Belvárosi mustra

Az Erzsébet parkban máris akad mutatnivaló, az utolsó butik, a virágárusok mögötti hotdogos is eltűnt, némi szemetet hagyva maga után. Ennek eltakarítása, nagyon úgy tűnik, a város dolga lesz, jegyzi meg (és fel füzetébe) a városgazda. Lebontották a Kórház utcai felüljárónál is a kenyérárus bódét, toldja meg a polgármester, még csak a híd alatti ásványvíz-árusítónak kell megfelelő helyet találni. A Lábas Ház mellett betérünk a régi tömbház belső udvarába, a fatákolmány garázsok zömének ajtaján ott a polgármesteri hivatal felszólítása: két héten belül bontsák le. Ezt a teret is rendezni kell, süllyesztett szeméttárolóval, berendezett parkolóval, lehet, egy-két garázstulajdonos prüszkölni fog (a hómaradékban a nyomokból ítélve elég kevés faépítményt használnak, talán azért, mert némelyiknek, ha ajtaját kinyitják, összedől magától), de a város kellős közepén nem maradhat ez így. Visszatérve a főútra, a Constantin Brâncuşi-iskola a következő, melyről mondanivalója van a polgármesternek: levelet küldött igazgatójának (ki a helyi tanács szociáldemokrata párti, nem túlzás azt mondani: szélsőségesen nacionalista képviselője), írja ki az iskola nevét magyarul is. És nem csupán ennyi ott a gond, a téglakerítést is le kellene bontani, helyébe kovácsoltvasból másikat készíteni, és tovább is, a Mikes Kelemen Főgimnáziumhoz tartozó részen végig. A járdákra az autófelhajtást megakadályozó cölöpöket kell helyezni, de nem holmi maradék vasakból, hanem rozsda ellen felületkezelt csövekből, mint a Stadion utcában, a kórház előtt. Ezekkel csak az a gond, veti közbe a városgazda, hogy elég gyakran kiütik-elhajlítják némely rosszul manőverező gépkocsivezetők (ez a szalonképes megnevezése a részeg, gyorshajtó sofőrnek), a rendőrségtől meg hiába kérik, a tettes kilétéről nincs tudomásuk. Majd a térfigyelő kamerák ezt a gondot is megoldják, válaszolja a polgármester.

Piros a lámpa a Kórház utca aljában, állni kell, a jelzőlámpák rozsdás tartóoszlopaira terelődik a szó, azokat is kicserélik majd fokozatosan, amint haladnak a közvilágítási hálózat felújításával s a lámpaoszlopok cseréjével. Melyeken a reklámtáblák maradhatnak, de egységesíteni kell őket, egyforma méretűek legyenek, és egyazon magasságban, miként az 1918. December 1. úton. Készülnek már a piktogramok, a város nevezetesebb műemlékeihez, turisztikai látványosságaihoz eligazító táblák, ilyenek kihelyezésével a régi polgármester is próbálkozott, a kivitelezés azonban nem nyerte el talán még az ő tetszését sem. Valahol útvonalunk mentén lennie kellett valami régi üvegszálas feliratnak, vagy csak a már elvégzett tennivalói megfuttatásakor jut eszébe a polgármesternek, de sorolja azt is, hogy a nyolcvanas években oly modernnek számító, mára már kifakult, foghíjas üvegszálas-műgyanta betűket mindenhonnan levetették, ahol még maradt, ott is hamarosan kicseréltetik. Utcai telefonfülke mellett visz el utunk, egyik ajtaja leszakadva, egykor világító cégjelzésén az üveg betörve, oldala összefirkálva — ezekkel is kellene kezdeni valamit, no de ez fogas kérdés, nyilvános telefonfülkék valóban kellenének, de nem ilyen rondák, gondozatlanok. Persze, a dolog kétoldalú, a karbantartás hiánya is meglátszik rajtuk, de használóik kulturáltsága is.

