Egyszer csak krákogás, károgás törte meg a csendet. A doki kinézett, Varjú Vazul lépett be fényes dolmányában, nyakában aranylánc, szárnytollain ékköves gyűrűk. A szúnyog rögtön még kisebbre húzta össze magát, és észrevétlenül kisirült.

A doktor kellő tisztelettel kísérte be vendégét. Vazul csendes volt, krákogása rekedtes, látszott rajta, hogy bajban van.

— Nemrég költöztünk be a városba egész nemzetségemmel — mesélte —, mert hajdani nagybátyámtól megörököltem egy összkomfortos lakást egy lakónegyed terebélyes fáján. Eleinte jól is ment minden: élelem bőven, üzleti lehetőség megannyi. Főleg ajándéktárgyakban, ékszerekben ,,utaztam". Olcsón vettem, drágán adtam, pénz volt, a gyerekeim is diplomát szereztek üzletkötésből, de lassan kezdett az idegeimre menni a dolog. Ha néha hazatértem egy fárasztó üzleti útról, az állandó autóburrogás, szitkozódás, fúrás, faltörés zaja nem hagyott pihenni. Úgy gondoltuk a párommal, majd csak vége lesz, de tévedtünk. Először mindenki autót vett, aztán kiüttette a közfalat, hogy divatossá alakítsa lakását. Aztán központi fűtést szereltetett, hogy melegedjen, aztán termopán ablakot rakatott, hogy a meleg ne illanjon el. Már kezdtünk megnyugodni, mert a belső zajok sem hallatszottak már ki — hogy a szomszéd mikor vigad, vagy mikor üti a feleségét —, amikor rohamosan elterjedt a maroktelefon. Cseng itt, cseng ott, tudom, hogy mit eszik egy kisbaba, mikor szakítottak a szerelmesek, meddig kellett a buszra várni. Ez már egy varjúnak is túl sok. Kérem, kedves doki, adjon egy üdülőjegyet, de jó magasra, ahol csak a szirti sasok tanyáznak, hogy megpihentessem az idegeimet!