Ez nem azt jelenti, hogy ne legyünk soha elégedettek azzal, ami éppen van, vagy hogy mindig egyebet akarjunk, hanem hogy ne ragadjunk bele semmilyen élethelyzetbe, ne stagnáljunk, és tartsuk szem előtt mindig a fejlődés lehetőségét. Hiszen a rutin, a megszokás ugyan keretet ad mindennapjainknak, de ugyanakkor korlátot is emel. Beleszokunk, belekényelmesedünk az ismertbe – és ez így van akkor is, ha nem a legjobb számunkra. Maga a „tudom”, az „ismerem” érzése egyfajta biztonságot nyújt. Ebből kilépni, a komfortzónát meghaladni bátorság kell, hiszen félünk az ismeretlentől: mi történik, ha…, mi lesz, ha…

Sok ember tudja, hogyan kellene másként, és jobbat kíván, de mégsem teszi. Megannyi kifogást lehet gyártani – „most nem tudok, nem lehet” –, vagy lehet a felelősséget másra hárítani – „a főnök, a párom, a környezet” –, illetve továbbvinni a mártír- vagy áldozatszerepet – „nekem már késő, nekem már nem számít” stb. Pedig életünk minden pillanata arra való, hogy éljünk vele, fordítsuk javunkra.

A változás belülről kezdődik – mondják. Igen, hiszen gondolatainkat, érzelmeinket kell más irányba terelni, mert azok belső mozgatórugóink, melyek elindítják magát a cselekvést. És ha belső világunkat nem újítjuk, akkor ugyanúgy fogunk mindig gondolkodni, érezni, cselekedni, ami valójában azt jelenti, hogy nem használjuk tudatosan döntési képességünket, hanem a régi rutin, beidegződés fog irányítani bennünket. Így minden egyes napunk az előző ismétlése lesz, vagyis ahelyett, hogy a jövő felé tartanánk új lehetőségek és új ötletek kiaknázásával, a múltat hozzuk át a jelenbe, a múltat éltetjük újra meg újra.

Ezért érdemes nézőpontunkat mindig bővíteni, szemléletmódunkat rugalmassá tenni és belülről megújulni, hogy a változással szembeni ellenállásunkat legyőzve egyre gazdagabbá váljunk új tapasztalatok által. Hiszen amikor vágyaink valósággá válnak, az maga a megváltozott állapot, ami csakis a változással érhető el.

Keresztes Erika

bizalmi tanácsadó