2014 decemberében, első beiktatásakor Klaus Iohannis a társadalom minden fontos ágazatát érintő, mélyreható, lényeges, tartós változásokat ígért: az alkotmányban és a választási törvényekben, aztán a gazdaságban, de legfőképpen a mentalitásban. Amint akkor mondotta, közvetítői szerepével élve pártpolitikai érdekek felett álló nemzeti konszenzus megteremtését akarja kezdeményezni az oktatási rendszer, az egészségügy és nyugdíjrendszer reformja terén is. Mindebből jóformán semmi nem vált valóra, például a Képzett Románia nyolc év alatt kikínlódott programja csak halovány kísérlet lett a romániai oktatás valós reformjára, a nyugdíjak újraszámolása megtörtént, de érintetlenek maradtak a kiváltságosak speciális juttatásai. Más területekhez: alkotmány, választások, egészségügy… – ezekhez hozzá sem nyúltak.

2019-ben, újraválasztásakor a normális Románia megteremtésére tett ígéretet, egy olyan országra, amelynek intézményei a polgárok szolgálatában állnak, tisztviselői pedig hozzáértésük és feddhetetlenségük alapján kapnak megbízatást, hadat üzent a bürokráciának és a korrupciónak. Láthattuk, ebből még annyi sem valósult meg, mint öt évvel korábbi ígéreteiből.

Az elnök és a magyarok

Mi, erdélyi magyarok nagyon gyorsan kijózanodhattunk, Iohannishoz fűzött reményeink igen hamar tovaillantak. 2014-ben, Victor Pontával szemben indulva – az RMDSZ tanácsa ellenére – elnyerte a magyarság többségének támogatását. Sőt, azt is mondhatjuk, hogy a magyar szavazatok döntően befolyásolták az elnökválasztás kimenetelét, annak dacára, hogy sokan figyelmeztettek, nem biztos, hogy jót tesz a jogainkért vívott küzdelemnek egy szász származású államelnök. Többségünk mégis abban bízott, hogy maga is kisebbségi származású lévén nagyobb empátiával, megértéssel viszonyul elvárásainkhoz, igényeinkhez. Hamar kiderült azonban, eredete számára kolonc, legfennebb a külföldi kancelláriákon élvezi annak előnyeit, itthon románabb igyekszik lenni a legnagyobb románoknál. Szóban és tettekben egyaránt.

Ezt támasztotta alá az első igazán hideg zuhany 2016 márciusában, amikor az elnök úgy döntött, visszavonja Tőkés László állami kitüntetését, amelyet az 1989-es forradalomban szerzett érdemeiért kapott. A második 2020-ban érkezett, amikor Iohannis eszközként használta a székelyföldi autonómiaigényt, hogy földbe döngölje és nemzetárulónak kiáltsa ki a PSD-t. Az autonómiastatútum hallgatólagos szenátusi elfogadása apropóján állt ki hivatalosan nyilatkozni, és ekkor hangzottak el emlékezetes szavai: „Jó napot kívánok, PSD”, és a vád, hogy Ciolacu eladja Erdélyt a magyaroknak. Holott csak annyi történt, hogy a magyarság számára sorskérdés autonómiastatú­tum, mivel senki nem törődött azzal a szenátusban, hogy napirendre tűzze, hallgatólagosan elfogadva egyet továbblépett a hazai törvényhozás szövevényes útján. Ennyire alpári uszítás és magyarellenes megnyilatkozás ilyen magas szinten még a kilencvenes évek elején sem történt, egyetlen államelnök sem süllyedt olyan mélyre, mint Iohannis.

Egy évtizedes regnálása alatt egyetlenegyszer látogatott Székelyföldre, 2017 nyarán. Sok köszönet nem volt belőle, román zászlókat osztogatott, és burkoltan a térség RMDSZ-es vezetőit tette felelőssé a gazdasági lemaradásért, azért, mert székelyzászló- és anyanyelvhasználati cirkuszokat generálnak. Nem érdekelte őt és nem is próbált igazságot szolgáltatni a méltánytalanul elítélt kézdivásárhelyi „terroristák” ügyében, és látványosan nem zavarta az úzvölgyi temető elfoglalása, meggyalázása sem.

Iohannis és a pártok

Iohannisnak első mandátuma idején még volt néhány karakán kiállása, főleg a PSD-s kormányokkal szemben. Beült kormányülésre és utcai tüntetéseken is részt vett, hogy megakadályozza a Liviu Dragnea által háttérből irányított kabinet jogállamot lábbal tipró ámokfutását. Csakhogy sorra nevezte ki a szociáldemokrata miniszterelnököket, majd maga is belekeveredett a román igazságügyi polip csápjaiba, leváltotta például a korrupcióellenes harc sokak által ajnározott élharcosát, Laura Codruța Kövesit, és kétes figurákat állított jelentős intézmények élére.

