Ennek a megemésztésére időt akartam adni magamnak, elsősorban azért, mert bár többször írtam elemzésekben, hogy az amerikai elnökválasztás tétje maga a jövő irányának a tétje, engem is meglepett ennek az irányváltásnak az intenzitása és gyökeres radikalizmusa. Nem vagyok híve az elhamarkodott következtetéseknek, időt akartam adni magamnak, hogy a Trump-féle cselekvési stratégiát megfigyelve jobban értsem a hatalmas geopolitikai viharban dúló erők motivációját.

Mindenesetre nem azért nem írtam, mert nem lenne mondanivalóm, hanem mert kissé úgy éreztem magam, mint Procopius, amikor önmagával vívódott, hogy írja vagy ne írja meg az invektívuszát Jusztiniánuszékról. Ugyanakkor az én mesterem Anna Komnene, aki bár nagyon személyes dolgokról írt, egy olyan mércét állított fel magával szemben, melyhez igazodva sikerült gyakran felülemelkednie a saját perspektíváján, ezért akármikor kiállja egy modern történész próbáját. Erre teszek kísérletet jómagam is, pontosabban a jelenlegi világrend átalakulása magyarként olyan párhuzamokat juttat eszembe, melyek csak számunkra jártak tanulságokkal, tehát ennek a történelmi tapasztalatnak a birtokában számomra a szemünk előtt lezajló végjáték korántsem annyira meglepő vagy megdöbbentő. S bár nem akarok, s az igazság az, hogy nem is tudok elvonatkoztatni az én népem tragédiájától, ez a tudás nagyon is segít a megfelelő következtetések józan levonásában.

Mi ugyanis megtapasztaltuk mindezt, s bár a velünk történt nemzeti tragédia ma is mély sebként van jelen a nemzet kollektív tudatában, most az egyszer ez azt is jelenti, hogy hozzánk képest fáziseltolódásban, lemaradásban vannak azok, akik a nagyhatalmak kegyeltjei és kegyüknek politikai élvezői voltak az elmúlt évszázadban.

Nincs olyan, hogy igazságos béke

Bár Trianon minden ma élő magyar számára meghatározó, most nem csak Trianonról van szó. Az 1787-es orosz–török háború óta a mi térségünkben Oroszország mondta ki a döntő utolsó szót. A románok is az oroszoknak köszönhetik, hogy megszabadultak az oszmánoktól, ezt sokan hajlamosak elfelejteni, az oroszok nélkül nem lett volna sem moldvai, sem havasalföldi független állam. Ugyanígy az orosz beavatkozás döntötte el a negyvennyol­cas forradalom sorsát, majd a második világháborúét, aztán az ötvenhatosét is. S ki tudja, Trianon hogyan alakult volna, ha a magyar vezetésnek sikerül a törökökhöz hasonlóan titkos alkut kötnie az oroszokkal?

Mindenesetre, a tanulság az elmúlt háromszáz évből az, hogy a világnak ezen a részén ez a félázsiai, időnként lesajnált és megvetett, de kétségkívül potens politikai entitás mondta ki az utolsó szót, melynek nem véletlenül a medve a politikai metaforája. Lomha, lusta, nehezen indul el, de amikor felbőszül és vérmedvévé alakul, akkor a lehető legvéresebb brutalitással tépi szét az ellenfelet és legalább fél évszázadra meghatározza a sorsunkat. Ezt mi, sajnos, megtapasztaltuk sorsdöntő pillanatokban az elmúlt három évszázadban.

Donald J. Trump belekényszerítheti a békébe Ukrajnát. Fotó: Facebook / Donald J. Trump

Éppen ezért az első perctől kezdve félelmetesen rossz és elhibázott ötletnek tartottam az ukrán háborút. Az alvó szörnyeteget a kómájából ébresztették fel azok, akik mindig is győztesek voltak, és soha nem tudtak semmilyen következtetést levonni rettenetes vereségekből, melyekből iszonyatos erőfeszítés egyáltalán felállni. A legfontosabb túlélési leckéket nem a győzelmek, hanem a vereségek szolgáltatják. Talán ezért nem értette senki a magyar politika következetesen háborúellenes magatartását az elmúlt három évben, hiszen nincs olyan állam a környezetünkben, aki ne profitált volna az ezeréves magyar állam elveszejtéséből. Vannak most államok, melyeket teljesen sokkolt a felismerés, hogy milyen az, amikor a nagyhatalmak a fejük felett, az ő megkérdezésük nélkül döntenek róluk. Őszinte döbbenet ez a részükről, s olyan szenvedélyes meggyőződéssel és morális fensőbbséggel beszélnek egy igazságos békéről, mintha ezen a sokat látott, ősöreg kontinensen mindig is az „igazságos béke” elve lett volna a döntő tényező, s ezen államok mindannyian csakis igazságos békék alapján jöttek volna létre. Mi ezzel szemben tudjuk, hogy nincs olyan, hogy „igazságos béke”. A vae victis (Jaj a legyőzötteknek!) olyan ősi igazság, aminek sokan most értik meg a valóságosságát.

