Életének mindig fontos része volt a hit

– Mi irányított téged a lelkészi pálya felé?
– A vasárnapi iskola gyermekkorom meghatározó élménye volt. Minden vasárnap délután kettő után gyűltek össze a kántori lakon a gyerekek. Amíg jött a lelkészünk, Andorkó Ferenc, a kántor nénivel, Irma nénivel beszélgettünk és éneket tanultunk, majd a pap bácsival kötetlen körülmények közt tanultuk a bibliai történeteket. Míg másokat a pap bácsinak szinte fenyegetnie kellett, hogy nem ad jó jegyet vallásból, ha nem mennek, nem vesznek részt a tevékenységen, én elsős koromtól a konfirmációig jóformán kivétel nélkül mindig ott voltam. Még arra is volt példa, hogy rokonok érkeztek, hogy menjünk közösen kirándulni, de én nem akartam menni, mert nem akartam hiányozni a hittanról. Erősködtem, édesanyám felhívta a tiszteletest, hogy kéreztessen el. És csak akkor nyugodtam meg igazán, amikor kiderült, amúgy is elmaradt volna a foglalkozás. Aztán amikor a kamaszkor „berúgta az ajtót”, kicsit eltávolodtam a templomi léttől és az egyháztól, de tíz–tizenegyedikes koromban visszataláltam. Jólesett az a nyugodtság, amit a templom árasztott és elmerülhettem. Ekkor kezdtem úgy érezni, megvan bennem a közösségi szolgálatra való hajlam, jó volna olyan hivatást választani, amivel azt megtehetem. Mégsem teológiára, hanem történelem szakra felvételiztem, és el is végeztem egy évet. Mindenkit jól meg is leptem, amikor bejelentettem, úgy döntöttem, hogy inkább a teológiát választom, mert a lelkészséget hiszem utamnak.

– Hol lépett be életedbe a sport?
– Ez is érdekes, mert ha a példaképeket nézzük, akkor mindenképp ott van a pap bácsim, de ugyanúgy felnéztem a tornatanáraimra is – az általános iskolában József Gellért volt a testnevelő tanárom. Mindig olyan megkapó volt, hogy az a szigorú ember miként próbálja a gyermekeket arra ösztökélni, hogy sportoljanak. Máig jól emlékszem, miként készültünk különböző versenyekre. Személyként is kedveltem azt az embert, akitől szigorú megjelenése miatt általában tartottak, pedig egyáltalán nem volt rá okuk. Éveken át mentünk Szentgyörgyre atlétikai versenyre, jártunk Bardocra, focikupára, Csíkszeredába mezei futóversenyekre. Aztán Bartha Imre lett a Baróti Szabó Dávid Középiskolában a tornatanárom. Ő is különösen kedves az én számomra. Mindkét tanárommal nagyszerű történeteket éltünk meg, anekdotáim vannak velük, olyan jó kis történetek, amelyek arra ösztökéltek, hogy a sport a mindennapjaim részévé váljék. Sőt, még egy időszak arról is szólt, hogy talán sporttanár leszek!

– A sportot a teológiai évek alatt milyen szinten művelted?
– Amikor Kolozsvárra kerültem – előbb történelem szakra –, nagyon szerettem, hogy számos lehetőség adott több sportág kipróbálására. Már a középiskola alatt elfordultam a focitól, és inkább a küzdősportok felé kacsingattam. Ez Kolozsváron hangsúlyozottan így volt, heti ötször jártam kick-box edzésre. Amikor viszont a teológiára kerültem, meglehetősen ellentétes érzések kavarogtak bennem: hogyan lehetséges az, hogy az ember pásztorbottal jár a kezében, de másfelől ott van a bokszkesztyű? Talán lehet, hogy megütközést kelt az, hogy pap létemre egy ilyen erőszakos sportot űzök. Egy-két komment volt is a tanári kar részéről, aztán úgy gondoltam, hogy választok egy praktikus, egyszerű, bármikor használható sportot, és akkor így lett a futás. Amellett persze a teológiai évek során fociztunk, még az egyetemi focibajnokságban is részt vettünk, de az már csak nagyon hobbiszinten folyt, és arról szólt, hogy ne lógjak ki a fiúk közül.

