Manapság ritka az a nemzetben gondolkodó magyar ember, aki ne hallott volna Úz völgyéről. A völgyről, amely évszázadokon keresztül különös események színhelye volt. Különösen a XX. század első felében forrtak itt igazán az események, amikor az I. és II. világháború során magyar honvédek védték Magyarország keleti határait. Sokáig csak az itt szolgáló és a harcokat túlélő katonák meséltek csendes estéken az itt lezajlott eseményekről. És amikor a kommunizmus időszakában nem volt ildomos ott fejet hajtani, akkor ősz hajú, hajlott hátú veteránok titokban gyűltek össze a Magyaros-patak partján és tábortüzek fénye mellett csendes nótaszóval elsiratták odaveszett bajtársaikat, s talán a nem mindennapi eseményektől tarkított ifjúságukat. Aztán jöttek a fiak és unokák. Az úzvölgyi haditemetőben emlékmű nőtt ki a sírhantok közül, s a megemlékezések egyre hangosabbá váltak. Aztán 2019 tavaszán Úzvölgye ismét hadszíntérré vált. Ekkor vonult be igazán a magyar nemzet köztudatába. Éppen ezért az ott harcoló sepsiszentgyörgyi 11. székely határőr zászlóaljnak viszonylag bő a szakirodalma és nagy a kultusza. Nem úgy az Úzvölgyétől északra fekvő Csobányos völgyében harcoló baróti (erdővidéki) 13. székely határőr zászlóaljnak.

Csobányosban, pontosabban a Magyaros-hegy oldalában védte fegyverrel a kézben a magyar hazát Benedek Pál, a 13. székely határőr zászlóalj őrvezetője. Az augusztus 26-i „hegyomlást” követően esküjéhez híven kitartott és nem hagyta ott zászlóalját, amint azt oly sokan tették. Rendezett sorokban Bátosig vonult egységével. A megmaradt székely határőröket 1944. szeptember 14-én Bátoson szervezte újjá a magyar és német hadvezetés. Míg az 1924. és 1925. évben született fiatal határőrök továbbra is az arcvonalban maradtak, az első világháborút is megjárt idős székely határőrök egy részét elbocsátották, a munkaképeseket pedig megfosztották fegyvereiktől, és munkászászlóaljat hoztak létre belőlük, mely elsősorban a németek igényeit elégítette ki. Ide osztották be Benedek Pált is, aki egységével Bátostól egészen az Inn folyóig vonult. Közben Magyarországon, Csehországon és Ausztrián átvonulva erődépítéssel, fakitermeléssel és mezei munkákkal foglalkoztak.

A nehéz fizikai munkák közepette Pozsony szomszédságában, a nyugat-magyarországi Rajka községben vett papírt és ceruzát a kezébe, és írta meg a zászlóaljának történetét a bátosi átszervezéstől, majd éjszakákon át hűséges krónikásként egészen a fogság utolsó időszakáig naplószerűen folytatta a történések dokumentálását. A naplóban beszámol az aktuális politikai helyzetről, a bátosi átszervezésről, a rajkai erdőlésekről, a gyaloglásokról, éhségről, fogságba esésről, majd a fogságban töltött kilátástalan időkről, amikor az öreg székelyek a szabadulás pillanatát várták. A 180 oldalnyi beszámolót végigkíséri a németek elleni hatalmas ellenszenv, az a fájdalmas szégyenérzet, hogy tőlük, idős székely határőröktől elvették a fegyvert, és egyszerű munkásokká fokozták le őket. A nehéz fizikai munka, a düh, a szégyen és éhség mellett Benedek Pál mindvégig megőrizte Istenbe vetett erős hitét, valamint a sajátos humorát, amellyel képes volt a legnehezebb időszakokat is túlélni. Mindezek végigkísérik útját Köpec patakától magyar és osztrák földön át egészen a német határig, az Inn folyóig.

