Petőfi Sándor 1823. január 1-én született Kiskőrösön, Pest megyében, ágostai hitvallású evangélikus családból. Atyja, Petrovics István aszódi mészáros, 1818-ban feleségül vette Hrúz Máriát, a szelíd természetű, dolgos cselédleányt; esküvőjük után Aszódról Szabadszállásra mentek, az ottani mészárszék bérletébe; majd Kiskőrösre költöztek; itt született, ötévi házasság után, első gyermekük: a magyar nemzet legnagyobb lírikusa. Petrovics István 1824 őszén elköltözött Kiskőrösről, kibérelte Félegyháza város mészárszékét. Petőfi Sándor ekkor huszonkét hónapos volt. Gyermek­éveit életének hatodik esztendejéig Félegyházán töltötte, két és fél évig Kecskeméten tanult, 1831 őszén édesanyja elvitte a tolnamegyei Szentlőrincre. Az itteni ágostai hitvallású evangélikus algimnáziumban iskolázott 1833 nyaráig. Az első évben a falu jegyzője adott neki teljes ellátást, a második évben az egyik tanító házában volt szálláson. Atyja szívesen költött rá, mert mint mészáros, kocsmáros, állattenyésztő és földbérlő, nem mindennapi szerencsével dolgozott. Az 1833–1834. iskolai évre az evangélikusok pesti gimnáziumába vitték, a következő évet szintén Pesten töltötte, a piaristák gimnáziumában.

Szerencsés irányt adott fejlődésének aszódi iskolázása. 1835 őszétől kezdve három iskolai évet töltött Aszódon, itt Koren István tanár keze alatt jeles tehetségű, szorgalmas tanulónak bizonyult. Az aszódi evangélikus algimnáziumban ezidőtájt három osztály volt, minden osztályban két évfolyam; valamennyit Koren István tanította, kívüle nem is volt más tanár az iskolában. A történelmet, földrajzot és természetrajzot magyarul tanulták, a hittant és számtant latin nyelven. A kis diák elolvasta az iskola könyvtárának majd’ minden kötetét, elég jól megtanult latinul és németül, magyar stílusa annyira kitűnt, hogy Koren István őt bízta meg 1838 nyarán az évvégi búcsúzó szózat megírásával. A tizenötödik évében járó ifjú versben oldotta meg feladatát s három évi aszódi iskolázása után a legszebb reményekkel távozott szülei lakóhelyére, Szabadszállásra. Otthon szomorúság várta. Atyját súlyos anyagi veszteségek érték, pöreit elvesztette, az 1838-iki tavaszi árvíz nagy kárt okozott vagyonában. Most már csak szűkösen áldozhatott fiára.

Petőfi Sándor 1838 őszén beiratkozott a selmecbányai evangélikus líceumba; az elsőéves rétorok közé vették fel. Tanulmányaiban csakhamar hanyatlani kezdett. Aszódról kitűnő osztályzatú bizonyítványt vitt magával, új iskolájában hanyag tanulónak mutatkozott. Egyik tanára elvette kedvét a tanulástól. Ez a tanár nem tudott magyarul, gyűlölte a magyarokat, a magyar ifjúsági önképző társulat ellenében megalapította a tót irodalmi kört, ápolta a szláv összetartás érzetét, a nagyobbára tót és német tanulóifjúság között elhintette a nemzetiségi villongás magvait. Petőfire annál inkább neheztelt, mert a faját megtagadó szlávot látta benne. A költő a magyar önképzőkörben lelkesen szavalt, bírált, verseket írt, részt vett az irodalmi vitatkozásokon; sokat olvasott, főképp Gvadányi József, Csokonai Vitéz Mihály és Vörösmarty Mihály munkáiból; a színészet iránt is fellobbant érdeklődése. Buzgón látogatta a városban időző német színészek előadásait, esténkint elmaradt hazulról s hogy karzati jegyét megválthassa, pénzzé tette holmiját. Házigazdája, egy nyugalmazott kamarai hajdú, rossz szemmel nézte kimaradozását, bevádolta tanárainál, atyját is értesítette; tanárai megdorgálták, atyja fenyegető levélben fejezte ki méltatlankodását. Tanuló pályája rosszul végződött. Panszláv tanára az 1839 február elején tartott félévi vizsgálatok alkalmával a magyar történelemből megbuktatta, a többi tárgyból is gyönge eredménnyel vizsgázott. Atyja most már sorsára bízta, megtagadott tőle minden támogatást. Megkezdődött vándorélete. Az iskolából kimaradt, csikorgó téli időben elindult Pest felé.