Visszatért a diktátum a politikai eszköztárba

Nincs új a nap alatt. Én sem gondoltam, hogy az ukrán háború egy, az ukránokra rákényszerített diktátummal ér majd véget. Két évvel ezelőtt, amikor az ukránok maguk tárgyaltak az oroszokkal Isztambulban, sokkal jobb helyzetben voltak, ugyanis ott ültek az asztalnál. Most nem ülnek ott, hanem az asztalon ők a menü, ami azt jelenti, hogy a sorsuk nagyhatalmi érdekek mentén, egy nagyhatalmi alku során dől el, két olyan vezető között, akik kölcsönösen csodálják a másik „tough guy” (kemény fickó) jellegét, és akiket a legkevésbé sem érdekel, hogy mit mond róluk a világ, mert az ököljog ősi erejében hisznek, és érvényt is tudnak szerezni – pontosan ezen ököljog folytán – az akaratuknak. Úgyhogy ha ember szúrt ki valakivel a világtörténelemben, akkor az Boris Johnson volt, amikor rávette az ukránokat arra, hogy az isztambuli békekötés helyett harcoljanak. De hát a briteket soha nem érdekelte különösebben, hogy mekkora zűrzavart hagynak maguk után. A fél világon összekuszálták a szálakat ahhoz, hogy ők maguk mindig megússzák sértetlenül a kavarásaikat.

Mindenesetre, bár senki sem meri kimondani a szót, Amerika és Oroszország diktátumot készít elő, amit az ukránok vagy elfogadnak vagy sem. Engem kimondottan foglalkoztatott mindig is egy kérdés Trianonnal kapcsolatosan, nevezetesen, hogy mi lett volna, ha nem fogadjuk el a feltételeket és a határokat. Legtöbb történész azt válaszolta, hogy ez nem volt opció, ugyanis egyrészt a szénellátás megszűnt volna, ami megbénította volna az amúgy is rossz állapotban lévő gazdaságot, másrészt a diktátum el nem fogadása még nagyobb területek elvesztésével járt volna, a határt kitolták volna egészen a Tiszáig. Szóval, most őszinte érdeklődéssel figyelem, hogy mivel jár majd az, ha az ukrán elnök nem fogadja el a diktátumot. Ez számomra legalábbis pontot tesz egy engem régóta foglalkoztató kérdésre.

Ugyanakkor mindebből az egyetlen lehetséges következtetést lehet levonni: a világnak ezen a részén a valós szuverenitás egy illúzió. Kelet-Közép-Európában mindig az aktuális nagyhatalom mondta ki, kinek mit lehet és mit nem. Itt nincs önrendelkezés, itt mindenki beáll a sorba, amikor a nagyhatalmak azt mondják, hogy most be fogtok állni a sorba.

Európa meg kapott egy hideg zu­hanyt a nyakába, most először a történelem hajnala óta már ők sem ülnek az asztalnál, hanem bizonyos tekintetben egyáltalán örülhetnek, hogy – legalábbis egyelőre – nem ők vannak az asztalon. A páni rémületükben szervezett eredménytelen és szürreális találkozóik meg viccesek is lennének, ha nem lenne mindez tragikus ránk nézve. Talán nem jutottunk volna ide, ha az uniónak nem ilyen infantilis és a valósággal köszönőviszonyban nem lévő, teljesen alkalmatlan vezetői lennének. Leadership is everything in time of crisis. (Válság idején a vezetés a legfontosabb.) Ezt is láttuk sokszor a történelem során, de úgy látszik, ez is elfelejtett tudás. Pedig jó lenne okulni a történelemből, hogy ugyanazokat a köröket ne kelljen újra és újra lefutni, hatalmas áldozatok és veszteségek árán.

Benkő Erika

(A szerző politológus, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat vezetője)