1990. február 26.

Összeállításomat szinte kizárólagosan a Háromszékben az elmúlt három évtized során megjelentek alapján készítettem, néhány személyes vonással színezve, kiegészítve. Eme írás során indokoltnak érzem az egyes szám első személy használatát, több ok miatt is. Magam is lelkesen, elvarázsoltan hallgattam Cseh Tamás dalait, a kilencvenes évek elején Farkas Árpádék bakelitlemezei közül kölcsönkaptam talán többet is, az Utóirat című dupla albumra biztosan emlékszem, majd néhány koncertjén is részt vehettem. Ma már kiváltságként tekintek arra a lehetőségre, hogy 1997-ben interjút készíthettem Cseh Tamással.

A szálak 1990 elejéig nyúlnak vissza. Kolozsvári egyetemistaként a sepsiszentgyörgyi, 1990 elején tartott koncertjén nem lehettem jelen, az valójában egy háromállomásos turné része volt, Cseh Tamásék Kolozsvár és Marosvásárhely után érkeztek Sepsiszentgyörgyre, s e koncertútról személyes hangú beszámoló olvasható a Cseh Tamás Archívumban (csehtamasarchivum.hu) Michnai Attila tollából. Kolozsváron viszont magam is jelen voltam legalább egy koncertjén, aztán láttam őt budapesti színpadon, majd 1997-ben Sepsiszentgyörgyön.

Barátom, S. Zoltán révén még melegében értesültem arról, hogy a kilencvenes szentgyörgyi koncertet követően Cseh Tamásék „felléptek” néhai főmunkatársunk, Sylvester Lajos otthonába, beszélgettek, énekeltek, közösséget varázsoltak, illetve arra is rácsodálkozhattak, hogy ama lelkes, némiképp mámoros társaság hölgy tagjai milyen jól ismerték a dalait. Így aztán mindez nem csupán egy felszabadult, sodró hangulatú éjszakai mulatságnak tekinthető, hanem idővel kultúrtörténeti jelentőségűvé növekedett.

Sylvester Lajos és Cseh Tamás 1990. februárjában Sylvesteréknél. Fotók: Albert Levente

Csoda Sylvesteréknél

Pontosabban és személyesebben fogalmazva: kisebbfajta csodának tekinthető. Némiképp furcsa és ma már nehezen kideríthető módon az akkori Háromszék minderről nem cikkezett, s maga Sylvester is csupán 2009-ben, Cseh Tamás halálát követően, búcsúztató soraiban idézte fel az akkor történteket. Emellett Albert Levente fotóriporter kollégánk – aki fényképezőgépével is végigkísérte 1990-ben Cseh Tamásékat – Mesélő képek sorozatában utalt röviden akkori emlékeire (Golyónyomok, golyónyomok című írás és fotók, Háromszék, 2020. december 24.). „Cseh Tamás 100 éjszaka című előadásával aztán ’90 februárjában koncertezett – írja Albert Levente – a zsúfolásig telt színházi teremben. S az előadás képei után a félhomályos színpad mögötti térben éppen egy kellékként ottfelejtett romániai térkép elé került, s szinte kérdés nélkül érkezett a válasz, hogy a határon átérve az foglalkoztatta, hátha ezek a derék román emberek is megszeretnek vagy legalább megértenek bennünket. Egyebet nem is kérdezhettem volna, mert a következő percekben rajongók tömege özönlött minden irányból.”

Írott dokumentumként a már említett Michnai Attila ide vonatkozó sorai is idézhetők, a 100. éjszaka – Vasárnapi nép Erdélyben című bejegyzéséből. „Aztán következett utunk harmadik, legtávolabbi állomása, Sepsiszentgyörgy – írja Michnai Attila –, ahol a fárasztó autózást követően az utcára kilépve olyan érzésünk volt, hogy hazaérkeztünk. Első, csodálatos tapasztalatunk, tudván-tudva ugyan, hogy a Székelyföld szívében vagyunk, mégis az volt, hogy bármerre jártunk-keltünk a városban, ott csakis és kizárólag magyar szót hallottunk. Legelőször, és ottlétünk során még jó pár alkalommal Sylvester Lajosék kétszintes (!) panellakásában tettük tiszteletünket, amiben csapatunk lobbanékonyan szerelmes természetű férfitagja, valamint neves vendéglátónk lakában sorban csodálható szépséges székely leányok vittek komoly szerepet.”