Politizálni pedig kell

Az állomás felé térünk a belvárosi református templomnál, a hosszú úton is bizonyára akadna kommentálnivaló, de valamiért a városjárás provokációja merül fel ismét. Hogy miért politizál annyit a polgármester. Hát mert azt is kell tennie, különben nem jönne pénz Sepsiszentgyörgyre, s ha a múlt kormányzási ciklusban még viszonylag könnyű volt a kormánypénzek útját egyengetnie, most már körmönfontabb eszközöket kell alkalmazni. Ezt a nagy miniszteri sürgés-forgást is ki kellett provokálni. Hogy eredménye a sok ígérgetésen túl lesz-e, s milyen, az majd megválik. Nem kell különösképp meggyőznie a politizálás szükségességéről, azért közbevetem: hát akkor a képviselőházban, szenátusban miért ücsörögnek választottjaink? Kézlegyintés a válasz, meg egy magyarázatnak szánt ,,én is voltam képviselő", bővebben nem fejtheti ki, közbeszól a telefon, a Szent György-napokról beszél valakivel, felmerül a pénz kérdése. Most is, ezúttal is. Közben a városgazda félrehúz az út szélére, két elhagyott (roncs)autót is látott menet közben, azok helyét, rendszámát jegyzi fel füzetébe, hogy majd munkatársai intézkedhessenek a közterület-felszabadítás folyamatának beindításáról.

Állomás negyedi körséta

Az Építők útján döcögünk, toldott-foldott az aszfalt, kérdezetlenül is mondja: hát ezért kellett átadni a szakaszt az országutakat kezelő társaságnak, hadd javítsák meg ők, s majd visszavesszük. Addig is önkormányzati pénzen még foldozgatnak itt-ott, miként a várost átszelő 12-es országúton is, holott nem a mi dolgunk lenne, teszi hozzá. Tervek készülnek számlálhatatlanul, ilyenkor, télen mást úgysem nagyon lehet dolgozni, mint az íróasztalt koptatni. Annyi terv készült az utóbbi fél évben, mint előtte tizennyolc esztendő alatt összesen nem, mondja — hangjában kicsinyke keserűséggel — a polgármester, csak az utaknál maradva, bő tizenöt kilométernyi városi utca teljes felújítási terve készült már el, kivitelezésükhöz régi pénzben 760 milliárd lej kellene, ennyit egyszerre nem tud kiadni a város, az idei költségvetésben, hitellel együtt, olyan 150 milliárdot szánnának útjavításra, s ha még különféle pályázatok is bejönnek, a keret csak bővülhet. No, azért télen nem csak az íróasztal mellett lehet görnyedni, szól közbe a városgazda, odakinn is akad épp elég tennivaló, az Építők útján például a mérhetetlen mennyiségű útszéli, többnyire elrozsdásodott, forgalmi szempontból fölösleges tábla eltakarítása. Érdekes, a jó irányú változást hamar megszokja a szem, fel sem tűnik az összevisszaság hiánya. Annál inkább az útszéli gaz, részint városi terület fekszik az út mentén, részint magántulajdonú, ezzel a kérdéssel is foglalkozunk, nyugtat meg a polgármester.

Visszafordulunk a város felé, a vasúti átjáróig az út sima, a járdák azonban, különösképp, amikor megcseppen, sártengerré változnak. Miután átevickélünk a síneken, a hőszigetelt, felújított tömbházak közé térünk be, itt már két utca forgalmát egyirányúsították, most készül az egész tömb forgalmi rendjének változtatása, a városháza elképzelését minden lépcsőházban kiragasztották, várják a lakók észrevételeit, módosító javaslatát. Arrébb ugyanolyan típusú tömbházak, mint amelyek felújítása lakossági-önkormányzati-állami összefogással megvalósult, ezekre nem kell új terveket készíteni, a régiek használhatóak, a tömbház-szigetelési programban ezért soron következnek. A város költségvetésében harmincmilliárdot terveznek önkormányzati önrészként félretenni, ez százmilliárdos tömbházfelújítást jelent városi szinten, futtatja meg a számokkal jól bánó polgármester.

