– Tősgyökeres sepsiszentgyörgyi, abból a városrészből, ahol kivételesen magas a zenetanár-koncentráció: Váncsa Zsuzsa, Kósa Márta, Dancs Árpád és mások. Nevezzük predesztinációnak?
– Dehogy, futballistának készültem, mint a fiúgyermekek többsége. A szentgyörgyi bútorgyár csapatának igazolt játékosa voltam, gyönyörű barna futballcipőben kergettem a bőrt. Egy alkalommal azonban azt hallottam, rúgjátok le azt a marhát, nézek szét, hát rólam beszélnek. Annyira megsértődtem, hogy otthagytam a szervezett focit, aztán meg is sérültem, egy húzódás következtében közel egy évig sán­títottam. Akkoriban jött el hozzám az akkor már ismert zenésznek számító Földes Facó egy szál gitárral, és eljátszotta a Nyílik már a sárga rózsa című számot. Korábban nem voltak hangszeres próbálkozásaim, de élt itt a szomszédban egy bizonyos Róza néni, aki azt mondta: megtanít hegedülni, ha cserébe odaadjuk az udvaron lévő füvet a nyulainak. Így kezdődtek a hegedűóráim 1969 tájékán. Az akkortájt több könnyűzene-együttest is alapító és működtető Tamás András tanácsára beiratkoztam a népi művészeti iskolába, öt évet végeztem hegedűszakon Herczegh Tibornál – párhuzamosan gitárszakot is –, közben leérettségiztem.

– Soha nem sajgott, hogy a zenei felsőfokú képzés kimaradt az életéből?
– Több oka is volt annak, hogy így alakult. Még a népművészetibe jártam, amikor az 1968-ban alapított zeneiskola igazgatója megkérdezte a tanáromat, tud-e ajánlani valakit, aki elvállalná a hegedűoktatást az iskolában. A zeneelmélet szakon végzett tanárok többsége ugyanis nem rendelkezett hangszerszakkal, így kezdhettem tanítani érettségivel helyettesítő tanárként, aztán tíz éven át meg is maradtam az iskolában. A főiskolára való beiratkozást az is akadályozta, hogy egy ideig – hét évig – kárpitosként is dolgoztam. No meg megalakult a Sztár zenekar is, többek között a Csíki utcai kultúrotthonban muzsikáltunk a szerdán-szombaton rendezett, döcinek becézett táncestéken. Majd jött az esküvői muzsikálás, az már egy húsz éven át tartó időszak volt, amit elsősorban egzisztenciális okok éltettek olyan hosszú időn át.

– A kántori pályán való felbukkanását is a kor szakemberhiányára foghatjuk?
– Az úgy történt, hogy Zalánból külföldre ment a pap, akit ugyan Gocsman Sándor tiszteletes úr helyettesített, kántor azonban már nem akadt. Akkor merült fel: elvállalnám-e? Korábban nem sokat zongoráztam, de ha valaki ismeri a hegedűt, nem lehet különösebb problémája, bármit le tud játszani. 1975-től kezdődően fél éven át Zalánba jártam kántorizálni. Közben hívtak az Olt utcában lévő kicsi imaházba, ahol Szász Tibor volt a tiszteletes, Zalánból oda „költöztem”, majd az 1996-ban felavatott belvárosi templomba. Összesen fél évszázada már annak, hogy vasárnaponként orgonához ülök. A templomi környezet korábban sem volt idegen számomra, édesanyám gyermekkoromban sokszor vitt magával. Nagyon szerettem az orgonahangot és az éneket, bár ha lehetett, inkább futballozni mentem. Kezdetben persze vettem azért néhány magánórát, 1985-ben pedig kántori diplomát is szereztem Kolozsváron.

– A zsoltárválasztásban milyen mértékben érvényesül a kántor esetleges kreativitása? Vagy a megye legnagyobb múltú kántorának is mindig el kell fogadnia, hogy a lelkész megmondja, mi szólaljon meg a soron következő istentiszteleten?
– Annak jogosságával aligha érdemes vitatkozni, hogy amikor a lelkész a beszédére készül, maga keres a szöveghez kapcsolódó éneket, a kántor pedig istentisztelet előtt néhány perccel megkapja a számokat. Az én „specialitásom”, hogy istentisztelet előtt is mindig énekelek. Ezt a gyakorlatot én vezettem be, kezdetben azért, mert a templomba érkező emberek mindig duruzsolnak. Úgy gondolom, éneklésemmel megteremtem az istentisztelet alaphangulatát, ezt bizonyítja talán az is, hogy sokszor feljönnek az emberek a karzatra: kántor úr, honnan vette ezt a gyönyörű éneket?

