Pénzen kívül talán csak jókedvre, egészséges humorérzékre, csipetnyi öniróniára van szüksége a Brüsszelbe látogató székelynek. Nem árt, persze, egy kis tájékozódási képesség sem, mert a sétálóutcákhoz, sikátorokhoz nem szokott szemünk alig-alig tud különbséget tenni a középkori épületekkel teli belváros hangulatos, macskaköves utcácskái között, és ha sokáig bambul, az is előfordulhat, asztalhoz ülteti a vendéglők előtt álló szemfüles pincérek egyike.
De ha mindez benne van a batyuban, még akár számos közös vonásra is fényt deríthet Európa fővárosa és (például) Sepsiszentgyörgy között. Winkler Gyula RMDSZ-es képviselő meghívására nemrég Hargita megyei és háromszéki újságírók és a Webvidék verseny győztesei látogattak Brüsszelbe.
Sült krumpli vagy szalmapityóka?
Ég és föld között: a reptéren a különféle ellenőrzésekkel járó időtöltést kárpótolja a repülés élménye. A felhők fölött szálló gép ablakain arany napsugarak áramlanak be, a charleroi-i landolás után azonban hideg, csípős szél ráncigálja kabátunkat, súlyos esőcseppeket fújva arcunkba. Ezen azonban hamar túltesszük magunkat — hozzászoktunk az efféle időjáráshoz, kíváncsian ülünk fel a Brüsszel felé tartó autóbuszra. Közel egyórás buszozás után érkezünk meg a belvárosi szállodához, a forgalom mintha kisebb lenne Brüsszelben, mint egy közepes méretű romániai városban. Nincs arra idő, hogy pihenjünk, negyedóra múlva már a szálló előtt gyülekezünk, sétálni mennénk, fotózni, nézni és látni szeretnénk, macskaköves utcákat, csokiboltokat, régi, patinás épületeket, tornyokat és sikátorokat, no meg a híres Grand Place-t. De sok van még vacsoráig, jó lenne hát falni valamit, ajánlják is tüstént: sült krumplit kell ennie annak, aki Brüsszelbe látogat. Ha krumpli, hát krumpli, mosolyog büszkén a székely, hogy lám-lám, Európa fővárosában is csak azt eszik az emberek, amin mifelénk élnek. De azért kissé csalódottan állapítjuk meg: a brüsszeli sült krumpli bizony mintha alulmaradna az otthoni szalmapityókával szemben. Ha még az árat is bevonjuk az egyenletbe, akkor mindenképpen.
Séta az esőben
A belváros azonban a zord időjárás ellenére kellemes benyomást kelt: a szűk utcákban a gyalogosoké a tér, kétoldalt szuvenírboltok, csokiboltok, vendéglők, a kirakatokban ízes és színes falatok mosolyognak a járókelőkre, s ha valakinek még ez sem lenne elég, hát a pincérek kedélyes invitálására csak beadja derekát. Már távolról kiszúrják a turistákat, felkészülnek, mosollyal, köszöntéssel próbálják rávenni, ülne be egy ebédre, vacsorára, biztosan náluk legfinomabb az étel, legjobb a kiszolgálás. A cél érdekében minden eszközt bevetnek, ha románul beszélők közelednek — és történetesen lányok —, egyesektől már hallani is a szerelmi vallomást, te iubesc, kiáltják jókedvűen, majd kíváncsian várják szavaik hatását.
A Grand Place még esőben is lenyűgöző, négy oldalról hatalmas, díszes épületek zárják körül a teret, amely azonban nem a bezártságot, a határok átlépésének képtelenségét, hanem a szárnyalás csodáját, az alkotás bámulatba ejtő varázsát sugallja. A több évszázados tér mindig más arcát mutatja az arra járónak: ha a délutáni esőben angolosan hűvös, estefelé már bohéman játékos, éjszaka arisztokratán csillogó, reggeli napsütésben frissen, már-már mosolyogva várja a vendégeket. Nem csoda hát, hogy a Grand Place-on nem ismétlődik egy mozdulat, egy gesztus sem, és ettől minden pillanat egyedivé, csodálatossá válik. Odébb sétálunk, fényes, csábító kirakatok, Van Gogh, koldusként ábrázolva, előtte kalap, amelybe pénzt lehet tenni, utcai zenészek, turistacsoportok tartanak a másik nevezetesség felé: a Manneken Pisre, a pisilő fiúra kíváncsiak. És ebből aztán nincs hiány Brüsszelben: lehet itt pisilő fiús dugóhúzót, öngyújtót, csokit, üveget és minden elképzelhető más szuvenírtárgyat találni.
2004-féle sör egy helyen
A fotózásra, hosszú sétára jórészt alkalmatlan időjárás miatt újabb helyi nevezetességet látogatunk meg: a sokat sejtetően Delirium Tremensnek keresztelt pubba térünk be, mint kiderült, az utcán járó-kelők többsége tudja, hol is van a kocsma. A Delirium Tremens még belga viszonylatban sem mindennapi sörválasztéka miatt vált híressé: 2004-ben azzal a teljesítménnyel került be a rekordok könyvébe, hogy pontosan 2004-féle sört kínál vendégeinek. Van ott csapolt és üveges, korsós, poharas, negyedliteres és kétliteres, mindenféle kiszerelésű, színű és ízű ital, mindegyik más söralátéttel, menüje pedig Biblia-vastagságú könyv. Egy-egy bonyolult szerkezetbe illesztett pohár vagy éppen az egyliteres, kétliteres korsó gyakran többet ér, mint a sör — legalábbis a kocsma tulajdonosai szerint, akik még tíz-húsz eurónyi garanciapénzt is elkérnek azoktól, akik kissé másképp kóstolgatnák az italt, mint azt mifelénk szokás. A lokálban többnyire hordók töltik be az asztalok szerepét, a plafont tálcák borítják, a bejáratnál söröshordó, a pult mögött végeláthatatlan üvegsorok. Csakhamar letettünk arról, hogy az aktuális árfolyamon átszámoljuk, mennyibe kerül egy üveg sör, az otthonról érkező tippek alapján próbálunk italt választani.
