Barabás Ádám rajza, Gidófalva
Egyszer volt, hol nem volt, gyopárosi réteken innen és túl volt egy juhász és a nyája. A nyáj kísérője volt a szamár, ő vitte a juhász mindenét, fazekát, bográcsát, élelmiszerét, fölös ruháját. Mondhatnám, rajta volt a szamáron a juhász konyhája, szobája, meg még a fürdőszobája minden kelléktára is. A szamár mellett aprózta lépéseit a juhász kedvence, a kis fehér bárány.
Ballagtak az úton dél felé az új gyöpökre, de a juhász pipája kialudott. Meg kellett gyújtani, ám oly erősen fútt a szél, hogy sehogy sem tudta a lángot a pipába tenni, mert azt mindig elfújta.
Le-lemaradozott az úton.
A nyáj, a szamár és a fehér bárány csak haladt szépen előre.
Egyszer megállt a bárányka, s mondja a szamárnak:
— Nagyon elfáradtam, még sokat kell menni?
— Nem sok már az oda, csak annyi még, mint az ide...
Aztán ezzel továbbmentek, a juhász meg mögöttük az ide meg az oda között lépkedett.
Egyszer látják ám, hogy jön a bíró.
A szamár szépen kitért a bíró elől, de a bárányka megállt a bíróval szemben, mintha kérdezni akarna.
A bíró rászólt:
— Te vagy az a híres fehér bárány, amely énekelni tud?
— Éééénbeeee — mondotta a fehér bárány.
— Aztán bemutatod énektudásodat a bírónak, ha meghív?
— Beeeeemeee... De előbb érjen ide a gazdám, mert ő most éppen oda van...
Ezzel a bíró töprengett egy kicsit, aztán továbbment, s elérte a juhászt.
— Hallod-e, te juhász! Milyen okos jószágaid vannak, a szamár utat enged, a fehér bárány énekelget, beszélget...
— Megkövetem, tekintetes bíró uram, okos juhásznak csak okos jószágai lehetnek... és a bíró uram is példát vehetne kíséretemről.
— Valószínű... — mondta bizonytalanul a bíró.
— Tudja, tekintetes uram, az okos szamár enged, tehát félreáll, a félénk bárány énekelget, nehogy eltapossák.
Ezen aztán elgondolkodott a bíró, de a juhász ment tovább, mert messze volt még az oda.
