László Zsuzsa
Bár még neki-nekirugaszkodik a tél, pár napra beköszöntött végre a tavasz, hét ágra sütött a nap, színesedik körülöttünk minden, le lehetett dobni a pufajkát, biciklire lehetett pattanni, már akár rövidnadrágban is. Életre kaptak a játszóterek, egyre többen indultak sétálni. Jó látni a sok fiatalt, gyereket, és jó látni a padokon megpihenő időseket.
Az ember elfelejti, hogy milyen zavarodott világban élünk, a naponta fejünk fölött keringő felhők sem tűnnek olyan sötétnek. Az élet megy a maga ciklikus rendje szerint, és az ember feltöltődik ebben a mindennapi rendben. Elkezdi felfrissíteni kis környezetét és saját magát, igyekszik hátrahagyni a borúsabb napokat. Ehhez az is hozzátartozik, hogy megpróbálja a zavarodott világ minden napra kijutó borújából valamennyire kikapcsolni magát. Ez már kicsit nehezebb, de kitartóan próbálkozik, nem adja fel. Az ember eddig is bevetett minden tőle telhetőt, hogy ne hagyja teljesen lemerülni az elemeit, de valahogy tavasszal ez könnyebben megy. A tervezgetéshez is nagyobb kedvet kap, a „tavaszi fáradtság” jeleit nem veszi figyelembe, csak azért is összekapja magát, és indul a napsütésbe.
Én volnék a tavasznak örvendező ember, de mint semmi mással, ezzel az örömmel sem vagyok egyedül. És nem vagyok egyedül az elbizonytalanodásaimban sem, amikor mégis kerülgetnek a zavarodott világ macerái. Ilyenkor gyakran jutnak eszembe a nagyszüleim, különösképpen a két jó humorú, derűs, erős, bölcs nagymamám a kicsit sem könnyű életükkel. Volt azokban minden. Háború, menekülés, éhezés, újrakezdések és mennyi egyéb… Mégis utolsó percig, az összes megpróbáltatás dacára is megőrizték életszeretetüket, humorukat, derűjüket. Pedig akadt mesélnivalójuk bőven azokról a kicsit sem könnyű életekről. Jó lett volna figyelmesebben hallgatni a történeteiket, kérdezgetni még. De még így is, a kimaradt, elmulasztott fejezetek nélkül is megadták az útravalót. Már rég nincsenek köztünk, de hiányoznak nagyon. Hiányzik a bölcsességük, humoruk, derűjük, életerejük, amivel minden akadályt próbáltak megugrani. Hiányoznak a beszélgetéseink, a minden újra kíváncsi és minden újban felfrissülni képes tudásuk. Ilyenek voltak a nagyanyáim. Ezért nem érzem magam teljesen egyedül, amikor kerülgetnek a borúsabb percek. Mégiscsak velem vannak, hátha szorult belém is egy kicsi az ő derűjükből, életigenlésükből mindenek dacára is.
Szóval, milyen jó, hogy végre itt a tavasz, és életre kap minden! A játszóterek, utcák, parkok. És nem véletlenül jutottak eszembe a nagymamáim. Elképzelem őket, amint kiülnek egy padra a tavaszi napsütésben, és a mostani, zavarodott világról beszélgetnek. De valami derű, remény azért lebegne ott a levegőben. Megéltek ők sok mindent.
Fotó: Pixabay.com
