Akinek még búcsúfiára sem jut

Három csíkrákosi mézeskalácsos asszonyságot hívott meg a búcsúra a miklósvári plébános. ,,Messzünnőt jöttünk — mondták —, de ismeretség hozott ide, mert a plébános csíkszentgyörgyi származású."

Az asztal előtt kérges tenyerű, hetvenen túli törpe emberke nézelődik, kínálják az asszonyok: vegyen búcsúfiát az unokáknak, tátá! ,,Gyengén állok én, édeseim, bángóval — mondta. — Ha volna vajegy lejem, tényleg azt vennék, mert nem igaz, hogy nincsen unokám, de meg es tisztelném magamat egy éveges serrel is! Nem engedi a zseb. Kollektívnyugdíjamat az mondja magáénak, aki engem eltart. Csak kijöttem, hogy lássak valamit. Higgyék el, régebben boldogabb búcsúk voltak…"

A falu népe a püspököt várja, az öregebbek a padon ülnek. Nagy esemény ez, ritka egy kis falu életében. Meg sem tudják mondani, mikor tette lábát Miklósvárra az erdélyi katolikus püspök. Az arcokon azonban olvasni lehet: kinek a pillanatnyi öröm, kinek a bánat, kinek pedig senyvesztő betegsége... Sikerek sikerét arathatta volna a fotós, aki akkor éppen portréra vadászik. A vidámság, a jobb kedv csak a fiatalok privilégiuma. A fiatal házasoknak küzdelem a sorsuk, mert ,,az életet vinni kell". A fiatalok vidámak, ünneplőben szépelegnek, mert akiket ilyen idős apa-, anya- és nagyanya-, nagyaparéteg nevel és tart fenn, annak nem lehet oka aggodalomra. ,,Soha nem volt, hogy valahogy ne lett volna!"

A régi rendszerhez viszonyítva elenyészően kevés a kereseti lehetőség a környéken. A szénbányák eltűnése rettentően sújtotta Erdővidék népét. Az sincs, ahol és akinek panaszkodni — derül ki sokak vallomásából. Régen az is ért valamit, hogy megvolt az emberekben a holnapi nap biztonságának az érzése. Ki ne emlékezne arra, amikor felszólítottak egy-egy lógós munkanélküli fiatalt, hogy maga miért nem dolgozik, azonnal keressen munkahelyet magának?! Azt is elmondták, nem a múltat sírják vissza, de ha hisszük, ha nem: sok miklósvári szegény embernek könnyebb volt az élete akkor, mint ma. A nincstelenség nagy úr. Ha valaki távolabb keres munkát magának, megöli a szállítási költség, igen nagyok a bérletárak. Mindenki kapaszkodik egy kis jövedelem után. Eljött a pénzuralom ideje — mondták. Sok az, ki kapaszkodni akar, de kevés a fogódzó…

— S itt van ez a szárazság — kezdtek a legnagyobb gondba. — A gabonát annyira bésózta, hogy nem kell vetni, egy részét kiverte a jég. Akkora darabok hullottak, mint egy galambtojás. Pityóka is, takarmány is csak negyede lesz annak, amire számítottunk, s terebúza (kukorica) is csak fele! Ha nem kezdi, de azonnal, az eső, sarjúra nem lehet számítani. Baj lesz az állatokkal, el kell adni belőlük, de kinek? Senkinek sem kell, vagy pedig potom áron kell hogy megváljunk tőlük…

Szűköcske az információ, mert a férfinépség nem a kocsmában, hanem a templomban volt. Hej, pedig a kocsmában, ott tud csak igazából tudnivalóhoz jutni az újságíró…

