— Jó napot!— kiabálta a kis barna medvebocs.— Én is madár vagyok ám!

De a madarak kinevették:

— Nem vagy te madár! A madaraknak csőrük van.

A kis barna medvebocs elbaktatott az erdő szélére, ott talált egy alkalmas fadarabkát, azt gyantával az orrára ragasztotta, és visszament a madarakhoz.

— Én is madár vagyok ám! — kiabált feléjük. — Van már csőröm!

— Hogyisne — nevettek a madarak. — A madarak tudnak énekelni!

A kis barna medvebocs már-már elszomorodott, de eszébe jutott, hogy az erdő szélén lakik egy énektanár. Rögtön el is ment hozzá, és azt mondta:

— Kérlek, taníts meg engem énekelni!

— Nem hinném, hogy sikerül — csóválta a fejét az énektanár —, de ha nagyon akarod, megpróbálhatjuk. A tanítási módszerem kitűnő! Próbáld csak meg!... Do, re, mi, re, do...

A kis barna medve buzgón brummogott napokon át: — Do, re, mi, re, do — és az énektanár megdicsérte szorgalmáért.

Aztán ismét elment a madarakhoz, és brummogott nekik: — Do, re, mi, re, do...

A madarak csak nevettek, és azt mondták:

— Nem vagy madár! Nem tudsz repülni!

A kis barna medvebocs megsértődött, és kijelentette, hogy hamarosan megtanul repülni is. Azzal fölemelte az első két lábát, ugrott egyet, de ez csak ugrás volt, és nem repülés, aztán fölemelte a két hátsó lábát, így is ugrott egyet, de ez az ugrás sem hasonlított a madarak röptéhez, és a madarak egyre csak nevettek.

— No, most figyeljetek rám! — kiabált a medvebocs. Azzal fölkapaszkodott egy sziklára, hogy majd onnan leröpül a földre. Vett egy nagy lélegzetet, behunyta a szemét, s nekilódult. Jókorát puffant a földön, sajgott utána minden bordája, és letört a fából ragasztott csőre is. Nagy keservesen föltápászkodott, nyögdécselt, a madarak meg nevetve odébb röppentek.

A kis barna medvebocs betotyogott az erdő sűrűjébe, és szüntelenül nyögdécselt. Nyögdécselve ült le a legsűrűbb sűrűbe, és egyszer csak finom málnaillat ütötte meg az orrát. Körülnézett, s látja, hogy az egyik bokor tele van illatos, piros málnával. Nyögdécselve, szuszogva lakmározni kezdett a kis barna medvebocs.

Még javában lakmározott, mikor arra jött egy kis fekete medvebocs.

— Brumm... brumm... — üdvözölték egymást.

— Brumm... — mondta a kis fekete medvebocs. — Mézet találtam az odvas tölgyfa üregében. Nem jönnél velem uzsonnázni?

— Brumm... brumm... hogyne mennék! — mondta a kis barna medvebocs, azzal nyögdécselve föltápászkodott, nyögdécselve elindult, és arra gondolt, hogy ő bizony soha többé nem akar madár lenni, meg arra, milyen jó dolguk van a kis barna meg a kis fekete medvebocsoknak.