Benedek Pál a hadbavonulás előtt lányával Margittal és fiával Pállal. Fotó: Benedek Margaréta

Az utolsó székely határőrök

A Székely Határőrség újbóli felállítása 1942. március 1-jével vette kezdetét dr. Pál Gábor Csík vármegyei parlamenti képviselő javaslatára. A zászlóaljak személyi állománya elsősorban az első világháborút is megjárt idősebb korosztályból, valamint az 1924-ben és 1925-ben született ifjakból került ki. Parancsnokuk a rétyi származású vitéz primor feltorjai Kozma István vezérőrnagy lett.

A magyar hadvezetés eredeti elképzelése az volt, hogy a székely határőr zászlóaljakban apák és fiaik, szomszédok, rokonok, barátok együtt szolgáljanak, mert a rokoni kötelék erősítheti az elöljárói tekintélyt, a bajtár­siasságot és ezáltal a harci morált. Éppen ezért a székely határőr zászlóaljakat is úgy szervezték, hogy a szakaszok falvanként, a századok községenként, a zászlóaljak járásonként jöttek létre.

Háromszéken öt székely határőrzászlóaljat állítottak fel. Kézdivásárhely központtal a 8., Kovászna központtal a 10., Sepsiszentgyörgy központtal a 11. és 12., Barót központtal a 13. székely határőrzászlóaljat. A nagy háborút is megjárt idős székely határőrök lakhelyükön gyakorlatoztak, az ifjú korosztály kiképzése pedig a sepsiárkosi „A” és „B” táborokban folyt.

A székely határőr alakulatokat kezdetben milíciaszerű területvédelmi alakulatként képzelték el, azonban 1944. július 26-án, amikor a Kárpátokban a szovjet Vörös Hadsereg már 30–40 kilométernyire megközelítette a magyar határt, őket is határvédelemre osztották be. Így került Benedek Pál a 13. székely határőrzászlóaljjal Csobányosba.

A kézirat első oldala. Fotó: Benedek Margaréta

Tizenhármasok Csobányosban

A 13. székely határőrzászlóalj felépítéséről, valamint a Csobányos völgyében való elhelyezkedéséről a bodosi Egyed Csaba egykori karpaszományos tizedes visszaemlékezéséből tudunk pontos információkat.

A zászlóalj parancsnoka a harcedzett, a Don-kanyart is megjárt Szabolcs András százados volt. A zászlóaljtörzs tagjai: Dáner István tartalékos százados, Zathurecki Artúr tartalékos főhadnagy, Szekeres Elek tartalékos főhadnagy, Sikó László tartalékos zászlós állatorvos, Mórik Lajos tartalékos karpaszományos őrmester. Századparancsnokok és helyetteseik: 1. század: v. Egyed Géza tartalékos hadnagy (Bodos), Nagy Dénes tartalékos hadnagy (Köpec); 2. század: Bokor György tartalékos főhadnagy (Miklósvár), Török Ferenc tartalékos hadnagy (Miklósvár); 3. század: Benedek József tartalékos hadnagy (Nagyajta), Kuttlik Rezső tartalékos zászlós (Nagyajta); 4. század: Bogdán Emil tartalékos főhadnagy (Nagybacon), Bardocz Efraim tartalékos törzsőrmester (Nagybacon).

A zászlóalj augusztus elején érkezett meg a kijelölt területre, ahol rögtön megkezdte a téli időszakra való berendezkedést, mivel csak decemberre várták az ellenséges támadást. A történelem azonban áthúzta számításaikat. Az 1944. augusztus 23-ai román átállás következtében a 2. Ukrán Front előrenyomulása lényegesen felgyorsult és augusztus 26-án reggel Úz völgyében el is érte Magyarország határát.

A betörő, páncélosokkal felszerelt szovjet alakulatok két óra alatt megsemmisítették a 11. székely határőrök állásait, és a 32/1. határvadász-erődszázadot. Ugyanezen a napon a délutáni órákban a Csobányosban védekező 13. székely határőrzászlóaljat is iszonyatos támadás érte. Mivel itt nem páncélozott járművekkel megerősítve támadtak a szovjet alakulatok, a védők 26-án még tartották állásaikat, és csak 27-én felsőbb utasításra vonultak vissza Csíkmenaság irányába.