A vasútállomás felé kanyarodunk, no, itt aztán van baj elég. Jobbra, mindjárt a sarkon leégett néhai butik elhanyagolt helye mögött bedőlt tetejű ház, a vasúttársaságé, rondán mutat, de hát nekik kell kezdeniük valamit vele. Hogy jó megoldás-e az út közepére berendezett butiksziget, kérdéses, hiába a vascsöves körülkerítés, az emberek zöme nem a gyalogátjárón közelíti meg a sorban hátrébb levő bódékat. Át kéne forgatni a parkolót és a taximegállót, úgy lenne a logikus, hogy a taxik várakozzanak az állomás kijárata felőli oldalon, de hát ismét a tulajdonjog: az útnak ez a fele a vasúttársaságé. Az autóbusz-állomást rég felszólították, tennék rendbe a suvadozó vakolatú épületet, s mert nem tettek semmit, bírságolás következik. A butiksziget mögött visszafordulva, a központ felé térünk, a sarkon s utána kocsmák sokasága, szemben egy fémbódéba berendezett fodrászat, ronda ez is, de marad, mert magánterületen áll, építkezési engedélye is rendjén.

Az Olt-hídon visszakanyarodunk a felüljáró alá, a város első körforgalma láttán újabb megoldásra váró probléma merül fel, meg kellene világítani ezt is, meg a városban található többi körforgalmat is. Betérünk a Plus mögötti tömbházak közé, elhanyagolt játszótér, garázsok, parkolók: mindannyi újabb téma. A parkolókban még mindig jó néhány elhagyott autó, kívülről nem néznek ki roncsnak, de látszik, hónapok, talán évek óta el nem mozdították onnan. Majd a parkolóhelyek kilicitálása oldja meg ezt a kérdést, mondja a polgármester, nem biztos, az évi egy-kétszáz lejes helybért megéri kifizetni azokért a járművekért. A játszótér helyébe is parkolót kívántak a lakók, de az már túlzás lenne, folytatja a város a játszóterek felújítását, viszont a terek ésszerűbb kihasználásával itt-ott lecsíphető még egy-két parkolóhelynek való.

Városvégen

A Csíki utca külső szakasza felé vesszük az irányt, menet közben a megnyírt fákról esik még szó, hogy a fiatalokat, a még koronásíthatóakat hogyan kell visszavágni, s miként az öregeket, s melyek az idomíthatóak, s melyek nem. A Csíki utcában is dolgoznak a kertészet emberei, a régi közlekedési táblákat cserélik ki újakra, ez is elvégezhető ilyenkor, még az új táblatartó csövek — szintúgy felületkezelt vasból valók — bebetonozása is. Egész a város végéig megyünk, a más helységekbe elirányító kék táblák cseréje is bejön a képbe, kétnyelvűek lesznek ezek is. Aztán a város végén a Székelyföldön egységes városjelek: a hargitaiak még nem döntöttek, melyik változatot fogadják el, ha tavaszig nem válaszolnak, Sepsiszentgyörgy a polgármester által kiválasztottat építi fel. Az út mentén még ott díszeleg a néhai fémbetűs, betonágyas városnév, azt le kell bontani. Jó volna valahová átmenteni annak a korszaknak egyik mementójaként, vetem fel jegyzetelés közben, az ötlet meghallgatásra talál. A testvérvárosok feliratai eltűntek a városvégről, azok helyébe is újakat készítenek — ennyi újtól, felújítástól, cserétől azonban már zúg az ember feje. A röpke egyórás városnézés alatt felsorolt változtatások nem módosítanak alapvetően Sepsiszentgyörgy kinézetén, csupán egy kicsit rendezettebb városképet eredményeznek. A nagy változtatásokhoz nagy pénzek kellenek, megszerzésükhöz pedig nem elég pályázatokat készíteni, de sokat és jól kell lobbizni Bukarestben is. Vagy politizálni, ahogy tetszik.