Fotó: Albert Levente

Sportoló születik

– Miként, milyen távval indult a rendszeres futás?
– Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már gyermekként úgy indultam, a sport tényleg a mindennapok része volt. Vargyason a sportpálya közelségében van a házunk, nem csoda tehát, hogy folyamatosan ott lógtunk gyermekekként. Készségekkel sem álltam rosszul, a nagyok előszeretettel választottak ki, hogy maradjak, focizzam velük. Szóval, nem kellett nagyon az elejéről kezdenem a mozgást. Hoztam a gyermekkorból ezt a sportos alkatot, az alap-állóképességem megvolt, és része volt az életemnek a folyamatos fizikai edzés is. Emlékszem, gyermekként a testvéremmel már kialakítottunk otthon egy kis edzőtermet, konditermet, oda jártak a barátok is. Az első élményem tényleg arról szól, hogy amikor Kolozsvár fel van bolydulva, készül a város a maratonra, én is részt akarok venni, mert érzem, hogy ezt szerintem képes vagyok megcsinálni.

– Kérlek, mesélj maratoni futókarriered kezdetéről.
– Az unitárius bentlakásban volt egy sepsiszentgyörgyi srác, Kocsis-Tulit Balázs, aki azt mondta, hogy készül a kolozsvári maratonon egy öt kilométeres versenyre, nézzük meg, menjünk el. Elmentünk, de én már akkor valami nagyot akartam, ezért azt gondoltam, hogy az úgy működik, hogy a verseny előtt két nappal elmész és jelentkezel. Akkor mondták, hogy nem lehet sem a maratonra, sem a félmaratonra, de még a tíz kilométeres távra sem nevezni már, de van egy ötös, amelyre lehet. Elindultam azon, és nagyon élveztem, szerettem, ezért megfogadtam, részt veszek a következőn, mert jó buli. Meg voltam győződve, hogy tényleg úgy megy ez, hogy egyik napról a másikra le tudsz futni egy maratont, mert valaha gyermekkorodban többet fociztál. Aztán 2016-ban az első kolozsvári maraton... Csak, mert egy hónappal azelőtt futottam egy 21 kilométeres edzést, azt hittem, készen is vagyok. Aztán akkora izomlázam lett, hogy napokig szenvedtem miatta. Akkor egy kicsit visszavettem a nagy arcomból…

Fotó: Albert Levente

Edzésként heti egy maraton

– Azóta hány versenyen voltál?
– Nem tudom, ezt nem tartom számon. Lehet, hogy vannak olyan versenyzők vagy futók, akik tudják, nekem fogalmam sincs, de ötvennél több, akár száz környékén is lehet a számuk. De ha azt nézzük, a felkészülés része az, hogy négy-öt órás edzéseket is csinálok, hetente legalább egyszer megvan a maratoni táv, csak nem kapok érmet cserébe.

– Ha már az edzést említetted: az miként épül fel?
– A hét elején vannak a könnyű edzések, amelyek általában másfél órásak, és nagyon könnyű tempóban szaladok, azaz tizenöt-tizenhat kilométert teljesítek. Nem az a lényeg, hogy elfáradjak, hanem hogy rutint szerezzek. A hét közepén van egy hosszabb, amikor két és fél óra alatt huszonöt kilométer táján teljesítek. Majd jön egy hosszú edzés, amelynek az a lényege, hogy nem gyorsan, nem tempóra, de lassan és hosszabbat. Ez egy olyan 4–5 órás történet. Próbálom a hetemet így felépíteni, de persze ezt az élet sokszor felülírja. Egy szabály van, amikor elindulok futni. Az, hogy bármilyen nehéz is, vagy nincs kedvem hozzá, egy fél órát adok az egésznek, adok egy esélyt. Ha nem jön össze, és nem érzem azt, hogy rendben van a dolog, akkor hazamegyek.
Nem vagyok az a nagyon rendszeres ember, tehát inkább csak estefelé szoktam szaladni. Ennek az az egyszerű oka, hogy nem tudok felkelni nagyon korán reggel. Tehát ha nyári időszak van, és nagyon meleg, nem tudok felkelni reggel ötkor, hogy elmenjek szaladni, hanem megvárom, míg lemegy a nap, és szaladok este. Az évek múltával kicsit kedvesebb vagyok magammal szemben, tehát van, amikor el tudom engedni ezt az egész dolgot. Nem akarok nagyon ragaszkodni különböző szabályokhoz, mert akkor az megkeseríti az egésznek az ízét. Arra viszont próbálok odafigyelni, hogy a hét hét napjából hatszor menjek el szaladni, ehhez próbálom tartani magam. De amikor például kéthetes táborozás után vagyunk, és nincs kedvem semmihez, el is engedem.