– Hogy érzi, más emberré tette-e a fél évszázadnyi kántorkodás?
– Nagyon sok tekintetben megváltoztatott engem, bennünket a hit világa. Mi jó ideje reggelente imádkozunk és énekelünk a feleségemmel, így indul a napunk. Előfordult, hogy énekeltem a templomban, és valamilyen megmagyarázhatatlan módon egy belső hang azt mondta: az én hangom szól benned. Ennyire közel lehet kerülni Istenhez. Sokszor elképzelem, amint Jézus Krisztus azon imádkozik, hogy gondolj a fájós karodra, és akkor bizsergést, melegséget érzel. Számomra ez ma már mindennapos dolog, és igyekszem átadni ezt az energiát minden rászorulónak. A kommunizmus idején többször előfordult, hogy figyelmeztettek, tanárként ne járjak templomba, de nem tudtak eltántorítani. Olyankor kiálltam két hétre – elsősorban temetésre nem jártam kántorizálni, olyankor édesapám helyettesített –, majd folytattam.

– A Vox Humana kamarakórusban való éneklés hol helyezkedik el az emlékek polcán?
– Azt tartom, hogy gyakorlatilag bármilyen zene csakis jó, illetve hasznos lehet. Én nem tartozom a Vox Humana alapító tagjai közé, akkor álltam be a kórusba, amikor egyszer tenorra volt szükség. Korábban nem nagyon énekeltem énekkarban, a Voxban viszont húsz nagyon szép évet töltöttem el, csak akkor kényszerültem feladni, amikor már képtelen voltam egyszerre megülni annyi lovat. Az már az az időszak volt, amikor tanítottam a népművészeti iskolában, kántorként esküvők a templomban, majd lagzik a kantinban, ahol ugyancsak mi muzsikáltunk. Már-már a családi békét veszélyeztettem. Rengeteg gyönyörű emléket őrzök, benne a klasszikus vatikáni történetet, amely után évekre letiltották a kórust. Egyszer engem is behívattak a szekura, ahol egy férfi azt mondta, jelentenem kell, amit hallok az iskolában, a Voxban. Hát, válaszoltam, ezekben a társaságokban én szoktam mondani a vicceket. Kerestek még két alkalommal, aztán feladták.

– Orgonistaként, kántorként az orgonairodalom klasszikusaival is próbálkozik?
– Kevésbé, bár teherautónyi kottával rendelkezem. Rájöttem, az emberek többségének nem sokat mondanak a klasszikusok, amikor kicsit hosszabb darabot játszom, máris szóvá teszik. Amúgy játszom én mindenfélét, Bachot, Schubertet, de nincs rám nagy igény, és valljuk be, nem is vagyok olyan szintű orgonista.

– Melyik kántorkategóriába sorolja magát: aki átveszi a gyülekezet énekritmusát, vagy aki igyekszik pörgősebb ütemet diktálni?
– Mindenekelőtt énekvezér vagyok. Egy presbiteri gyűlésen egyszer szóvá tették, hogy túl gyorsan éneklem a zsoltárokat. Mire lejátszottam egy részletet lassan, majd az általam helyesnek tartott ritmusban: tessék mondani, ez az ének így jó, vagy így? Meggyőződésem, hogy az éneket a szövege hordozza, magyarul, a magyar nyelv szabályainak megfelelően kell megszólalnia, ebben nincs kompromisszum. Olyan szintű kritika soha nem ért, hogy elgondolkodjam azon, érdemes-e csinálnom. Legfeljebb a fizetést keveselltem. Nemrég felmerült, hogy nyugdíjasként még meddig számítok az orgona mellé ülni. A lelkészeim erre azt mondták, Csaba bácsi addig marad, amíg az egészsége engedi. Felőlem maradhatunk ennyiben. Énekelek, élvezem Isten közelségét, no meg vicceket mondok, mert léteznek kántorokkal kapcsolatos viccek is. Azt ismeri, amikor a kántor felesége átmegy a szomszédba, Rózsika, adjon kölcsön 50 lejt? Amint meghal valaki, rögtön megadjuk.

Könczey Csaba
Zenetanár, kántor, 1953. május 21-én született Sepsiszentgyörgyön. Nyolcadik osztályig a Székely Mikó Kollégiumban járt, 1969-től 1974-ig kárpitosnak tanult, majd dolgozott. Közben a Művészeti és Népiskolában hegedű- és gitárszakon tanult. 1975-től hegedűt tanított a sepsiszentgyörgyi zeneiskolában, 1985 óta nyugdíjazásáig hegedűszakot, majd harmonikát tanított a népiskolában. 1975 óta kántorként dolgozik a sepsiszentgyörgyi belvárosi református gyülekezetben. A közelmúltig évtizedeken át a vendéglátóiparban is zenélt. Nős, egy ugyancsak zenész fiú apja, két unoka nagyapja.