E sejtelmes, szép szavak mellett, ha valaki a korabeli Háromszékből kíván nyomra bukkanni a történteket illetően, nehéz dolga lesz, próbálkozása szinte kudarcra ítélt. A Háromszék csupán az eseményt hirdette, illetve egy szubjektív élménybeszámolót közölt. Az 1990. február 23-i lapszámban olvasható a szikár hírecske: „A Sepsiszentgyörgyi Színházban 26-án, hétfőn 19 órakor Cseh Tamás (Magyarország) új műsora: Cseh Tamás – Bereményi Géza: 100. éjszaka”. Magáról a koncertről – amelyen még közreműködött Márta István és vélhetően Novák János is, illetve a társaság kísérői között volt Bérczes László rendező, dramaturg – Ferencz Csaba írt egy véleménycikket, Képzelt interjú egy XX. századi dalnokkal címmel, amely 1990. március 1-jén jelent meg.

Cseh Tamás az első sepsiszentgyörgyi koncertjén/koncertjére készülődve 1990. februárjában

A telihold dalai

Teljesen más a Háromszék Cseh Tamás 1997-es koncertjéhez, illetve az utána történtekhez való viszonyulása. Az évek során szinte minden fontos híranyag megjelent Cseh Tamásról (jobbára a Magyar Távirati Iroda tudósításai alapján), több szerkesztő is kiemelt figyelemben részesítette a dalnokot.

Nyitányként a Háromszék 1997. május 17-i, szombati száma címlapon hirdeti, hogy Cseh Tamás aznap Sepsiszentgyörgyön koncertezik, a Lukács Csaba által jegyzett és teljes egészében az első oldalon közölt rövid interjúban Cseh Tamás vall az aznap este a Szakszervezetek Művelődési Házában bemutatandó, A telihold dalai című „vadonatúj műsoráról”. Lukács Csaba felvetésére – „a régi nagyok közül sokan az emlékeiket adják újra és újra el, de nincs mondanivalójuk a máról” – Cseh Tamás az alábbiakat jegyzi meg: „Nekünk még van, most is van mondanivalónk, mert belénk szívódik ez a világ, és szerencsére Bereményi Gézának elég kristályos agya van ahhoz, hogy ezt megfogalmazza”.

Lépcsőn beszélgetve

Sepsiszentgyörgyi koncertjét követően Cseh Tamás és baráti társasága, Sylvester Lajossal az élen egy vendéglő szeparéjába vonultak, magam is velük tarthattam, ugyanis feladatot kaptam: interjút kellett készítenem a dalnokkal. Cseh Tamás az est első felében aztán szólt, beszélgessünk, még mielőtt nem hág tetőfokára a mulatság. Előzékeny és nyitott volt, noha azelőtt soha nem találkoztunk. Nem tudom, honnan és miért vettem a bátorságot, hogy tegezzem (az interjú így is jelent meg), de ő jelezte, ez nem zavarja, sőt. Kiléptünk a szeparéból és lépcsőre ülve beszélgettünk egy félórányit, folytatás nélküli, életre szóló élmény marad.

Most múltba, álmokba, fiatalságba visszaröpítő élmény volt megtalálni és újraolvasni „azon a teliholdas éjjelen” a Cseh Tamással készített beszélgetést (Ha újra angyalok leszünk, Háromszék, 1997. május 27.). Általában tartózkodom ettől a műfajtól, ám most minden rögzített szavának örülök, s azokat nem csupán időszerűnek, hanem fontosnak és dokumentumértékűnek tartom, ezért az alábbiakban felidézek néhány akkori kérdést, illetve az azokra adott választ. Noha egy letűnt korhoz kapcsolódnak, miként dalai, Cseh Tamás Sepsiszentgyörgyön rögzített gondolatai mégis kortalanok, örök érvényűek. Megőrzendőek.

Cseh Tamás Sylvester Lajoséknál 1990. februárjában. Balról jobbra: Sylvester Lajos, Sylvester Anna, Cseh Tamás és Sylvester Teodóra

A dalok születése

– Hogy érzed magad Sepsiszentgyörgyön, koncert után?
– Amikor szombat délután megérkeztünk ide, úgy éreztem, mintha itthon lennék. Azt is mondtam a barátomnak, akivel jöttem, hogy te Gábor, most vagyunk itthon! Pedig szeretem ezt az egész földet, Udvarhelyt, Gyimest, de most bementünk a Sugás vendéglőbe ebédelni, s még a pincérnőnek is azt mondtam, olyan, mintha otthon lennék. Nekem itt minden egy kicsit otthonos, és nem hiszem, hogy azért, mert talán innen származom. Az ember idegenül tudja magát érezni otthon is. Itt azonban biztonságban érzem magam.

