Elöljáróban — lehetőleg ne áruljunk zsákbamacskát! — elárulom, a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureşanu Színház Lucia korcsolyázik című, frenetikus jelenetekben bővelkedő s szigorúan megkomponált előadása még egy ilyen nemzetközi színházi fesztiválon is élményszámba megy, elsősorban a spektákulum hatásos képszerűségre törekvő jelenetei miatt. A színház, a kísérletező, arcát kereső örök színház — mintegy a Thaliát jelképező síró és nevető maszkok örök érvényességét példázva — groteszk és tragikus pillanatokban egyként bővelkedő, gazdag lehetőségeit villantja fel dacosan, vonzóan, elgondolkoztatóan és felejthetetlenül.
Radu Afrim láthatólag öntörvényűen szabad víziót komponált Laura Sintija Cerniauskaité litván írónő szellemes dialógusokban tobzódó drámájából, jó érzékkel keverve a főhős Felix (Daniel Rizea, illetve kamaszkori hasonmása, Andrei Roca) emlékképeit, a kísértő szörnyű múltat és a nem kevésbé szívderítő jelent. A fiú kamaszként éli végig apja (Florin Vidamski) hosszú haldoklását s anyja (Elena Popa) menekülési kísérleteit, éjszakai kimaradozásait, amelyeket akkor nem ért, s természetesen mélységesen el is ítél — Andrei Roca alakítása robbanékony és melankolikus, egyszerre idézi fel a kamasz lázongását és szomorúságát, hiszen sajnálja apját, aki már nem tehet semmit, kényszerűen várja a halált, és a tengerről mesél a fiának, a tengerről, ami számára egyfelől a szabadság örök szinonimája, másfelől feleségével, a fiú anyjával közös életének kísértő színtere is, hiszen akkor a tengeren voltak fiatalok és boldogok, s azt hitték, szerelmük örök lesz, mint a tenger… A rendező jó érzékkel utal erre a színpadi térbe belógó, tengert idéző ,,jelképekkel", a halakat, csigákat, tengeri herkentyűket formázó stilizált bábokkal, ugyanakkor a felnőtt Felix jelenetében, a Luciával való szerelmi kapcsolata megoldatlanságai miatt, a tengert és a sóvárgott kamaszkori szabadságot már csak egy borkánban ficánkoló, élő hal képviseli.
A jelkép világos, talán nem is kell kibontanunk.
A felnőtt Felix — Daniel Rizea átélt, sokszínű alakításában — egy reménytelenül önmaga belvilágának külvilágában (Handke) kóválygó ,,mai fiatalember", aki meg-megjelenik a korcsolyapályán, amelynek négyzete uralja a rendkívül szikár és funkcionális elemekből épülő díszletet (Cristina Mileát dicséri), s ahova szerelme, a meglehetősen szeszélyes Lucia (Claudia Ardelean kissé habókos, de elbűvölő mai lányt formál) időnként eljár korcsolyázni. Itt ismeri meg a korcsolyapálya gondnokát (Sebastian Marina) és szerelmét, gyermeke anyját. Fatma Mohamed villódzóan izgalmas nőalakot formál, buján érzéki s trágárságoktól sem mentes kapcsolatuk a Sebastian Marina teremtette mai, nagymenő sráccal Lucia és Felix számára valamiképpen saját későbbi életüket, közös jövőjüket is jelent(het)i, ezért mindketten megküzdenek velük a maguk módján, Felix és a férfi pantomimszerű verekedése az előadás egyik sugárzó és emlékezetes pillanata. Felix is, Lucia is menekülni akar a lassan befülledő viszonyból, így szed fel a korcsolyapályán Felix egy unatkozó hölgyet (Ioana Costea), akinek pásztorórájuk után villódzóan szellemes szabadelőadást tart a házasságon kívüli szerelemről, és hazaküldi férjéhez… Lucia pedig terhesnek álcázva magát próbálja kifürkészni Tanja titkait, aztán visszatér Felixhez. Sem nélküle, sem vele… A férfi és a nő, idézhetjük Karinthyt, soha nem értheti meg egymást, mert mindkettő mást akar, a férfi a nőt, a nő a férfit…
A végén, egy álomszerű jelenetben a kamasz és a felnőtt Felix anyjukkal beszélget, aki bevallja, hogy szerette az apjukat, amit a kamasz sértődötten, a felnőtt megértőbben vesz tudomásul, megjegyezve, hogy ma már nincsen ilyen szerelem, aztán megy minden tovább, újra a korcsolyapályán keringünk, ahol nagyon könnyű elsiklani is, s töprenghetünk a változó és örök, örökké megoldatlan, mert megoldhatatlan férfi-nő kapcsolat ezer arcáról, s arról, hogy mit is jelent(het) a mai ember számára a szerelem, a tenger, a korcsolyapálya, egyetlen szóval: a szabadság. Az viszont vitathatatlan, hogy az ember — avval a nagy sebével — szeretetre vágyik!
