A jelenben, amikor az utcák megtelnek felerősödő hangokkal, amikor hétről hétre tömegek gyűlnek össze, hogy közös ügyükért kiálljanak, felteszem magamnak a kérdést: vajon elérkezett az idő? Mitől válik egy pillanat valóban történelmivé? Mekkora kell hogy legyen az elnyomás, mennyire magasztos a cél, hogy kimondhassuk: történelmi időket élünk?

Nézem a vasárnap esti tüntetésről készült felvételeket. Figyelem, ahogy emberek, kereszttel a kezükben, Isten nevében fellázadnak a szabadságért. Libertate! – ordítják. Megtorpanok gondolataim útvesztőiben. Kinek a szabadságáért és igazságáért küzdenek ezek az emberek? Ilyen lenne Isten igazsága? Azért özönlött mindenki az utcára, mert belső késztetést érzett arra, szembeszálljon a szabadság korlátozásával? A nép önrendelkezési jogának eltiprása ellen? Miért vonultak annyian utcára, és mi miért nem vagyunk ott?

Minden megadatott, hogy kimondhassuk, történelmi időket élünk ma. Csak ahogyan ezt leírom, fájóan hasít belém a felismerés, hogy talán valamit félreértettünk. Talán összemostuk a történelmi idők jelentésrétegeit, és már nem tudjuk, hogy miért, ki és mi ellen, milyen szabadságért küzdünk. Csak hangoztatjuk, hogy most van itt az idő és most kell tenni. És látjuk is, ahogy társadalmunk megmozdul, raklapból tüzet rak a főváros utcáin, boltok ablakait töri be járdakövekkel és újságírók autóját borítja fel vérző tekintettel. Látjuk, ahogy masíroznak valamiért, amiben mindennél jobban hisznek. De vajon tényleg történelmi időket élünk?

Kezembe veszem az Ószövetséget. A könyvek gyűjteményét, amelyről sokaknak a bosszú jut eszébe. Végiglapozom, hogy történetei újra megelevenedjenek. Látom a sok példát, amikor ugyanúgy, mint ma, elszántan, teremtője nevében, sokszor erőszakkal harcolt szabadságáért a nép. Keresem a sorok között, hogy milyen ez az Isten. Nehezen találom. Talán a tágabb képet kellene nézni. Keresni az ő egyetemes szándékát. Mert ha így teszek, rájövök, ezeket a történeteket azért írták, hogy egy hosszú folyamatot támasszanak alá: Isten igazságosságára épülő szabadítását.

Isten a történelem ura. A világmindenség alkotója és fenntartója. Erre mutat rá minden, ha a nagy egészet nézem. Minden történetet ennek fényében kell megvizsgálnunk. Mert amikor bosszúállóként mutatja őt be a Szentírás, következményként teszi azt, hogy rámutasson, a nép eltért az ő akaratától. Igazságától és szabadításától.

Ehhez mérem hozzá a mostani eseményeket. Beleborzongok a valóságba. Mindaz, amit láttam, teljesen ellentétes ezzel az egyetemes, igazságra épülő szándékkal.

A történelmi időt nem az ember szabja meg. A történelmi idő olyan, mint a levegő. Pont attól történelmi, hogy nem vesszük észre. Mert a gondviselésnek ideje. Isten Lelkének (ruah) láthatatlan lebegése a világban. Létállapot, ami annyira természetes, hogy néha nem is tudatosítjuk. Most fuldokolunk, most levegőért kapkodunk, mert mindenféle erőszakot látunk. Amikor majd a történelem urának akarata szerint élünk, és szabadságunk nem mások eltiprása és kirekesztése, amikor majd együtt lélegzünk a nagy világmindenséggel, amikor majd újra összeolvad teremtő és teremtmény, amikor majd végre nem tevődik fel a szabadság kérdése, akkor fog a történelmi idő bekövetkezni. A történelem urának ideje.

Mert valahányszor napsugarakat rajzol egy kisgyermek krétával a földre, valahányszor hajléktalan művészek kezében dalra kel egy kopott hegedű, valahányszor néma könnycseppek gördülnek végig egy megráncosodott arc barázdái között hálaként az életért, felsejlik valami az örökkévalóság titkából. A láthatatlan Lélek lebegésének jelenvalóságából.

Megérteni a szabadságot annyi, mint megérezni Istent. És megérteni Istent annyi, mint nem érezni a szabadság szükségességét, mert nincs lánc, amely lehúzna, nincs béklyó, amely megkötne, nincs megbélyegzés, ami megfosztana az élet szeretetétől. Csak egy önfeledt lélegzés, amelynek éltető ereje járja át a létezést, és általa lelkünk belesimul a nagy mindenségbe. A történelmi idők láthatatlan szabadságába.

Nagy Norbert

Fotó: Nagy Norbert