Vándorlásai

1839 márciusában érkezett Pestre. Sikerült bejutnia a Nemzeti Színházhoz, szolgai teendőket vállalt. A színpadra bútordarabokat hordott, a színészek parancsára ételért-italért szaladgált. Körülbelül két hónapot töltött a színház szolgálatában, azután elkerült Vasmegyébe, Ostfiasszonyfára, egyik rokonához. 1839. szeptember 6-án beállt katonának a Sopronban állomásozó gyalogezredbe. Az őszt és telet Sopronban töltötte, keresztülment az újonc-kiképzésen, végezte a katonai gyakorlatokat, főzött, mosogatott, súrolt, havat hányt. A soproni posta előtt sokszor állt őrt dermesztő hidegben. Rossz dolga volt, mert durva bakancsos társai gyűlölték benne a tanult embert. Ha szabad ideje volt, kijárt soproni barátai közé, az evangélikus líceumból könyveket kért kölcsön, az őrágyon heverészve Horatiust, Schillert, Vörösmartyt és Jósikát olvasta. 1840. március 24-én fordulat következett katonaéletében. Sopronból Grácba, majd Zágrábba vezényelték, részt vett a károlyvárosi őszi hadgyakorlaton, azután a zágrábi katonai kórházba szállították, s közel négy hónapi betegség után, mint szolgálatra alkalmatlan közlegényt, elbocsátották az ezred kötelékéből. Elbocsátó levelét 1841. február 28-án kapta meg a hadkiegészítő kerület székhelyén, Sopronban. Bár annak idején hat esztendőre sorozták be, mindössze másfél évet töltött a hadsereg szolgálatában.

Pápára ment, beiratkozott a református főiskolára, de szegénysége és nyugtalan természete csakhamar tovább hajtotta. Lerongyolódva érkezett Pozsonyba; itt barátai, egykori aszódi és selmecbányai osztálytársai némiképp fölsegítették. A gyaloglás, éhezés annyira megtörte, hogy kórházba került. 1841 nyarán bebarangolta a dunántúli tájakat, Ozorán beállt színlapkihordónak egy züllött színésztársaságba. A társaság szétoszlása után városról-városra gyalogolt, 1841 októberében ismét Pápára jutott, fölvették a református főiskola logikai osztályába. Tarczy Lajos tanár beajánlotta házitanítónak egy ügyvédhez, tanításáért ellátást, pár forint havi fizetést is kapott. Az iskolai évet eredményesen végezte; barátaival, Jókai Mórral és Orlay Petrich Somával, versengve szerepelt az ifjúsági képzőtársaságban; mint versíró és mint szavaló egyformán kitűnt. Itt érte az az öröm, hogy A borozó című költeménye 1842. május 22-én megjelent az Athenaeumban, a főiskolai képzőtársaság irodalmi pályázatán pedig jutalmat és dicséretet nyert verseivel. A nyári szünidő után, 1842 őszén megint visszatért Pápára, de most már nem folytathatta tanulmányait, mert nem akadt semmiféle mellékkeresete, szülei pedig olyan szegénységben éltek, hogy támogatásukra nem számíthatott.

Emléktáblája Marosvásárhelyen. Itt reggelizett utolsó előtti napján. Fotó: Szekeres Attila

