A nemzeti ünnep emelkedetté tupírozott hangulatában kegyeletsértőnek tűnhet a cím: Változásért vonít a világ. Pedig így van. Különösen a kelet-európai tértségben van így, főleg a maradék-Magyarországon ez a helyzet, amely 1848—49-ben és 1956-ban az alapvető emberi jogok és a társadalmi egyenlőség fároszaként emelkedett ki környezetéből, és próbálta szétszaggatni a zsarnokság béklyóit-bilincseit.
És a szabadság fárosz-országából, amely utóhatásában a gondolkodó világ szellemi életét pezsdítette meg, amely példakép-országgá és -néppé vált, dicsőítésére újabb kori peregrinusok születtek, néhány év alatt Európa lenézett és lesajnált, sereghajtó országává vált. Azzá züllesztették a kommunista politikai hatalmukat gazdasági hatalommá konvertáló újgazdagok, az ígérgetések és hazudozások, a köpönyegforgatások európai bajnokai.
Most tekintsünk el — elvégre ünnepre készülünk — Magyarország belső bajaitól, a különböző társadalmi csoportok, a cigányok, a melegek, a mindenféle másságok nagy rablásokat elfedő manipulációitól, a vaskordonoktól és rendőrattakoktól, vízágyuktól, és tegyük ezt azért, hogy az úgynevezett ,,külmagyarok", a határokon kívüliek sorsára és állapotára is rápillanthassunk.
Helyzetünk rosszabb, erkölcsi állapotunk romlottabb, mint valaha. Az anyaország szerepét a magyar alkotmány értelmében is vállalni köteles ország, amelyet a napokban valamelyik nacionalista tót lepényországnak titulált, annyira gyenge, külpolitikáját az utódállamok annyira lenullázták, hogy egyszerűen gúnyt űzhetnek a magyarság egészéből. A Magyar Köztársaság elnökét, Sólyom Lászlót kitiltják Vajdaságból, mert március 15. tájékán azokat a kegyhelyeket is felkeresné, amelyek a monarchia romjain összeeszkábálódott ország örökös szégyenei, bármennyire és akárhányszor lerombolják, összezúzzák a sírkerteket és emlékjeleket. A szlovákiai, vajdasági magyarverések s a tettesek kézre kerítése körüli állami falazás már bevett szokás. Románia és Szlovákia nyelvi sovinizmusának felerősödése, a román nyelv elsajátításának szakmai félreirányítása, Szlovákiában a földrajzi nevek használata körüli bonyodalmak mind-mind a magyarság immunrendszerének meggyengülésével hozhatók kapcsolatba, amely éppen most tetőz minden egykori országrészben Burgenlandtól Kárpátaljáig. Kis (magyar) pártocskák, klikkek, apró városkák képzelt és önkinevezett nagyjai handabandáznak egymás ellen, a kisantant örököseinek örömére és hahotázása közben. Autonómiáznak, miközben egy csermelyen átívelő pallót nem tudnak és nem akarnak elhelyezni. (Tisztelet a kivételnek.)
Ezért mondjuk ünnepi örömóda helyett, hogy változásért vonít a világ. Akárcsak 1848—49-ben, 1956-ban vagy 1989-ben. S a változás kulcsa ma, fegyvere: a magyar összefogás. Képviselő- és kopjafaállításban, s az ünneplésben is.
