Lukács Annamária Kovásznán született, 1990-ben szerezte meg az asszisztensi képesítést, majd Sepsiszentgyörgyre költözött és 1993 óta dolgozik a Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórházban a sebészeti osztályon. Jánosi-Szabó Gabriella az egyik legfrissebb munkatársuk, zaláni születésű, 2020-ban végezte el az egészségügyi posztlíceumot, majd még abban az évben elkezdte a munkát a sebészeti osztályon. Elmondása szerint erős kezdés volt, hiszen pont a koronavírus-járvány közepette került az osztályra.

Kérdésünkre, hogy miért választották az asszisztensi pályát, mi motiválta őket, Lukács Annamária úgy fogalmazott: őt valahol a kíváncsiság hajtotta, ugyanakkor egyfajta késztetést is érzett, hogy a nővéri pálya felé igazodjon. A képzés három éve nagyon tetszett, minden kórházi osztályon megfordult, minden szépségével és nehézségével együtt láthatta, mit is jelent ez a szakma, ekkor vált egyértelművé számára, hogy ezt szeretné gyakorolni, és már akkor hivatásának érezte. Jánosi-Szabó Gabriella a szülei elmondásából tudja, hogy már kicsi korában szeretett a kutyákon, macskákon „kísérletezni”, olyan értelemben, hogy segítsen rajtuk. Egész fiatalon már elhivatottságot érzett a gyógyítás, az ellátás iránt, érdekelte a biológia, és a középiskolát is úgy választotta, hogy az utat nyisson ahhoz a szakmához, melyben segíteni tud az embereken. Számára is hivatás a nővéri pálya, mindennap ezzel a meggyőződéssel megy munkába, ez vezérli.

Miért éppen a sebészeti osztály?

Lukács Annamária esetében azért, mert azon túl, hogy a nővéri képzés során minden kórházi osztály tevékenységébe betekintést nyert, oktatói révén alaposan megismerhette, melyek a feladatok, kihívások, valószínűleg az is közrejátszott a választásában, hogy a sebészeten dolgozók nagyon segítőkészek voltak, szeretettel fogadták őket. Úgy érezte, itt megtalálja a helyét, illetve azt, amit az egészségügyi ellátás nyújthat. Vonzotta az is, hogy nagyon sokszínű, sokrétű a sebészet, így az ő munkájuk is összetettebb, mivel nem csak feltétlenül a sebészeti beavatkozással kapcsolatos feladatokat kell elvégezni, hanem például a társbetegségekre is figyelni, ezáltal olyasmit is elsajátítanak, amit más osztályokon esetleg nem szükséges.

Jánosi-Szabó Gabriellát is a posztlíceumi gyakorlat irányította a sebészet felé, olyannyira, hogy a szakdolgozatát is e témában írta. Az is sokat jelent számára, hogy minden korosztályból – gyerekektől az idősekig – vannak itt páciensek. Mivel sok orvos dolgozik az osztályon, így van, akiktől sokat tanulniuk. Emellett folyamatosan újabb és újabb kihívásokkal kell szembenézniük. Nem lehet megunni ezt a szakmát, ez is széppé és izgalmassá teszi.

Természetesen itt sem minden rózsaszín – teszik hozzá mindketten, vannak árnyoldalai ennek a munkának is, mint minden más területnek: a kudarcérzet, amikor az erőfeszítések, odaadás ellenére nem tudnak segíteni, valamint a túlterheltség és az állandó készültség érzése az, amely ide sorolható.
 

Miért más a sebészeten?

Meglátásuk szerint az alapvető különbség sok már osztályhoz képest, hogy általában műtött betegekkel van dolguk, akiknél teljesen más jellegű kiszolgáltatottságról lehet beszélni, illetve bonyolítja a helyzetet, hogy más és más betegségben szenvedőkről van szó.

Jelenleg a sebészet a kórház egyik legnagyobb osztálya. Számos szakága van – általános sebészet, érsebészet, urológia, gyereksebészet, plasztikai sebészet –, így a műtéti beavatkozások is szerteágazóak. Vannak krónikus és sürgősségi beavatkozások, melyek többnapos beutalást igényelnek, és vannak egynapos beutalások, ezek a kisebb műtétek. Megpróbálnak csapatként dolgozni – orvosok, asszisztensek, betegápolók, takarítószemélyzet, beteghordozók és orvosi írnok alkotja a csapatot. Mindenkinek meghatározó a feladatköre, mert csak így lehet biztosítani a leghatékonyabb betegellátást – fogalmaztak.