Elkeseredésében beállt színésznek, Székesfehérvárról Kecskemétre ment társulatával. Többnyire alsórendű szerepeket játszott. Otthon a Hamlet és a Coriolanus legszebb részeit tanulta, a színpadon meg kellett elégednie a nótárius, vőfély, inas szerepével. Nagy esemény volt színészi pályáján, mikor egy alkalommal, kecskeméti színészkedése idején, jutalomjátékul megkapta a bolond szerepét a Lear Királyban. Társai nem tartották jó színésznek; előadóképessége, hangterjedelme, alakja, testtartása és mozdulatai ritkán nyerték meg a közönség tetszését. Ez annál jobban fájt neki, mert a színészetnél nem menedéket keresett, hanem olyan eszményi pályát, amelyen szabadon áldozhat lelke művészi hajlamainak. Ezért tűrt annyi nyomorúságot, ezért elégedett meg néhány váltó-forint heti fizetéssel, ezért vállalta el, még Kecskeméten is, a színlapok kihordását. Kecskemétet elhagyva 1843 tavaszán újra vándorútra kelt. Pozsonyban ismét be akart állni egy színtársulatba, de nem kapott helyet. Nyomorúságában kénytelen volt a pozsonyi Országgyűlési Tudósítások másolásával keresni kenyerét. Néhány lelkes ifjú író érkezett ekkor a pozsonyi országgyűlésre, közülük Lisznyai Kálmán és Vachott Sándor meleg barátsággal segítették; Lisznyai Kálmán megosztotta vele pénzét és ruháit, Vachott Sándor gyűjtést rendezett számára.

1843 nyarán Pestre jutott a Nagy Ignáctól szerkesztett Külföldi Regénytárhoz. A vállalatba két regényt fordított németből: A koros hölgy és a Robin Hood című regényeket, az előbbit Bernard Károly, az utóbbit James György nyomán. Fordításainak tiszteletdíjából némi fölöslege maradt, ismét megpróbálkozott a színi pályával. 1843 őszén Debrecenben játszott, majd elhagyta Debrecent, csatlakozott egy kisebb színészcsoporthoz, új társaival szerencsét próbált Bihar megye mezővárosaiban. A sok éhezéstől elgyengülve, betegen került vissza Debrecenbe; a színház jegyszedőjénél, egy jólelkű özvegyasszonynál kapott menedéket. Fűtetlen szobában telelt, reszkető kézzel írta költeményeit, de jobb jövőjébe vetett hite mégsem rendült meg. Lelkében megérlelődött az a gondolat, hogy Pestre megy, költeményeinek kiadót keres, adósságait kifizeti. A tél folyamán összeírta verseit, s 1844 február havában gyalogszerrel megindult Pest felé.
 

Pesten

Útját Tokajnak vette, Egerben meglátogatta Tárkányi Bélát, az egri kispapok lelkesen ünnepelték és útiköltséggel látták el. Pesten régi barátaihoz szállt. Költeményeit hiába hordozta a könyvkiadókhoz, egyik könyvárus sem akart kiadásukra vállalkozni. Kétségbeesésében Vörösmarty Mihályhoz fordult, s a nagy költőnek sikerült rávennie Pest egyik társaskörét, a Nemzeti Kört, a verseskötet kiadására.

Életének huszonkettedik évében járt ekkor. Vörösmarty Mihály közbenjárására újabb szerencse érte: Vahot Imre meghívta segédszerkesztőnek a Pesti Divatlap mellé. Kifizette debreceni adósságait, azután szülőihez utazott, két hónapig élt boldog elvonultságban Dunavecsén. 1844 nyarán megkezdte segédszerkesztői munkáját. Vahot Imre, a Pesti Divatlap szerkesztője és kiadója a lakáson és teljes ellátáson kívül havi tizenöt váltó-forinttal díjazta, ezért köteles volt a folyóirat minden számába verset adni, a beküldött versekre szerkesztői üzeneteket írni, újdonságokat szerkeszteni s a nyomdában napról-napra intézkedni. Szívesen dolgozott más folyóiratokba is, így az Életképekbe és a Honderűbe. Napjai meglehetősen egyformán teltek; délelőtt a szerkesztői munkát végezte, délután a Pilvax kávéházba járt. Irodalmi ismereteit buzgón gyarapította, nyelveket tanult, történeti munkákat olvasott. Bámulatos termékenységgel írta költeményeit. Mire a Nemzeti Kör által kiadott Versei megjelentek, már készen volt A helység kalapácsa; a következő évben (1845) négy kötete látott napvilágot: a János vitéz, a Cipruslombok Etelka sírjáról, a Szerelem gyöngyei és Verseinek újabb gyűjteménye. A három utolsó kötet szoros kapcsolatban áll szerelmi élményeivel. Dunavecsei tartózkodása idején melegen érdeklődött egy odavaló földbirtokos leánya, Nagy Zsuzsika iránt; Pesten Vachott Sándorné nővéréről, Csapó Etelkáról ábrándozott; később Mednyánszky Berta iránt gyulladt szerelemre. Eszményképét, egy gödöllői jószágigazgató leányát, feleségül is akarta venni, de a szülők kijelentették, hogy leányukat sem színészhez, sem költőhöz nem adják.