A csíki hegyekben még két héten át tartották az állásaikat. Ám a Székelyföldre zúduló túlerő hatására szeptember 11-én kivonták a magyar csapatokat a térségből. A visszavonulási parancsnak eleget téve a 11., 12., 13. székely határőrzászlóaljak Csíkmadaras, Vasláb, Gyergyóújfalu, Parajd, Szováta, Szászrégen településeken áthaladva a gyülekezési pontnak kijelölt Bátosig vonultak. A visszavonulások során számos székely határőr lemaradt az egységétől. Nem úgy Benedek Pál őrvezető, aki hű maradva esküjéhez megérkezett Bátosra az alakulatával. Bátosnál a harcokban megtépázott, és a visszavonulások során igencsak megfogyatkozott határőrzászlóaljakat szeptember 14-én újjászervezték. Itt az 1924-ben és 1925-ben született ifjú határőröket, vagy ahogyan a népnyelv nevezte őket, „leventekatonákat” a 68. határvadász-zászlóaljba osztották, az idősebb székely határőrökből pedig hadtápalakulatot hoztak létre, zászlóaljparancsnokuk a 12. székely határőrzászlóalj egykori parancsnoka, Szilvássy Emil őrnagy lett. Ebbe a hadtápalakulatba került a napló írója, Benedek Pál őrvezető is. Az ifjú határőrök sorsa viszonylag ismerős számunkra, ugyanis közülük sokan mesélhettek a rendszerváltás után, nem egy pedig meg is írhatta az emlékeit. A 13-as ifjú székely határőrökből többen életüket áldozták Csobányosban, Idecs patakánál, mások szovjet kézre kerültek és messze idegenben alusszák örök álmukat, de viszonylag magas azok száma is, akik a földvári haláltábor valamely jeltelen sírjában nyugosznak.

Az idős székely határőrök sorsáról azonban vajmi keveset tudunk. Ezért fontos nem csupán népköltészeti, hanem hadtörténeti szempontból is Benedek Pál naplója.

A 13. székely határőrzászlóalj tisztjei, altisztjei és tisztesei. Az ülő sorban középen a 4. század parancsnoka, a bodosi Egyed Géza. Fotó: A Zalánpatak Falumúzeumért Egyesület gyűjteményéből

Bátostól Felső-Ausztriáig, ahogyan azt Benedek Pál látta

A napló első sorait december közepén szülőföldjétől távol, Rajkán veti papírra. Naplóját saját sorsuk és Székelyföld elsiratásával indítja, fájdalmasan idézi fel azt a pusztulást, amelyet látott, amint Székelyföldet maga mögött hagyta. Felidézi a bátosi átszervezést, amiért a német hadvezetést okolta, akik elvették tőle a fegyvert és harc helyett Németország irányába indítva munkára osztották. Ez a fájdalom, amely olykor szégyenérzetbe megy át, végigkíséri a teljes naplót. Számtalanszor elmarasztalja azt a pusztítást, amelyet a Magyarországot megszállt németek és az őket kiszolgáló nyilasok véghezvittek. Naplójában olvashatunk Horthy béketapogatózásairól, a német megszállásról, Szálasi politikájáról.

A hosszú út, a kemény fizikai munka és a visszatérő éhezés mellett írásából körvonalazódik a zászlóalj felépítése is. 1945 májusáig a zászlóalj legénységi állománya 365, javarészt öreg székely munkásból állott, köztük említ néhány leventét is, akik valószínűleg egykor ifjú székely határőrök lehettek. Nem mindennapi kor- és hadtörténeti értéke Benedek Pál rímbe szedett naplójának, hogy a 180 oldal megkopott sorai között a zászlóalj eszközállománya mellett számos bajtársának nevét is megörökíti. Törzstiszteket, tiszteket, altiszteket, tiszteseket és honvédeket. A nevek mellett rímbe foglalja legtöbbjének lakhelyét, rendfokozatát, beosztását és esetekben tulajdonságát is.