– Mesélj a kezdetekről, a hetvenes évekről. A Vén Diófa vendéglőben ismerkedtél meg Bereményi Gézával...
– Akkor az egy kőkemény diákkocsma volt, csak kispénzű egyetemisták jártak oda, s ott egyszer egy fiú azt mondta nekem: hallom, írsz dallamokat, én írnék rá magyarul szöveget. Néztem ezt a fiút, és persze rögtön igent mondtam, mert gondoltam, éjszaka van, és reggelre úgyis mindent elfelejtünk.
Akkoriban éjjel-nappal váltottuk a világot, de hát úgy, hogy amit éjszaka csináltunk, az reggelre leomlott. Aztán ez a fiú – Bereményi Géza – mégsem felejtett el, mert másnap csöngetett az albérletemen. Leültünk írni, és megszületett az Ócska cipő című dal, és akkor lerohantunk a kocsmába... Valamit már akkor érezni lehetett, hogy ilyent sem előttünk, sem utánunk nem csinál senki. Nem azért, mert ez nagyszerűbb, szebb vagy különlegesebb, hanem azért, mert ez a két ember nagyon passzolt. Nem vagyunk mi egyformák, sem jók, sem rosszak. Barátok sem vagyunk, azaz a köztünk lévő kapcsolat több is, kevesebb is, mint barátság, de rábukkantunk egy dologra, amit ketten tudunk csinálni: ez a dal. És azóta is az tart bennünket össze. Van egy dolgunk, olyan, mintha lenne egy közös földünk, amit megszerettünk, bor terem rajta, és ketten metsszük a szőlőt, ketten üldözzük a varjakat, ketten döntjük el, mikor szüretelünk. Egyszerű dolog ez, csak éppen a dalra vonatkozik, szóval nincs benne rendkívüli különlegesség. Annyi csak, hogy az énekest többen látják, mint a szőlősgazdát...

Cseh Tamás a sepsiszentgyörgyi színházban 1990 februárjában (a színház 1992-ben vette fel a Tamási Áron nevét)

Naplótöredékek

– Milyen volt akkoriban albérletben, barátoknak énekelni?
– Mentünk egyik helyünkről a másikra, hiszen akkor majdnem mindenki – a fölnövekvő értelmiség – albérlő volt, olcsók voltak a szobák. Ügyesebb esetben külön bejáratút is lehetett találni, ahova lányokat is föl lehetett vinni, mert ez fontos körülmény volt. És ha szabadabb helyet talált az ember, oda már a barátok is följöhettek, ilyenkor kérdezték, na mit csináltatok, írtatok? Énekeljétek! Szóval volt egy ilyen kedves helyzet, olyan, mintha mutogattad volna naplódat a barátaidnak, hiszen ezek a dalok naplótöredékek voltak, a mai napig is azok maradtak. Nagyszerű esték voltak, figyelemmel, a hallgatóságból többen álltak elő meglepetéssel. És volt benne valami kihívás, kinek hogyan esik le az álla... Közülük ma már többen halottak, mások disszidáltak. Nagyon sokan jöttek, híresek és kevésbé híresek. Néha mentek az utcán, és azt mondták, menjünk fel a Csehékhez, hátha írtak új dalt. Ez számukra olyan csemege volt, mint jó sört inni valahol. Egy kerek éven át nagyon kedves íze volt ennek az életformának. Mi mindenre gondoltunk, csak arra nem, hogy nyilvánosság elé lépünk.

– Úgy gondoltad, rajztanár maradsz?
– Igen. Sőt, mindig reménykedtem, hogy csak nekivágok, és festeni is fogok, többet, mint akkor. De egyszer csak a dal átvette az uralmat. Ez már összefügg azzal, hogy nyilvánosság elé kerültek, s onnan már nem volt visszaút. Ott kellett hagynom a tisztes tanári pályámat, és apám szerint, aki leszegett fejjel ment ki a szobából, azt mondta, ez a fiú mindent kitalál, csak ne kelljen komoly dolgot csinálnia, szóval erre az úgymond „link” dologra adtam a fejem. Amikor aztán évek múltán egyszer hazamentem, apám – szegény már meghalt, Isten nyugosztalja – ott ült egy fotelben, nagyon közel a lemezjátszóhoz, és az én lemezem volt rajta... Odamentem, megpusziltam, és akkor nem tudta titkolni, hogy egy kicsit büszke rám. Apám régebben sokat szidott engem, s ez a lemezes történet olyan szép volt, most is furcsa erre emlékezni. Akkor mondta, hogy hát ez egészen, egészen... És nem mondott többet, valahogy úgy elmismásolta, nem akart megdicsérni, pedig a száján volt, én meg úgy vágytam rá...

