért is félünk, hogy az ifjú oly mélyre fog süllyedni, hogy úgy magának, mint nekünk szégyenünkre válik, országainak pedig romlására lesz. Minden tehetségünkkel kérjük tehát atyaságodat, hogy ő felségét ezen hibáira komolyan és állhatatosan figyelmeztesse, a rossz és méltatlan társakat távolítsa el s minden eszközt használjon fel, melyek a megjavítására alkalmasaknak látszanak.”

Szatmári igyekezett megfelelni az elvárásoknak, de nem tudta ellensúlyozni az udvar rossz szellemeinek kártékony befolyását. Azután, hogy 1524 tavaszán elhunyt, s az esztergomi székesegyház sírboltjában − a királyi pár jelenlétében – eltemették, az ő hagyatékának a sorsa is Bakóczéhoz hasonlatossá vált. A történész szavaival: „Lajos király nem elégedett meg a hatvanezer arannyal, melyet különben sem fordított a kitűzött célra, hanem más országos szükségletekre, de rátette kezét az elhunyt prímás egyéb hagyatékára is. Alig történt meg a temetés, máris követelte, hogy az érseki vár termei nyittassanak meg előtte. A várnagy azonban csak akkor engedett a felszólításnak, mikor a király már ágyúkat akart hozatni, hogy a várat megostromolja. De a talált pénzmennyiség, arany- és ezüstedények, ékszerek nem elégítették ki Lajost s megcsalatkozott reménysége miatt akkora volt felháborodása, hogy nem átallotta nyíltan lopással vádolni azokat, akik a prímás halálakor e kincsekhez legközelebb álltak.”

Lajos király még Szatmári György szülővárosának, Kassának is parancsba adta, hogy az elhunyt főpap megmaradt kincseit adják át odaküldött kamarásának. Az 1525. május 7-én kezdődött, Rákosmezőn és Budán megtartott fegyveres országgyűlésen az elégedetlen köznemesség már erélyesen támadta az udvart. A résztvevők többek között azt követelték, hogy idegenek ne legyenek a királyi tanács tagjai, ne viseljenek főméltóságot, távolítsák el az országból a Fuggereket, valamint a császári és a velencei követeket, szabályozzák a katonaállítást és a hadba vonulást, továbbá írják össze a főpapok és főurak jövedelmét.

Az országgyűlés végzéseit a király nem erősítette meg. És persze az országot sem tudta felkészíteni a fenyegető török veszéllyel szemben. A Mohácsnál 1526. augusztus 29-én lezajlott, magyar szempontból tragikus kimenetelű csatavesztés idején a két rivális főpap már Esztergomban aludta örök álmát. A fiatal uralkodó a csata során életét veszítette, Magyarország sorsa pedig hosszú időre megpecsételődött.

Bánó Attila

(Részlet a szerző 30 új meghökkentő eset a magyar történelemből című, a budapesti Athenaeum Kiadónál 2020-ban megjelent könyvéből)