Tizennyolc évig gyalog jártunk, apró lépésekkel meneteltünk irányt mutató, bölcs vezetőink után, kicsit előre, aztán visszafelé, majd kezdtük megint elölről a körben járást, ami perspektivikusan vagy messziről nézve, akár haladásnak is tűnhet. Gyalogoltunk, pedig harcos ,,lovasnemzet" volnánk! Nem igaz?
A közöny és gyávaság istállójába bezárták tüzes csikónkat, kinek neve Autonómia. Négy éve kiszabadította kényszerű rabságából büszke lovunkat néhány elszánt polgári csikós, karikás ostorát pattogtatva szabadon engedte! És paripánk futott, futott szerte Erdélyországban, patkója szikrázott, vezetőink, kiket régen lófőknek hívtak, hüledeztek: Hát még nem döglött meg ez a ló, hiába éheztettük, szomjaztattuk évekig?
A polgári csikósok büszkén mutogatták, simogatták, dédelgették a lovukat, látjátok, ő a mi Autonómiánk. Szabadon legeltették, ki sem pányvázták, nem sütötték bőrébe égő vassal saját bélyegzőjüket.
A gyalogszékelyek pirosló arccal, nagy tömegbe verődve, lelkesült hangon kiabálták: Autonómia, Autonómia! Drága táltos lovunk! Pattanjon fel egy (h)ősvezérünk a hátára! Dobjuk el lerongyolódott lábbelink, elő a sarkantyús csizmával!
A gyalogláshoz szokott vezérek zavartan lesütötték a szemüket, majd titokban lovaglóedzésekre jártak. Többen szép magyar bajuszt is növesztettek. Készülni kell, a nép szava, Isten szava! Nem a mienk ez a ló, de úgyis mi fogunk a hátára ülni és rajta lovagolni, ha már muszáj!
A fényes szőrű Autonómia rájuk villantotta tisztán látó csillagszemét, rúgkapált a lábával, egyet szökkent, és eliramodott a sűrű székely fenyves erdő irányába...