Fotó: Facebook / Demeter Zoltán

Csúcsok és mélységek

– Melyek voltak a legemlékezetesebb versenyeid?
– Az Ultrabalatonon 2019-ben voltam. Tele fiatalos hévvel vágtam bele, hadd mutassam meg! Talán még ígéretesnek is mondható volt a teljesítmény: a 221 kilométert 25 óra és negyvenvalahány perc alatt futottam végig, ami a tizenharmadik helyre volt elegendő. Vannak olyan fényképek, amelyeken az akkori győztessel éppen vállvetve szaladok 60–70 kilométernél, és emberek az út mentén tapsoltak, hogy hajrá, hajrá, gyere, mert második vagy. Én azt sem tudtam, hogy ez mit jelent. Emlékszem, olyan bután, olyan fiatalosan csináltam az egészet, hogy annak sem néztem utána, mekkora a táv, meg hány frissítés van. Nem terveztem semmit, teljesen amatőrként ugortam bele. Azt hittem, hogy ez meglesz, és semmi probléma nem jöhet közbe. Nem fordult meg a fejemben, hogy feladhatom sérülés miatt, vagy feladhatom azért, mert nem bírja a gyomrom vagy a lábam, vagy hogy nem lesz kedvem befejezni. Mondanom sem kell, útközben összeszedtem egy jó kis térdsérülést, amely a célra szépen bedagadt, majd amikor felültem Budapesten a hazafelé tartó buszra, már annyira bedagadt, hogy be sem tudtam hajlítani a lábam. A következő versenyeknél már azt a keserű tapasztalatot is megértem, hogy néha fel kell adni... Aztán ott van a 2023-as huszonnégy órás, Temesváron szervezett országos futóverseny, ami teljes kudarc volt. Eljutottam az évek során oda, hogy már egy nagyon mereven, nagyon eltervezetten, pontosan megírt frissítésekkel (mikor mire van szükségem, hány kalóriára, hány deci vízre) fogok neki egy-egy versenynek, és gyakorlatilag kiirtottam magamból azt, hogy spontán legyek, hagyjam, hogy a dolgok történjenek. Úgy érzem, éppen ezért lett kudarc, s mondtam azt 12 óra és 140 kilométer után, hogy most már nem kínozom a testemet, feladom, merthogy abszolút nem jött össze az a számítás, amit szerettem volna.

Fotó: Facebook / Cluj EcoTrail Ultramarathon

– És fizikailag a leginkább megterhelő versenyedet hol futottad?
– Bármelyik maratont nehézzé tudom tenni magamnak! Legkönnyebben talán úgy, hogy többet képzelek magamról, mint ami vagyok, és nem azt a tempót követem, amit elterveztem, elkap a hév, és a lendület visz, elvisz. A leginkább megterhelő számomra viszont azt hiszem, egy százmérföldes, a Nyugati-Kárpátokban szervezett Apuseni 170 volt. A Bélési-tónál tartottunk, már éjjel fél négy volt, azt hiszem, már több mint százhúsz kilométer volt a lábaimban, és be kellett menni az erdőbe, ott meg eltérni balra. A karórám azt mutatta, hogy balra kell menni, de sehogy nem kaptam meg az utat. Bementem egyenest az erdőbe, és egy tarvágásos részhez értem, száraz ágak voltak a földön, és nem tudtam onnan kikeveredni másfél órán át. Csak bolyongtam és bolyongtam, s már sírós állapotba jutottam. Olyan volt – szó szerint –, mint egy rossz álom, amelyből nem tudsz kikeveredni. Ráadásul lemerült a fejlámpám, és azon gondolkoztam, hogy fel fogom adni. Aztán összetettben, azt hiszem, végül a harmadik lettem. Talán ezek voltak a legrosszabb pillanataim. Amúgy ez a mélyen levés része a futásnak szerintem. Volt, hogy az Ultrabalaton reggelén elkapott egy ilyen esős, viharos időjárás, és már mindenem vizes volt, mindenem fel volt hólyagozva, mindenem fel volt dörzsölve. Már abszolút nem kívántam a futást, csak azon voltam, hogy minél hamarabb legyen vége, mert az nekem is jó. Vannak olyan edzések, amikor az is nehézzé tud válni. De megszoktam. Az elején benne volt a motivációban az, hogy az ember egy kicsit szenvedjen, mert olyan kényelmes ez az élet, hogy ha magadnak egy picit megnehezíted, akkor tényleg tudsz belőle épülni lelkileg.

