Azon a kora délutánon éppen fényképezni indultam egy már megírt jegyzethez, róttam az utcákat, a téma olyan volt, hogy emberek kellettek a fényképre. A főtér mindig alkalmas ilyenre, szinte nincs a napnak olyan szaka, hogy néhányan ne álldogálnának itt-ott, ne üldögélnének valamelyik vendéglő teraszán, ne fényképezkednének a #Sepsi installációnál. Ilyenkor az ember az adott feladatra koncentrál, nézi a képernyőn a telefon lencséje által befogott teret, próbálja a legideálisabb szöget, beállást megtalálni. Na persze, a mezei újságíró nem profi fotós, soha nem fogja megtalálni a legjobb megoldást, de hát a feladat, az feladat, a parancsot meg végre kell hajtani. Szóval próbáltam valami épkézláb fotót összehozni, minden figyelmemet arra fordítva, de hát az ember már csak olyan, hogy a külvilágot nem tudja kizárni, mint ekkor a rohammentő jellegzetes hangját. Na jó, piros alapszínű vagy hagyományos fehér legyen, meglehetősen gyakori jelenség manapság a szirénázó mentőautóké, ha épp nem kormány előtt ül az ember, nem is nagyon fordít rá figyelmet. Csak az újságíró olyan, hogy minden nínóra felkapja a fejét, s aztán ha még azt is meglátja, hogy a kék villogó tőle pár tíz méterre állt meg – hát nem tehet mást, oda kell mennie.

A rohammentő Mihály vajda szobra előtt parkolt le, a járdán. Mire felértem a térre (fél évszázada még Gábor Áron, azelőtt Kovács Gábor), az elsősegélyes szolgálat mindhárom tagja már körülvette a fiatalembert, ilyenkor, bár alapkövetelmény a szakmában a kíváncsiság, még az újságíró is megtartja a tisztes távolságot: az életmentés fontosabb a hírnél. Hát egy lépcsősorral lennebb várakoztam, a csapat orvos tagjának kérdéseit értettem, a rá adott válaszokat, ha voltak egyáltalán, nem. Valamiféleképp mégis reagált a fiatalember, ez abból tudható, hogy amikor hordágyra helyezték, olyképp helyezkedett el, ahogyan azt kérték tőle.

A sürgősségi hívószámot azoknak az alig tíz-egynéhány éves lányoknak egyike tárcsázta, akik a fiatalember mellett álldogáltak. Ők azok, akik a pad elé leesett, magatehetetlen, már-már agonizáló fiúra rátaláltak, tették, amit tenniük kellett, és a mentő nem késlekedett. Gyors tájékozódás, pulzus, szemhéj felvonása, egy italos üveg, amelyet a fiú a kezéből kiejtett, a különböző testváladékok körülötte – pillanatok alatt vált egyértelművé a helyzet, az orvos már értesítette is a központot, hogy a kórház sürgősségén mire készüljenek. Míg társai a kacskaringós sétányon legurították a hordágyat, ő a rövidebb utat választva a lépcsőkön bandukolt a jármű felé. Ekkor már rákérdezhettem: mi történt? Alkoholmérgezés, válaszolta tömören. De hiszen alig tizenhat a gyerek, bukott ki belőlem, abból a távolságból annyira becsültem. Dehogy, sokkal fiatalabb, mondta az orvos, s bár lehet, csak utólag érzékelem így, de mintha valamiféle kiábrándultság csengett volna ki a hangjából. Hallgattunk egy sort, közben a hordágy odaért a mentőhöz. Valamiféleképp búcsúzni kellett, hát jó munkát kívántam nekik. Jó munkát? Inkább keveset, válaszolta az orvos.

És akkor megint töprengeni kellett. A világ sorsán, mi máson. Mert az nagyon nem helyes, hogy egy alig tizenéves gyerek öntudatlan állapotba űzze magát alkohollal, és erre semmi – a szerelmi csalódás okozta fájdalomtól az újdonság kipróbálása iránti kíváncsiságig nagyon széles a skála – nem szolgálhat mentségül. Talán valahol a családi háttérben lehetne keresni az okokat, talán a baráti társaságban, talán a társadalmi összefüggések kusza viszonyában? Az újságírónak nem tiszte ítéletet mondani, de gondolkodó emberként nem teheti, hogy közömbös legyen a jelenség iránt – mert hiszen az előbbi történet nem csupán egy egyedi, elszigetelt eset.

A szerző felvétele