Lehet, hogy nem is ez a megfelelő szó, de mentségemre legyen mondva, a politika nem az erősségem. Azt azért az én setét, politikára nem igazán fogékony agyam is sejti, hogy a fele sem tréfa annak, ami zajlik. És igyekszem azért, próbálom érteni, megérteni, valamennyire átlátni mégis, hogy merre tart a világ. Mert mégiscsak benne élek én is. Mit teszek ezért? Próbálok hitelesnek tűnő beszélgetéseket hallgatni, írásokat olvasni. Aztán hogy mire jutok velük, mennyire fogok megvilágosodni, az más kérdés. Mindenesetre a minapi, világszintű botrány után megint irigykedni kezdtem, és hülyébbnek érzem magam mindenkinél. És ha nem vigyázok magamra, nemhogy tisztulna a kép, egyre inkább összezavarodom.

Mert mit látok? Mindenki egyre nagyobb szakértője a háborúnak és békének (ez nem a regénycím), Trumpnak, Zelenszkijnek, Putyinnak és egyáltalán minden fennforgó államelnöknek, miniszternek, multimilliárdos üzletembernek és a velük, általuk zajló (igen, ezt meg merem reszkírozni) őrületeknek. Ismerjük azt a régi jó mondást, hogy a politikához és a focihoz mindenki ért. Ja, és persze akad még ez-az, mint például szolgálatos vírusok, orvostudomány, de nincs kizárva, hogy az űrutazásnak is megvannak a tömeges méreteket öltő okosai. Az ilyenek aztán a mindent (is) tudás teljes biztonságérzetével magas lóról osztják az észt. A legnagyobb szakértelemmel fejtenek meg és magyaráznak el mindent, szállnak vitába ellentmondást nem tűrő hangnemben. És ilyenkor frusztrálódik még jobban a kisember, aki amúgy is alig ért valamit, mint például én. Lemegy háromévesbe, kapkodja a fejét, és próbálja megtalálni a szerinte tényleg okosnak ígérkező „felnőtteket”, akik egy kicsit eligazíthatják a zűrzavarban. Szeretné tudni, hogy lesz-e, és ha igen, mikor, békepuszi. Mert azt még az ő kiscsoportos agya is sejti, hogy nem egyszerű a képlet. A többi meghaladja.

Na, hová jutottam megint? Közben a második kávé is lement, és már azok a szomszédban puszilódzó, szürke galambok is elszálltak.

Fotó: Pixabay.com