Nem vagyok példakép

– Mit szólnak a hívek ahhoz, hogy a papjuk futni jár?
– Hamarabb kezdtem el szaladni, mint hogy pap lettem, hiszen annak még igencsak az elején járok. Gyülekezeteimben tudták, hogy járok szaladni, sőt, arra is volt/van példa, hogy elmondják, ők is jártak, járnak futni, és megosztják történeteiket. De nem feltétlenül akarok példakép lenni, ezért nem is mutatom túlságosan széles körben, hogy mit csinálok. Nekem jólesik, nekem sokat jelent, de talán nem mindenki érezne így. Nekem fontos, hogy jobb legyen a fizikai állóképességem, jobban bírjam a fizikai munkát, akár a kialvatlanságot is, de mindez csak rám érvényes.

Fotó: Facebook / Csíkszeredai Városnapok

–Tapasztalatodat és tudásodat nem vagy kész megosztani? Mennyire vagy mentortípus?
– Jó érzés, ha másokat motiválok, de nem vagyok benne biztos, hogy méltó vagyok arra, hogy engem bárki is kövessen. Elsősorban tényleg a szűk környezetemnek szerettem volna példát mutatni. Nagyon büszke vagyok például édesanyámra, arra, hogy ha nem is szalad, de naponta kimegy és esténként sétál – csak azért, mert sikerült vele megértetni, mennyire fontos a mozgás. Ugyanígy például nagy csalódás az, hogy édesapámat nem tudom kirángatni a komfortzónájából, merthogy ilyeneken vitázunk, hogy akkor mit mond a falu. Én sem tűzök ki olyan nagy célokat, hogy akkor most az egyházközségem tagjai egészséges életmódra meg testmozgásra fognak időt, energiát és pénzt szánni, viszont a fiatalokkal kapcsolatosan szeretnék ilyet. Remélem, hogy eljutunk arra a szintre. Mégis tervben van, hogy egyesületet hozzunk létre s kicsit hivatalosabb formában működjünk, próbáljunk közösséget alkotni. Mert jó lenne, ha a jó dolgokra is közösen figyelhetnénk oda, hívhatnánk fel a figyelmet.

– Mennyire lesz a futás életed része a következő harminc-negyven évben?
– Mindenképpen szeretném, ha az életem része lenne a futás. Továbbra is nagyobb célokat tűzök ki: szeretnék mindenképp 24, 48 és 72 órás, majd hatnapos, körözős versenyeken részt venni. Ez volt mindig is az álmom, hogy eljussak arra a szintre, amikor a test teljesen le van „gyalulva”, és lelki értelemben lemenjek a mélységekig, amikor már gyakorlatilag nem tud az ember arra fókuszálni, hogy mi megy a testében végbe, hanem csupán az automatizmusok működnek. Én arra vagyok kíváncsi, arra az életérzésre. Viszont ma már nem cél az, hogy megmutassam másoknak, én mire vagyok képes. Érzem viszont azt, hogy a futás függőség is lett az életemben. Ez nem feltétlen pozitív dolog. Ha valaki rendszeresen sportol, akkor felnézünk rá, viszont nem figyelünk arra, hogy amikor túlfeszíti a határt, egészségére károssá válik. Időről időre azért szeretem magam megvizsgálni, hogy el tudom-e engedni a futást egyik napról a másikra. Nem szabad foggal-körömmel ragaszkodnunk, lelkiismeret-furdalást okoznunk önmagunknak, ha valami bántóvá válik. El is kell tudnunk engedni a sokáig fontos dolgainkat.