Amikor 1990 februárjában először Sepsiszentgyörgyre érkezett, rajongók tömege vette körbe. A felvételen Sylvester Dóra hallgatja Cseh Tamást

A barátság

– Beszéltél a Bereményivel való barátságotokról. Mi szükséges most, szétmálló emberi kapcsolatok idején, a barátsághoz?
– Erre a legnehezebb válaszolni. Ha tudnám, megmondanám, sokaknak mondanám meg. Azt tudom, hogy például nagyon kell figyelni a másikra, sokkal többet, nem a névnapjára, születésnapjára, nemcsak a bulikra kell figyelni, barátaink minden rezdülésére kell figyelni. Minden dolgára igazán kíváncsinak kell lenni, és neki is az enyémre. Szóval igen erős figyelem szükséges, ennek hiányában bomlanak a házasságok is, és azért nincsenek barátságok sem, mert valójában nem működik az egymásra figyelés. Ez a világ műve, ezzel szemben csak azt tudjuk tenni, hogy mi mégis megteremtjük ezt a figyelmet. A világ azt akarja, hogy zilálódjunk szét, ülj be a szobába, nyomd az internetet, létesíts kapcsolatot kanadai fiatalokkal, ismeretlen világba menj el. Én azt mondom, ha személyessé válik az életünk, akkor megmenekülünk.

– Régebb a dalokat egy negyedóra alatt írtátok. Így van ez most is?
– Igen. A jó dal kiröpül az emberből, némelyik pedig megkínlódva jön. Persze, ez azért nem egészen úgy van, hogy a jó dal rögtön jön. Általában az igazi dal, ami nagyon akar jönni, az olyan, mint a jó szülés, röpül ki a gyerek. De némelyik nehezen jön, és azok között is akadnak szépek.

Képkivágás a Cseh Tamással megjelent interjúból, Háromszék, 1997. május 27.

A dal ünnep

– Visszatérve a hetvenes évekre, azokról mondta Bereményi, hogy az egész világ reménytelen, mindenki belezuhant egy puha, fekete semmibe – lágy ítéletidő. Milyen most a világ?
– Nem akarok a műsorral, A telihold dalaival válaszolni. Reszketeg, kékes, félelmetes, ugyanakkor boldogságra és reményre is jogosító. Nehéz lesz ezt túlélni. Ha túléljük és jól csináljuk, akkor nem olyan rossz, mint a hetvenes évek. Azok olyanok, ahogy Géza írta: puha idő volt. Most sem ígér sokat a jövő. Én azt gondolom, mindig minden rajtunk múlik, rajtunk is múlott. A mi semmittevésünk – nem a személyes, kettőnk semmittevése – az, hogy nemzedékek nem csináltak semmit, hát persze, hogy maradt a Kádár-korszak, persze, hogy maradt a politika. Nem voltunk sem bátrak, sem vállalkozó kedvűek. Na most a világ majd meg fog tanítani bennünket vállalkozó kedvűeknek lenni, bár ezt a szó pejoratív értelmében mondom, de ha más irányban is vállalkozó kedvűek leszünk, akkor lehet egy másik világot is teremteni.

– Hét évig nem irtatok dalt. 1986-ban azt mondtad, dalnok vagy dal nélkül. Úgy érezted, nem történik semmi, és nem kell énekelni. Megkérdezted Bereményitől, fogunk-e még közösen dalt írni, mire ő azt mondta: Tamás, majd ha újra angyalok leszünk... Hogy van ez 1997-ben?
– Amíg tudunk, addig kell énekelni, mert nem nagyon születik ma olyanfajta ember, vagy nem bújik elő, aki menne és énekelne a többieknek. Nem olyan erős gyógyszer a dal, de fontos. És én még nem láttam olyan embert, akinek ártott volna, hogy hallgatta. A mai Sepsiszentgyörgy is azt mutatja, hogy azért erre az emberek még összegyűlnek. Kevés ünnepünk van már, nagyon kevés, és ez is egy kis ünnep.