Március 29-én a szovjet csapatok közeledése miatt kiürítették Rajkát. Ekkor német parancsra a zászlóalj Pozsony irányába megindult Németország felé. Egy bő hónapnyi gyaloglás után – a legénység tiltakozása ellenére – a zászlóalj május elejére Katznbergnél elérte a mai osztrák–német határt, az Inn folyót. Vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc altábornagy utasítására nem folytatták tovább útjukat Németországba, hanem visszafordultak keleti irányba. Május 4-én a Wels melletti Scharten erdejében telepedtek le és itt várták be másnap, május 5-én az amerikai csapatokat. Az amerikai katonák békésen viszonyultak a leharcolt magyar zászlóaljhoz. A teherautókból cigarettát, dohányt és csokoládét dobáltak a magyar honvédek közé. Nem is tekintették hadifoglyoknak az öreg székely alakulatot, azonban a keleti helyzet tisztázásáig a honvédek érdekében nem engedték, hogy hazainduljanak, különben szovjet kézre kerültek volna. Egy Scharten melletti tanyán ezredirodát hoztak létre, ahol saját fegyveres őrséget szervezhettek. A székelyek töretlenül azon voltak, hogy hazaindulhassanak.

Az ott tartózkodásuk alatt minden vasárnap az ezredirodán összeült a teljes székely zászlóalj. Ekkor a zászlóalj küldöttei beutaztak Welsbe és rendre felvilágosítást kértek, hogy mikor indulhatnak haza.

1945 júniusának első vasárnapján történt, hogy egy küldöttség lovasfogattal beutazott Welsbe. Itt egy magyar határvadász őrmester igencsak megörült a szekér oldalán lévő tábla feliratának: „Háromszék Vármegye”. Azonnal engedélyt kért a tisztektől, hogy csatlakozhasson hozzájuk. Ő volt a köpeci Gúzs Bálint. A fogság többi részét Benedek Pállal töltötte. Hogy miként kerültek haza, arról már nem regél a napló, ugyanis ezzel a szívmelengető történettel írása abbamaradt. Az oka valószínűleg a várva várt hazautazás eljövetele lehetett.

26-os határvadászok a miklósvári Kálnoky kastélynál. Középen összekulcsolt kézzel a köpeci Gúzs Bálint szakaszvezető, aki Linz mellett az amerikai fogságban találkozott Benedek Pállal. Fotó: Gúzs Bálint

Ki is volt Benedek Pál?

Benedek Pál 1902. január 8-án született Tókos Anna és Benedek Sámuel gyermekeként a Háromszék vármegyei Erdővidék egyik apró településén, Köpecen, a nagy balladagyűjtő Kriza János, a mesemondó Benedek Elek és a háromszéki népköltészet nagy gyűjtőjének, Konsza Samunak a földjén. Azon a vidéken, amelyről Elek Apó a következőt vallotta: „Erdő, mező, hegy-völgy, falu… minden mesél itt. A mesék földje ez – csuda-e, ha szép csendesen mesemondóvá nő a gyermek?” Hát nem csuda, hogy Benedek Pált is oly nagy tehetséggel áldotta meg a Jóisten, hogy a nélkülözés és szenvedés közepette is képes volt gondolatait humorral fűszerezve, rímekbe foglalva papirosra vetni és ránk, az utókorra hagyni.

Benedek Pál tehetségére már ifjúkorában felfigyeltek köpeci tanítói. Kérlelték is a szülőket, hogy engedjék felsőbb iskolába tovább tanulni a jó képességű gyermeket. Mivel azonban egyetlen fiúgyermeke volt a családnak, édesanyja szeretete nem engedte, hogy fia távol legyen tőle. Ezért az ifjú Pál az elemi elvégzését követően otthon maradt, és édesapja ácsmesterségét sajátította el.

Benedek Pál ifjú korától fogva szerette a magyar irodalmat, a magyar népzenét és magyar nótát. A versírás mellett mindezeket haláláig művelte.

1925-ben feleségül vette Kovács Margitot. Házasságukból három gyermek született, Blanka, Pál és Margaréta. Feleségét korán, 1937-ben elvesztette. Gyermekeit nehéz munkával, a nagyszülők segítségével nevelte. A fogságból való hazatérését követően feleségül vette Sebestyén Amáliát, majd 1947-ben megszületett negyedik gyermeke, Hajnalka.