Emléktáblája selmecbányai iskolája falán. Fotó: Szekeres Attila

Szerelmi versei rendkívül növelték népszerűségét a közönség előtt. Hírnevével együtt nőtt ellenségeinek száma is. A Pesti Divatlappal versenyző folyóiratok minden alkalmat megragadtak kisebbítésére, de küzdelmük hiábavaló volt. Mikor 1845 tavaszán meglátogatta a felsőmagyarországi városokat, kiderült, mennyire becsülik mindenfelé. Kerényi Frigyes eperjesi házában boldog heteket töltött, az eperjesi evangélikus főiskola ifjúsága fáklyászenével tisztelte meg, a késmárki ifjúság énekkel ünnepelte, Losoncon nagy vendégséget ültek tiszteletére, Rimaszombatban a vármegyei nemesség megválasztotta és föleskette Gömör megye táblabírájává. Közel három hónapig tartó felvidéki útja erősen fokozta munkakedvét. Szülei ekkor a szalkszentmártoni korcsmát bérelték, le-lerándult hozzájuk, csendes falusi elvonultságában serényen dolgozott újabb művein. Felvidéki tapasztalatait Úti jegyzeteibe foglalta össze, megírta Tigris és hiéna című történeti drámáját, befejezte regényét, A hóhér kötelét. 1846 tavaszán újabb versgyűjteménye jelent meg, a Felhők. Ez a kis kötet hirtelen lelki fordulat terméke. Ellenségeinek gyűlölködő kritikái, Mednyánszky Berta szerelmében való csalódása és rossz anyagi helyzete annyira elkeserítették, hogy egy időre világgyűlölő lett.

Nagykárolyi időzése alatt, 1846. szeptember 8-án megismerkedett Szendrey Júliával, az erdődi gróf Károlyi uradalom jószágfelügyelőjének leányával. A regényes hajlamú, ünnepelt szépségnek hízelgett a híres költő érdeklődése, a báli ismeretséget gyakori találkozás követte, s bár a szülők mindent elkövettek, hogy a házasságot megakadályozzák, egy évi nehéz küzdelem után, 1847. szeptember 8-án, a költő feleségül vette Júliát. Jövedelme 1848. május haváig abból az ezerötszáz forintból állott, amelyért Emich Gusztáv pesti könyvkiadó megvette Összes költeményeit s abból a csekély tiszteletdíjból, amelyet az Életképektől és a győri Hazánktól negyedévenkint kapott. Súlyosbította helyzetét, hogy nyomorba jutott szüleinek támogatásáról is neki kellett gondoskodnia. Feleségének tehetős szülei engesztelhetetlenül gyűlölték.

1848-ban

A márciusi napokban politikai szereplésének hírére a pozsonyi országgyű­lésen nagy izgalom támad; azt beszélik, hogy harmincezer fölfegyverzett paraszt vonul fel parancsnoksága alatt Pest mellé. Szónoklataiban, cikkeiben, költeményeiben állandóan ostorozza a politikusok óvatosságát, verseket ír a királyok ellen. Kossuth Lajos és párthívei felelőtlen népbujtogatót látnak benne, éretlen színésznek nevezik, bosszankodva beszélnek róla az ország számos vidékén. Júniusban fellép képviselőjelöltnek a Kiskunságban. Biztosra veszi megválasztását, de csak a kunszentmiklósiak sorakoznak melléje, a szabadszállási parasztság megszalasztja. A választás megújítását kérő küldöttséget személyesen vezeti Deák Ferenc igazságügyminiszter elé, a megválasztott képviselőt kihívja párbajra, nyomtatott felhívásokat oszt szét az országgyűlési követek közt, kéri, hogy ellenfelével ne üljenek együtt. Szüleit Vácról Pestre költözteti s a maga lakása mellett helyezi el, összetűz Jókai Mórral és több más barátjával, könyvtárát áruba bocsátja. Október 15-én kinevezik századosnak a debreceni honvédzászlóaljhoz. Főbenjáró fegyelmi vétséget követ el: nem megy a harctérre. Zászlóalját Nagybecskerekre küldik a szerbek ellen, nem engedelmeskedik a parancsnak. A pesti honvédelmi bizottmánynál bevádolják, mint szökevényt. Decemberben születik fia, Zoltán.

