Március 11-én startolok Budapestről Sepsiszentgyörgy felé, de későn ébredező huncutságommal kísérletbe fogok. Kinéztem magamnak a vonatot, azzal elmegyek kelet felé, hiszen román, szlovák, ki azt sem tudja, honnan való, mindegyre oda küld bennünket, magyarokat. Püspökladánynál leszállok a gyorsról, átülök a motorvonatra, óra múltán Biharkeresztesen vagyok, ott hozzálátok bevárni tiszta, meleg váróteremben a nemzetközi vonatomat, azzal mennék Sepsire.
Várakozási idő három óra, hattól este kilencig. Nem semmi, közben tél is van. Határozott érdeklődésemre közlik velem fél hétkor (addig megettem két fasírtot két szelet kenyérrel), hogy arrébb, az öregek házán túl (ó, ott lennék otthon csupán?) van egy vendéglő.
Húzom hát a bőröndömet, benne rengeteg babaholmi, fiamék kislánykáját kereszteljük majd vasárnap.
A vendéglőnek előléptetett házból víg nótaszó jövöget felém biztatólag. Élet van itt, gondoltam bizalommal, s benyitok az ajtón.
Azt még tágabbra nyitja valaki, elnézést kér a negyvenes korban tapodó férfi, kérdem, miért kéri? Én éppen csak hogy egy fröccsöt... azzal nekem annyi, folytassák csak.
Mire a lány kitölti, már széket nyomnak alám az 5 x 4-es alaprajzú helyiségben. Vetem hátam a söntésnek, kettőnk között áll a bőrönd, azon a táska, s megyen a nóta óvatosan tovább. Hogy azt mondja... Nem sorolom. Alföldi népdalok, szinte mindet ismerem, volt Dankó Pista-féle is, megrebbent cseppet az olasz front, Isonzó is, figyelek, mert hogy valami ördögi határ utolsó falujában ülök vonatra, mire várva már 1920 óta, aztán sem az emberek, sem a bokrok, legelők nem különböznek semmiben a pár kilométerrel arrébb élő ,,romániaiaktól", akik szintén... Iszom az olcsó bort, s úgy a negyedik (nem fröccs! nóta a negyedik!) táján tisztelettel kér az egyik férfi, mondanék egyet én is. Mi a kedvenc nótám. Te jó ég, most itt mi lesz velem? Évszázadok — két éve? — óta nem mulattam, nem énekeltem, tán már nem is tudok. De így s de úgy, hát mondom, hogy ha kimegyek a doberdói tetőre / feltekintek a csillagos nagy égre, / csillagos ég, merre van a magyar hazám, / merre sirat engem az édesanyám?
Mindnyájan tudták. Azt nem, merre sirat az anyám, de a nótát igen. Mert ugyebár Isonzónál, Doberdónál mindnyájan ott valánk Ferencz Jóska háborújában, hullottunk, mint ősszel a legyek, és már régen elfelejtettük a Százados úr, sejahaj kezdetű bő mellényünket, melyet az az osztrák szabott ránk, aki a nyomorult Ferdinánd trónörökös(ünk!!!) meggyilkolása miatt hajszolt csordaként a háborúba, hogy vesztesként Trianonban magának követelje — szinte meg is kapván egészen — Nyugat-Magyarországot...
Óra ha telt, s már éppen azt énekeltük, amit az egykori Bolyai Tudományegyetem (hol van az es, édesanyám?) hallgatójaként Rokaj Jóskától tanultam, gyergyói létére Rózsa Sándort fútta, hogy azt mondja: Lova lába megbotlott egy gyükerbe, / ott fogták el Rúzsa Sándort fektibe.
Hazudni sosem illik, ilyenkor különösen nem, hát folytatom azzal, hogy nem is szoktam; marasztalnak, mondom, vonatot várok, tél van, el nem hálhatok. Akkor egy telt arcú, negyvenes férfi, jól öltözött, helyi vállalkozó, mi lehetett, csak úgy azt mondja: Ki tudja, merre, merre visz a végzet...?
Mármint a Székely himnusz. De akkor még semmit az ég adta világon nem tudhattak rólam, mert semmit. S hogy ki tudja, merre... hát szépen fölállok, s ahogy azt tanultuk, mert ez himnusz, állok, s igen mindenki, felcihelődve. Legutóbb Szegeden október 6-án az alvárosi nagytemplomban énekeltem ezt, s a Boldogasszony anyánk meg az Isten, áldd meg a magyart, a közöseket. De itt, ezen a kora esti órán minden közös volt! Elhangzik a szó, nem zeng az induló, de másodpercig mereven álltunk még, akkor szól valaki, hogy így kell állni, emberek!
— Már mondja meg, ki maga...! — kérdezik. Mondom, székely asszony az én anyám, / fáj a szíve, lelke, / hogy az Isten gyermekeit / ennyire megverte...
Ezt is ismerték, ezt az éneket, s nemzetünk sorsának azt a felét. Mondom, ki vagyok, adtam egy névkártyát is egyiküknek, tiszta tekintetű, jó, s halkabb nótásnak.
Mi jutott s mennyi eszembe, az sok, betűben. Ezek nem szavazták le 2005-ben a kettős állampolgárság kérdését maradék közös hazájukban, az szent. Ezek nem. A kormányuk, az igen. Ezek tudják, ki a magyar, innen és túl a kormányukon, mármint a miénken, lévén én is még kicsinyég velük magyar állampolgár.
Hangos szó semmi, azelőtt sem, búcsúzom, tizenketten voltunk, s hogy emlékezzünk reájuk, mármint otthon, Háromszéken.
Itt üzenem hát, innét oda, hogy nem mindenki szavazta le akkor a magyar nemzetet. Itt, Biharkeresztesen nem. Számtalan helyen nem. Visszafelé hajnalban értem Keresztesre. Melyik kocsma nyit ötkor, ugyan! Nem tudtam átadni nekik az üzenetet, azt, hogyan sikerült Árpád-sávosra Sepsiszentgyörgyön március 15., a szent ünnep, a közös. A történetet pedig itt adom írásban, már amennyit torokszorulással ki tudtam mondani. De hát ennek a k...a határnak mindkét oldalán kevés szóból is értenek.