Itthon az új lehetőségekhez alkalmazkodva ácsként és gazdálkodóként dolgozott. A magyar dalokat és a rímfaragást haláláig művelte. 1973. október 8-án adta vissza lelkét Teremtőjének. S ki éltében oly sok halottat elkísért és verseivel elbúcsúztatott a vén gömbkopjás köpeci temetőben, annak búcsúztatója sem volt mindennapi. Temetésén Háromszék polihisztora, Kisgyörgy Zoltán geológus, újságíró és egykori bajtársa, Gúzs Bálint őrmester mondott búcsúbeszédet. Benedek Pálhoz méltóan, rímbe foglalva.

Idős 13-as székely határőr altisztek és tisztesek egy hivatásos törzsőrmester társaságában. Fotó: A Zalánpatak Falumúzeumért Egyesület gyűjteményéből

Ajánlásképpen

A kötetbe szerkesztett napló nem szokványos módon nyújt betekintést a II. világháború végnapjaiba a köpeci Benedek Pál, a 13. székely határőr zászlóalj őrvezetőjének szemén át, rímekbe szedve. Nem mindennapi anyag, ahogyan a napló írása és utóélete sem szokványos.

Benedek Pál osztrák városok mellett, poros utak szélén, csűrökben ragadott papírt és ceruzát a kezébe, és vers formájában időről időre dokumentálta zászlóaljának történetét 1944 szeptemberétől egészen 1945 júniusáig. A papírra vetett sorokat csendesebb éjszakákon kézről kézre adta a történelem zivatara által otthonuktól oly távol sodort öreg bajtársai körében, akikben talán ez tartotta a hitet, hogy ha nem is kerülnének haza, de neveik, és hányattatott sorsuk fennmaradhat a családjuk, gyermekeik és az utókor számára.

Benedek Pál hazatért. Egy vesztes háborúból egy elvesztett országba. A szabadulás és félárva gyermekeinek viszontlátása okozta öröm mellett itthon folytatódtak a megpróbáltatások. Az osztrák állomáshelyeken papírra vetett 180 oldalnyi verses naplót évtizedekre el kellett rejteni az új hatalom elől. A történelem vérzivataros hónapjaiban papírra vetett anyag egy nemzeti zászlóba csavarva ismét nehéz időket kellett átvészeljen. Aztán a rendszerváltozás után lánya, Baló Margaréta édesapja emlékére elővette a nem mindennapi hagyatékot. Hosszú időn keresztül vasalta a fogság és a rejtegetés nyomait magán viselő megsárgult, gyűrött oldalakat, és silabizálta a ceruzával írt, halovány betűket. Mígnem mind a 180 oldalt a maga kézírásával újból papírra vitte. Hálás vagyok Margit néninek, hogy megtisztelt a feladattal, és ezt a felbecsülhetetlen anyagot előtanulmánnyal ellátva nyomda alá rendezhettem.

Ennek a nem mindennapi anyagnak az olvasásához kívánok jó utazást mindazoknak, akik Benedek Pál versei által lélekben elkísérik az egykori m. kir. 13. székely határőr zászlóalj öreg határőreit Erdővidéktől Csobányoson át a nyugati fogságig.

A kötet megjelenését támogatta a Bethlen Gábor Alap, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, Kovászna Megye Tanácsa.

Préda Barna

Könyvbemutató a Székely Nemzeti Múzeumban
A Köpec patakától az Inn folyóig. Benedek Pál székely határőr verses naplója, 1944. szeptember – 1945. június című kötetet február 27-én, csütörtökön 18 órától a Székely Nemzeti Múzeumban mutatják be. Az eseményen köszöntőt mond Fodor Tamás vezető konzul, Magyarország Főkonzulátusa, Csíkszereda. A naplóról Préda Barna néprajzkutató, a kötet szerkesztője és Magyarosi Sándor hadtörténész beszélget. A kötetbemutatón részt vesz Baló Margaréta, Benedek Pál leánya.