A hivatásos városjáró azonban nem engedheti meg magának a közönyösség semmilyen formáját, a körülötte zajló életet ugyan nem zárhatja ki magából, miként a benne röpdöső gondolatokat sem, de a feladatra való összpontosításnak elsődlegesnek kell lennie. Csak így láthatja meg a város rejtett arcát. Vagy a szégyenkezőt. Mert most erről lesz szó.

A volt munkaszolgálatosok emlékművéről közel három évvel ezelőtt írtam ebben a rovatban, felelevenítve a történelmi hátteret: azt, hogy bár Románia 1930-ban ratifikálta a Munkaügyi Világszervezetnek azt az egyezményét, amely tiltja a kényszermunka bármilyen formáját, ennek ellenére 1950-ben létrehozták az Építkezési Minisztériumnak alárendelt Munkaszolgálati Főigazgatóságot, mely aztán bő egy évtizeden át több mint félmillió, katonai szolgálatra behívott fiatallal építtette a szocializmust – a szó szoros értelmében, hiszen az angyalbőrbe bújtatott férfiaknak építkezéseken, bányákban kellett dolgozniuk. Ők kezdték el például a Duna-csatorna építését is, élet- és munkakörülményeik nem sokban különböztek a politikai foglyokétól, akiket szintén nagy számban vezényeltek ki ennek a megalomán álomnak a teljesítésére, de miután háromévnyi rabszolgamunka után is mindössze húsz kilométernyi csatorna készült el, így hát a munkálatot 1953-ban leállították, és majd csak bő húsz év múlva, 1975-ben kezdték újra. Ekkor már a Munkaszolgálati Főigazgatóság nem létezett, de a kommunista rendszer az intézményesített kényszermunka 1961-ben történt felszámolása után is gondoskodott arról, hogy ingyen vagy legalábbis olcsó munkaerő mindig álljon a rendelkezésére. Tulajdonképpen az iskolások, egyetemisták tanévkezdeti kötelező mezőgazdasági munkavégzése is egyfajta kényszermunka volt, még ha nem is annak, hanem hazafias munkának nevezték.

A munkaszolgálatosok sepsiszentgyörgyi emlékművét 2004 novemberében avatták fel, 2022-ben újultak meg a hatalmas andezittalapzatra helyezett márványtáblák feliratai, akkor zajlott közvetlen környezetének rendbetétele is. Szükséges munkálatok voltak ezek, hiszen már tizennyolc esztendeje állott az emlékmű, ennyi idő alatt az ember nagykorúvá válik, egy történelmi eseményre utaló szobor esetében pedig ennyi idő épp elég arra, hogy elfelejtődjék, minek mementójaként kellett közterületre kerülnie annak a bizonyos műalkotásnak. A munkaszolgálat márpedig épp ilyen felejtésre ítélt ballépése Románia történelmének, akik átélték-szenvedték, mára már jórészt az égi ösvényeket róják, talán Jánosi Karcsi bácsi volt az utolsó, aki még ragaszkodott az emlék éltetéséhez, de immár ő is csatlakozott az egykori lapátezredbeli társaihoz, hát csak az általuk elmesélt történetek maradtak fenn az utódokban, fakuló emlékfoszlányok azok is.

De fakul az a rongydarab is, amely az emlékművet csúfítja és gyalázza, a piros vászon hónapokkal ezelőtt bonyolódott a szögesdróttal vitába, talán a szél hozhatta őket közeli kapcsolatba, de a múltat olykor nem szükséges bolygatni, és az ok-okozati összefüggések feltárása sem mindig célravezető. Tény, hogy a kényszermunkára ítéltek munkaeszközére utaló lapát és csákány közös nyelét körülfonó, a kényszert a maga valóságában megjelenítő csipkésdróton egy oda nem illő tárgy található, és ez az állapot már meglehetősen rég fennáll. Hogy ez így történhetett, azért a szélen kívül az emberi tényező is számonkérhető, mert bizony az érdektelenség rossz tulajdonság, és a figyelmetlenség sem számít erénynek. Ezért hát, hogy a város kénytelen szégyenkező arcát felmutatni annak, aki nem csak néz, de lát is.

A szerző felvétele