A fizikai kapaszkodó

Az a néhány miklósvári vágóhídi munkás — a LefruMarin cég alkalmazottjai —, az Anna-napi búcsú hétköznapra esvén, munkahelyén volt. Velük végeztünk egy hirtelen számvetést: hány személy van az 512 lelket számláló Miklósváron, aki aktív munkaerő, és pénzt keres? Ez volt a kérdés, és a fiúk ujjaikon számoltak. Az eredmény: meglepően kevés. Mindössze harmad félszázat tudtunk összeszámolni, ki helyben vagy a környéken dolgozik. Maréknyi olyan munkás is van, akiket naponta mikrobusszal szállítanak munkatelepre. Hogy biztos legyen a számvetés, Szabó Erzsébettel is végigpásztáztuk az utcákat: sajnos, a falu lakosságának csak 6,8 százaléka az aktív munkaerő! S hogy azzal is számot vethessünk, hogy mit nyom a latban az állami és a kollektívnyugdíj ebben a faluban, Tüzes Anna postafőnökhöz kopogtattunk be. A válasz azonnali és pontos: 135 személynek visz havonta állami és 50 személynek kollektívnyugdíjat. Utóbbinál 200 lej a legmagasabb és 50 lej a legalacsonyabb.

A miklósvári vágóhíd legalább három hónapon át szünetel — tudtuk meg a munkásoktól —, mert ez az egység sem kerülheti ki az uniós elvárásokat: lényeges átalakításokat végeznek az épületben, szigetelik, új disznópajta épül, betonozzák az udvart, feljáróutat építettek. Ez alatt az idő alatt — mondták — félkész áruból dolgoznak, csak így lehet átvészelni ezt a nem tudható, hogy a háború után hányadszor fellépő, ,,átmeneti korszaknak" nevezett kényszerhelyzetet.

Csíki Józsefnek már kevés ideje van a nyugdíjig. Az ő életpályája is jól példázza, hány ,,kapaszkodót" kellett megmarkolni ez idáig ahhoz, hogy kenyerét megkereshesse.

— Én a bányánál kezdtem a pályafutásomat, de nem vettek fel mozdonyvezetőnek, csak fékezőnek. S így elmentem sofőriskolába — mondta. — Így kerültem a szállítási vállalathoz. Letekertem a katonaidőmet a giurgiui határvadászoknál. Sofőrködtem a szövetkezetnél, s utána ismét jött a baróti bánya: ott csak huszonnnyolc évet dolgoztam! Azután a bibarcfalvi borvizet szállítottam. Most is borvízszállítással foglalkozom egy magán szállítócégnél. Meg kellett tapasztalnom, hogy az élet nem mézes fazék, dolgozni kellett, csak így érdemli ki az ember a nyugdíjat.

A falu fehér aranya, a tej

Mindenki iparos sem lehet — mondták a miklósvári emberek —, ma a nép jövedelme a nyugdíj és a tejpénz. A tejjel azonban baj van. Megcsappant a szárazság miatt. Ha egy héten belül nem kezd esni az eső, sarjúra nem számíthatunk. Az abraktakarmány drága, nyugdíjból megvenni nem lehet... Ha le kell számolni az állatokkal, megszületik a nyomor. Azt el sem lehet képzelni, hogy mi lesz itt a tejpénz nélkül! Manapság egy tehenet jó áron eladni lehetetlen… senkinek sem kell!

Miklósváron két tejcsarnok működik, mind a két ajtón kopogtattunk. A brassói, igen jól menő Prod Lact cégnek naponta 200 liter tejet szállítanak a Cserei-féle csarnokból vagy harminc termelőtől. Még jó, hogy a brassói cég eddig nem maradt adósa a miklósváriaknak, mint annak idején az Agrostar.

Lázár Adél, a baróti, görög érdekeltségű Tyirom cég csarnokosa búcsús hangulatban fogadott. Elmondta, hogy a szárazság miatt nagyon megcsappant a tejhozam: napi 450 liter, ami a tavaly nyári átlagnál 400 literrel kevesebb, de az állatok létszáma, mondhatni, nem csökkent. Baj az is, hogy nemcsak a mennyiség csappant meg, hanem a minőség is esett. Ezen csak abrakolással lehetne segíteni, de hogy valaki pénzzel vegyen abrakot, az nem kifizetődő. Szerinte jó volna valamiképp átvészelni ezt az időszakot, mert megszenvedi ezt az esztendőt a falu. ,,Sokaknak a tejpénz jelenti a jövedelmet, ezért fegyelmezett a nép, elmondhatom, hogy az én csarnokomba vizes tejet nem hoznak! Egyébként a csarnokkal nem volna baj, mert pillanatnyilag teljesen megfelel az uniós elvárásoknak."