– A telihold dalai nagy ünnep Sepsiszentgyörgyön, hiszen mifelénk ritkák a koncertek.
– De hidd el, ugyanígy van ez Békéscsabán, Szombathelyen, Dombóváron, Győrben is. Ott is kevés az ünnep. Általában az emberek leszoknak az ünnepekről, s a dal egy kicsi ünnep, nem nagy az, nem tud meggyógyítani semmit, nem tud sebeket eltüntetni, nem is ad választ a világ nagy kérdéseire, de egy picit olyan, mintha az ember misére menne...

– Említetted korábban hogy a dalok tudósítások lehetnének, és még a kudarc árán sincs más dolgod, mint közölni az utánad jövőkkel, hogyan éltetek.
– Ezt ma is így mondanám.

Hirdetés a Háromszék 1997. június 6-i számában – ma már elképzelhetetlen így ilyen reklám egy napilapban

A gyászhír

Lapunk az 1997. utáni években, évtizedekben beszámolt mindarról, ami Cseh Tamás életében fontos volt: új lemezeiről, filmes szerepeiről, aztán 2009. augusztus 10-én halálhírét közöltük: „Elhunyt Cseh Tamás előadóművész, a Kossuth-díjas énekest, zeneszerzőt életének 67. évében, hosszan tartó, súlyos betegség, tüdőrák következtében érte a halál 2009. augusztus 7-én. Cseh Tamás 1943. január 22-én Budapesten született. Tizenhárom éves koráig a Fejér megyei Tordason élt, a középiskolát már a fővárosban végezte. A Budapesti Tanítóképző Főiskolán, az egri Tanárképző Főiskolán, majd a Képzőművészeti Főiskolán tanult, ezt követően, 1967–74-ig rajzot tanított egy budapesti általános iskolában. 1970 körül kezdett dalokat írni, ebben társa Bereményi Géza író, filmrendező volt. Első lemezük 1974-ben jelent meg Levél nővéremnek címmel, ezt számos további album követte. A művész 1974-től a Huszonötödik Színházban, majd a Várszínházban, 1982 és 1998 között a Katona József Színházban adott önálló esteket, 1998-tól a Bárka Színházban lépett fel. Több mint ezerkétszáz dal szerzője, ezek mindennapi élethelyzetekről, vágyakról szólnak. Számos filmben is szerepelt. Művészi munkája elismeréseként 1993-ban Liszt Ferenc-díjat, 2001-ben Kossuth-díjat kapott”.

Halálát követően a sepsiszentgyörgyi megemlékező rendezvények, műsorok is teret kaptak a Háromszékben, értékelések, véleménycikkek formájában is.

Kép és cikkrészlet Albert Levente Mesélő képek sorozatában megjelent, Golyónyomok, golyónyomok című írásából, Háromszék, 2020. december 24.

A búcsú

A dalénekes másik útja címmel Sylvester Lajos írt búcsúztatót (Háromszék, 2009. augusztus 13.), felidézve a megismerkedést, s azt az emlékezetes, 1990-es februári közös estet is (ugyanebben a lapszámban megjelent egy részlet Bérczes László Cseh Tamás című beszélgetőkönyvéből). „Ültünk nálunk a kétszintes, negyedik emeleti lakásban. Érkezésének híre megelőzte őt – írja Sylvester Lajos –, visszalányosodó asszonyok és eladó lányok kisebb serege libbent be a tömbházlakásba, csivitelő fecskékként megszállták a belső lépcsőt, amelyen úgy helyezkedtek el, mint egy amfiteátrumban, és nagy kacagások közepette női hangra hangszerelve sorjázták a Cseh Tamás-dalokat (magát a daltulajdonost is meglepve), amelyek a szocialista országok közé is kifeszített vasfüggöny ellenére a Tamásék pest-budai Bartók Béla utcai lakásától hétszáz kilométernyire is beszárnyaltak a tömbházakba.

Hallatlanul népszerű és szeretetre méltó volt. És, természetesen, előkerült, ölébe kellett kerülnie varázsszerének, a gitárnak. És búgó hangjának, félig prózai és félig verses szövegei kíséretében a lányok-asszonyok kedve alá dúdolta-énekelte legfrissebb dalait. Csúszott az a program is, hogy a csernátoni Cseheket felkeressük a rokoni szálakat kibogozandó, minden csúszott, csak a jókedv szárnyalt oly módon, hogy mégsem szállt el”...