Szabó Gabriella

Egy nap az osztályon

Az új betegek felvételével kezdődik általában a nap. Elvégzik a papírmunkát, kikérdezik a beutalásra érkezőket az esetleges társbetegségekről, a gyógyszerezésről, érzékenységekről, allergiáról, családi kórelőzményekről és minden olyan tudnivalóról, ami befolyásolhatja sebészeti ellátásukat, a műtéti beavatkozást. Ezt követik az alapvizsgálatok (laboratórium, EKG stb.) és az előkészítés a műtétre, a pillanatnyi állapotfelmérés. Miután a beteg átesett a beavatkozáson, következik a műtét utáni ellátás, kezelés. Ezzel párhuzamosan az osztályon fekvőket is ápolják, szükség esetén vizsgálatokra kísérik, továbbá ott vannak, akik csak kivizsgálásra, esetleg ellenőrzésre érkeznek – részletezik azon kérdésünkre, hogy mit is jelent egy nap nővérként dolgozni a sebészeti osztályon.

Lukács Annamária és Jánosi-Szabó Gabriella ugyanakkor azt is elmondja, hogy sajnos az évek során nagyon megszaporodott az adminisztratív tevékenység, vagy egyszerűbben szólva, a papírmunka. Lukács Annamária szerint ahhoz képest, amikor ők kezdték, ma már jóval több időt vesz fel ez a tevékenység. Nagyjából az idejük felét tudják az ápolásra fordítani, korábban több jutott a páciensekre, márpedig ez az elsődleges, az ő ellátásuk. Ezt a jelenséget egy külső tényező idézi elő, amin sem ők, sem a kórház nem tud változtatni, ezért az osztályon dolgozóknak ezzel is meg kell birkózniuk, megpróbálnak egyensúlyt teremteni a két tevékenység között. Számukra a beteg kell hogy a középpontban álljon, az ellátása, ápolása, jóléte.

Közelebb a pácienshez

A nővéreknek általában szorosabb a kapcsolatuk a páciensekkel, több időt töltenek el a betegekkel, mint például az orvosok, és gyakran ehhez sok empátiára, türelemre van szükség – vallják mindketten.

Lukács Annamária szerint pályája több mint három évtizede alatt őt a hit és a szeretet vezérelte a betegekkel való viszonyában. Nyitottak, együttérzőek kell hogy legyenek. Sokszor számukra is lelkileg megterhelő esettel találkoznak, úgy érzik, ők a legfőbb támaszai mind a betegnek, mind a hozzátartozóknak, de ha sikerül elnyerni a páciens bizalmát, akkor ő is megnyílik, és könnyebben lehet rajta segíteni.

Azt is tapasztalják, hogy a betegek gyakran bátrabban, közvetlenebbül fordulnak hozzájuk, mint az orvosokhoz. Vélhetően úgy érzik, hogy bizalmasabb úton, még részletesebben felthetnek kérdéseket, amelyeket a kezelőorvosnak nem mernek feltenni.

A második otthon

Lukács Annamária és Jánosi-Szabó Gabriella is második családként, otthonként tekint a sebészeti osztályra, ahol legalább annyi időt eltöltenek, mint a valódi otthonukban.
Sokszor állnak nehéz feladatok előtt, ám aki szívből, kötelességtudatból végzi ezt a munkát, túlteszi magát ezeken, az osztályon mindenki próbálja a legtöbbet kihozni magából, hiszen első a beteg. Arra törekednek, hogy a személyes problémáik ellenére az ellátásra, ápolásra összpontosítsanak. Egymásra is figyelnek, érzik, hogy mikor kell segíteniük a munkatársaiknak. Az ő osztályuk esetében enyhíti valamelyest a rájuk nehezedő lelki terhet, hogy a távozók – legalábbis sebészeti szempontból – gyógyultan hagyják el az osztályt, ez erős lelki többletet tud adni.

Nyilván, a munkát valahol haza is viszik, a bent történtek velük maradnak, amikor kilépnek a kapun. Lukács Annamária mindig próbált minél kevesebbet hazavinni, otthon a család mindig az első helyen állt, vigyázott, hogy a munkahelyen történtek minél kevésbé legyenek érezhetőek. Folyamatosan arra törekedett, hogy elégedetten zárja a napot, azt érezze, megtett mindent, ami tőle telt. Jánosi-Szabó Gabriella még nem tudott hozzászokni az olyan helyzetekhez, mint amikor a beteg állapota rosszabbodik, vagy bekövetkezik a halál. Ezek még rosszul érintik, nem tudja teljesen elengedni. Szerencsére mindketten megértést, támogatást kapnak otthon is, ami nélkül nagyon nehéz lenne a helytállás.