A Lázár családot is nagyon érinti a természeti katasztrófa, mert tehénfarmjuk van. Kölcsönt vettek fel, azzal indultak útnak. ,,Jelenleg harminckét tehenem van, ebből tizenhét fejő — mondja a férj, Lázár Benjamin. — Kettőt le kellett vágnunk, vérvizelést kaptak a nagy melegtől. Egyiket átvette az apácai vágóhíd, de a másikat oda kellett adjuk a cigánynak! Kinn vannak a Szénégető nevű legelőn, gondolja, ugye, hogy milyen most ott a fű, de mindjárt itatóhelyünk sincsen, kevés a víz, szárad ki mind a két patak. Le kell hogy jöjjünk itatni a Büdöskúthoz?

Lelki kapaszkodóra hívott a harang

Nem más ez, mint az egyház, a templom. Örömmel magyarázzák a helybeliek, magunk is láttuk, hogy megszépült, megújult a katolikus templom. Meszeltek, festettek, fehér márványpádimentumon díszeleg az újrafestett oltár, előterében vargyasi faragók készítette misézőoltár áll. ,,Ilyen építő-alkotó papunk rég nem volt" — állították a hívek, megszépítette a plébánia épületét is, összefogja a híveket, a fiatalságot, de a gyerekeket is.

Anna napján reggeli szentmisét celebráltak a temetőben az Anna-(Kálnoky)-kápolnánál. Ez itt a hagyomány. A reformáció után sok évig ennél a kápolnánál tartották a búcsút, így itt, bár Szent Miklós a templom titulusa, a hagyományos búcsús ünnepet Szent Anna napján tartják. Miklósvár istenes népe díszes kocsin várta nm. főtisztelendő Tamás József segédpüspököt, a kocsi előtt székely ruhás lány és fiú ült a lovon, a templom előtti teret zöld ággal díszítették. Megérkezett a baróti katolikusok keresztalja is. Az egyházfőt Keresztes Zoltán plébános köszöntötte, és elmondta, hogy emlékeznek az 1717. esztendőre, amikor a falu népe — 290 évvel ezelőtt — visszatért a katolikus hitre, ünneplik a százesztendős, teljesen megújult templomukat, megtartják a hagyományos Anna-napi búcsút. A segédpüspököt Csíki Mónika verses összeállítással köszöntötte, s a püspök a maga során a falu népét megáldotta, újraszentelte a templomot, s a környék papjainak jelenlétében főcelebránsa volt az ünnepi szentmisének, elmondta szentbeszédét. ,,Igen nagy örömmel jöttem el — szólt —, hogy veletek együtt imádkozzak, és adjunk hálát a jó Istennek, hogy őseitek visszatértek vallásukra, és itt, a protestáns tengerben megmaradtak hűségesen szent hitünknél. Hálát adunk a sokaknak odaadó szeretetéből, adományaiból, munkájából megújult templomért is, amelynek századik évfordulóját ünnepeljük Szent Anna napján, közösen. Ebben a szentmisében nagy szeretettel imádkozom érettetek. Kérem Szent Anna közbenjárását, hogy amiként ő, ti is tudjátok gyermekeiteket és unokáitokat a jó Istennek szentelve nevelni, s tudjatok úgy szolgálni a jó Istennek, ahogy azt Szent Anna és Szent Joáchim, a Boldogságos Szűzanya szülei tették." A gyónási lehetőséget kihasználó éneklő és imádkozó hívek hittel közeledtek a lelki kapaszkodóhoz, bízva abban, hogy a Fennvaló jó, jobb útra vezérli hívő és nehézségek közepette szenvedő népét.

A pénz másik — jobbik — oldala

A búcsús népek egy része az iskola udvarán ünnepelt. Itt találtuk Pál Ferencet, a falu képviselőjét, s mert Miklósvár Barót városhoz tartozik, Nagy István polgármestert is. Tőlük tudjuk, hogy szépül, újul a helybeli iskola, beszerezték a téli tüzelőt, s korszerűsítik az óvodát. Lesz új kultúrháza is a falunak — mondták. Ígérete szerint gróf Kálnoky Tibor elkészítette annak tervezetét, s augusztus 4-én, e hét szombatján helyezik el az alapkövet.