Érdekesen alakult Iohannis viszonya a titkosszolgálatokkal is. Mint minden elnök, ő is azt hitte, ha saját embereit ülteti ezek élére, neki dolgoznak majd, ám a tények bizonyították – legutóbb a tavaly év végi elnökválasztásokon –, hogy nemcsak nem uralta ezeket, de kiszolgáltatottjukká vált. Iohannis elveszítette a csatát velük szemben is.

A legnagyobb kárt azonban saját pártjában, a PNL-ben okozta. Elvtelen kormányzásokba, kompromisszumokba kényszerítette őket, saját megbízható, de becstelen embereit tolta előtérbe, sikerült a megsemmisülés szélére sodornia a nagy múltú alakulatot, amely most kétségbeesetten próbál szabadulni mindentől, ami Iohannishoz kapcsolható. Nagy sikereket ebben a megújulásban se látni még, de a Rareș Bogdan-szerű rossz szellemeket legalább háttérbe szorították.

A jófiú

Iohannis talán egyetlen érdeme, hogy sikerült Romániát a demokratikus, euroatlanti úton tartania. Nem voltak karakán, jelentős kiállásai, ellenvetés nélkül, hűen teljesítette, amit az EU-s és amerikai döntéshozók elvártak Romániától. A hazai – persze jelentős mértékben a pártok pénzén fenntartott – sajtó szerette úgy beállítani, mint Nyugaton nagy megbecsülésnek örvendő, tisztelt vezető, ám sokkal inkább volt megbízható, csendes jó tanuló, aki szófogadó, nem kotyog, s ha felszólítják, szépen felmondja a leckét. Ezt tükrözte az is, hogy tavaly, mandátuma végéhez közeledve hiá­ba próbált elcsípni egy befolyásos nemzetközi állást, sehol nem volt rá szükség. Nem kellett az EU frissen megújított intézményei élére, nem akarták NATO-főtitkárnak, pedig mindenhová bejelentkezett.

Luxus bármi áron

Második mandátuma megkezdése után itthon egyre érzékelhetőbbé vált, hogy mind kevésbé érdeklik a feladatai. Hosszú hetekre eltűnt – sízni, nyaralni –, nem szólalt meg sarkalatos, jelentős ügyekben, vagy ha megtette, olyan felsőbbrendű arroganciával beszélt, hogy még hívei zsebében is kinyílt a bicska. Szaporodtak hivatalos luxusutazásai, feleségével együtt bejárta Afrikát, Ázsiát, és csak remélhető, hogy ők legalább szép élményeket szereztek, mert az ország számára csekély hozadéka volt ezeknek a milliókat felemésztő kirándulásoknak. Igényei mind költségesebbek lettek, és az már csak hab volt a tortán, amikor tavaly kiderült, golfpályával, edzőtermekkel, medencével 9 millió euró közpénzből készül számára az exelnöki rezidencia. Már csak igazán nagy eseményeken jelent meg, semmilyen újságírói kérdésre nem válaszolt, nagyon ritkán nyilatkozott. Távozásra készen állt, amikor tavaly novemberben-decemberben robbant az elnökválasztási bomba.

A bukás

Nem tudhatjuk, hogy őt magát nem érdekelte, vagy a szolgálatok nem tájékoztatták Iohannist Călin Georgescu előretöréséről. Az első forduló utáni reakciója az volt: nincs tudomásuk csalásról. Aztán elszabadult a pokol, bizonyára külső nyomásra is. Tehetetlen kapkodás következett, majd a választások érvénytelenítése: így lehetett csak menteni, ami még menthető, ha nem teszik, nagy valószínűséggel Călin Georgescu lenne Románia elnöke, s utunk ki tudja, merre vezetne.

Csakhogy ezzel a lépéssel Iohannis is megkapta a kegyelemdöfést, ázsiója soha nem látott mélységekbe zuhant, tízezrek követelték az utcán is távozását, és nem vihette végig meghosszabbított mandátumát, mert a parlament nagy eséllyel elfogadta volna a leváltását célzó indítványt, a népszavazáson pedig borítékolható volt számára a kudarc. A kisebbik rosszat választotta és hétfőn lemondott, de távozása így is dicstelen, ő az első elnök, aki erre kényszerült, és bár búcsúzásként 1600 oldalas beszámolót hagyott tevékenységéről, kevesen sírják vissza.

A hagyaték

Szerdán katonai parádéval, fúvósokkal búcsúzott Klaus Iohannis a Cotroceni-palotától és Románia elnöki székétől. Mi maradt utána? Egy szét­zilált, megosztott, gazdasági csőd szélén álló ország, amelynek polgárai elveszítették hitüket nemcsak benne, de az államelnökség intézményében és a demokráciában, a szabad választásokban is. A szélsőséges erők hatalmas teret nyertek, a demokratikus pártok napról napra gyengébbé, hiteltelenebbé válnak, és senki nem tudja, megállítható-e még ez a hatalmas erővel lefelé zúduló lavina. Ez Klaus Iohannis öröksége.