1849-ben

Mint szolgálatot nem teljesítő százados Debrecenben él családjával. Szeretne előlépni. Ebben az ügyben levelet ír Kossuth Lajosnak, aki Vetter Antal tábornokhoz utasítja, a tábornok előtt olyan hanyag öltözetben jelenik meg, hogy a felháborodott katona rendreutasítja. Kossuth Lajoshoz intézett újabb levelében súlyosan megsérti elöljáróját, áthelyezést kér az erdélyi táborhoz vagy legalább néhány száz forintot, hogy megtanulhassa a katonáskodást Bem József oldalán. Áthelyezik Erdélybe. Január 25-én jelentkezik Bem tábornoknál. A lengyel hadvezér hamar megszereti, óvja személyét a csaták tüzétől, becsüli benne a nagynevű költőt. Február 8-án mint futár Erdélyből Debrecenbe indul. Itt ismét összeütközésbe kerül katonai felsőbbségével. Rendetlen öltözetben jelentkezik Mészáros Lázár hadügyminiszter előtt, a tábornok megmondja neki, hogy ne öltözködjék Hamlet-divat szerint, az intelmen felháborodik, elhatározza, hogy közkatona lesz. Lemond századosi rangjáról. Feleségét és fiát Arany Jánosékhoz viszi Nagyszalontára, őmaga Erdélybe siet. Bem visszaadja rangját, segédtisztjévé teszi, megajándékozza egy jó paripával, később őrnaggyá lépteti elő, s május elején Kossuth Lajoshoz és Klapka György hadügyminiszterhez küldi futári megbízással. Összetűz a hadügyminiszterrel, ismét lemond tiszti rangjáról. Levelet ír Klapkának, s megfenyegeti a szolgálati ügyek nyilvános hírlapi tárgyalásával. „Van egy mód reá, hogy e szomorú dolgok nyilvánosságra ne kerüljenek: iktassa ön a Közlönybe őrnaggyá kineveztetésemet, küldje meg a kinevezési diplomát s szabadságra-menetelem engedélyét, mert fölbomlott egészségem miatt egy ideig semmi esetre nem tehetek szolgálatot.” A hadügyminiszter elképedve olvassa a levelet; úgy érzi, hogy az újabb Petőfi-eset „nemcsak a legégbekiáltóbb lábbal tiprása minden fegyelemnek, hanem egyszersmind férfiúi és katonai becsületének vérlázító arculcsapása is.” A fegyelemsértést nem torolják meg. Debrecenből Pestre megy családjával együtt. Május közepén, Buda ostroma idején, eltemeti édesanyját. Nagy szegénységben él, mint lemondott tiszt a katonaságtól nem kap fizetést, még Bem tábornoktól kapott lovát is eladatja, hogy pénzhez jusson. A Dohány-utca és Síp-utca sarkán álló bérház egyik szegényesen bútorozott lakásában lakik, innen írja panaszos leveleit június havában Bem tábornokhoz. Július 5-én nejével és fiával Pestről Mezőberénybe utazik rokonához, Orlay Petrich Somához. Július 18-án továbbmennek, 20-án Tordára ér, neje itt marad a református pap vendéglátó házában. Marosvásárhely felé kocsizik, 25-én Bereck mellett találkozik Bem tábornokkal. „Most még sokkal nyájasabb, szívesebb, atyaibb irántam, mint eddig” írja levelében nejének. Székelyudvarhelyen megdöbbentő esete támad: egy tüzérőrmestert kivégeznek miatta. (Bemegy egy udvarra vizet inni, az udvaron tüzérek ácsorognak, egy ittas őrmester beléköt, mert nem megy a fejébe, hogy egy őrnagy szabálytalan öltözetben járhat. A gorombáskodó altisztet elfogják s másnap főbelövik.) Marosvásárhelyről július 30-ikán indul el, hogy Bem tábornok csapataihoz csatlakozzék, 31-ikén reggel Segesvár táján eléri az oroszokkal küzdő honvédeket; még aznap délután eltűnik a csatatéren. Bem tábornok maga is csak nagy nehezen tud megmenekülni a szörnyű pusztulásból.