A meglepetéseknek azonban nincs vége. Csakhamar fölfedezzük: ha úgy van kedvünk, magyar nótákat is dalolhatunk Brüsszel központjában. A vacsorára érkezve ugyanis fölfedeztük: budapesti cigányok muzsikálnak a főváros egyik vendéglőjében, és bizony nem kell nekik kétszer mondani, melyik nótát húzzák. Az eset azonban vélhetően nem számít mindennapinak a vendéglőnek, a pincérek meglepett, ám jókedvet árasztó arcából, a vendégek kíváncsi tekintetéből, a fel-felhangzó tapsból legalábbis erre lehet következtetni.
Az éjszakai élet különben igen színesnek tűnik Brüsszelben. A kivilágított utcákon szinte mintha nappal lenne, a belvárosi pubok, szórakozóhelyek zsúfolásig tele, egy-egy nemdohányzóvendéglő előtt cigarettázó fiatalok álldogálnak, a vendégek között majd minden nemzetiségűt találni, az ismerkedésre pedig már csak az is ürügyet szolgáltathat, ha valaki tört angolsággal kér tüzet, majd a magyar szó fölötti hirtelen örömében még el is káromkodja magát, és már hívja az asztalhoz spanyol barátait. De vannak ott Angliából vélhetően álarcosbálra érkező fiatalok is, világháborús tisztnek, német parasztnak beöltözve próbálják jól érezni magukat. A pincérek pedig a világ legtermészetesebb dolgának veszik, ha a vendégek kézzel-lábbal mutogatva kérik az italt. Igaz, jóval kellemetlenebb helyzetet is teremthet a bábeli zűrzavar: a városi buszjáraton például egy idősebb néni hiába kéri fel többször is az ajtó mellett állókat, nyomnák meg a gombot, hogy a jármű megálljon, és ő leszállhasson: mire szavait valaki megérti, már egy megállóval odébb járunk.
Hangulatjelentés a parlamentből
Modern, grandiózus, tekintélyt parancsoló épület tárul a szemünk elé: az Európai Parlament brüsszeli székhelye előtt állunk. A tagállamok lobogói csak kissé törik meg az üveges-fémes felület hideg ragyogását, amely egyszerre lenyűgöző és kissé talán ijesztő. A délelőtti napsütésben elegánsan ragyogó épület ugyanolyan impozáns belülről is. Az ellenőrzés után rövid ismertető következik az Európai Unió intézményeiről, az Európai Parlament növekvő szerepéről — hatásköre a lisszaboni szerződés életbelépése után tovább bővül majd — és az ott zajló munkáról, majd Winkler Gyula európai parlamenti képviselő fogadja csoportunkat. Az ülésterembe megyünk, ahol turistacsoportoknak mesélnek az EP-ben folyó tevékenységről. Minthogy a plenáris ülések többnyire a franciaországi Strasbourgban zajlanak — ilyenkor havonta egy hétre Brüsszelből odamennek a képviselők és az apparátus —, a teremben egyetlen képviselő sem tartózkodik. Az európai parlamenti munka egyik irányelve a hatékonyság: a képviselők fizetéséből levonnak, ha nem jelennek meg a szavazáson, de arra nem fecsérlik az időt, hogy végeérhetetlen vitákon vegyenek részt.
Annál pezsgőbb az élet az épület egyik előcsarnokában: tévéstábok, mikrofonok, kamerák előtt nyilatkozó politikusok, siető újságírók, operatőrök, bámészkodó látogatók: mintha mindenki odagyűlt volna. Aztán egy állófogadásokra berendezett tér mellett haladunk el, a különféle rendezvények, konferenciák után szoktak odagyűlni a résztvevők, ott is szép számban forgolódnak, beszélgetés zsivaja hallatszik. És üdítő ez a látvány, ahhoz képest legalábbis, hogy nem is olyan távol hosszú folyosókon alig látni néhány embert, néha-néha öltönybe öltözött férfiakkal futunk össze, akik aktákkal kezükben sietnek valahová, az irodákat pedig sok esetben meglehetősen furcsa, számokból és betűkből álló hosszú kóddal azonosítják. A hangulatot a falakon festmények, fotók, a folyosókon elhelyezett virágok teszik valamelyest otthonosabbá. A folyosón tévéket látunk, a parlament belső csatornáján az ott dolgozók a különböző helyszíneken zajló programokról értesülhetnek, követhetik az eseményeket.
Talán a képviselők mellett dolgozó ifjabb asszisztensek, gyakornokok miatt a bürokrácia eme erődítményében mégsem olyan riasztó, nyomott a hangulat, valami fiatalos lendület, nyitottság érződik. Ami el is kel, hiszen a fémes színek által uralt épülettömbben ember, avagy képviselő legyen a talpán, aki akár sokadik munkanapján is biztos léptekkel, egyből eligazodik. Nem véletlen hát, hogy ebben a matematikai pontossággal működő gépezetben felértékelődnek az emberi, a személyes kapcsolatok, sok ügyben ez is rengeteget számít, így a parlamenti képviselő egyik fontos tevékenységévé válik a kapcsolatépítés, a lobbizás — mint az a brüsszeli munkanapokat ismertető vendéglátónk, Winkler Gyula szavaiból kiderül. Történjék az a folyosón, a teremben, egy kávé mellett vagy az ebédlőasztalnál.
