Sok mindent láthattunk már ezen a fesztiválon, a mozgásszínház sokféleségét és végtelen lehetőségeit példázzák a helyi M Stúdió előadásai is (Rómeó és Júlia, Törékeny), külön színt képvisel itt Ladányi Andrea testszínháza, de a megkomponált koreográfia adja Bocsárdi László Yvonne, burgundi hercegnőjének elsodró varázsát, s nagy szerepet játszik a helyi román társulat fergeteges, Lucia korcsolyázik című, Radu Afrim rendezte előadásában pontosan úgy, mint a prágaiak száraz önmegtartóztatással előadott A perében, vagy a krakkóiak Aiszkhülosz-értelmezésében.

A Barázda azonban merészen és kihívóan különül el ezektől a kísérletektől. Itt egy rendkívüli műgonddal megtervezett és pontosan végrehajtott (talán termékenységi?) szertartást láthatunk, most megkíséreljük értelmezni, pótolván az elmaradt vastapsot, amit a precízen előadott rituálé természetesen megérdemelt volna. A közönség feszengett, láthatóan zavarban volt, nem tudta, mit kezdeni az elsodróan nyomasztó látvánnyal, azt sem tudta, mikor ér véget, ezért is maradt el, részben a taps is, ezért feszengtek. Ami ― tudniillik, a feszengés ― a sokkoló játék egyik félreértelmezhetetlen célja is volt. Mert mit is látunk? Próbáljuk leírni! Bejön egy szenvedő arcú, töprengő idősebb férfi, a szertartásmester, és betol a színre egymás után két talicskát, nagy zajjal ürítve le a zsákokat ― ezek a durva effektusok is szándékosak, erről később ―, leüríti őket a kis csatorna elé, amely uralja a teret, s négy falszerű építmény (kapu?) tagolja, majd elkezdi a zsákokból kicsomagolni, előzőleg gabonát engedve rájuk, a kopasz lepelbe öltözött, mezítlábas, félig alélt férfiakat. Miután valamennyire életre kelti őket, bevezeti a csatornába, átszakítva a durva drapp csomagolópapír-kapukat, lefektetve őket a csatorna csörgedező vizébe. Amikor mind a négyen ott fekszenek ― megfigyelhető, milyen gonddal, aggódva, már-már rettegve vezeti és fekteti le őket! ―, az eddig nyomasztóan harsány zene (Arvo Part) váratlanul felemelő, megrendítő egyházi zenévé alakul át, és a szertartásmester megkezdi a vízben fekvő kopasz férfiak újabb életre keltését, bevezetve őket a szín bal oldalán lévő, durva függönnyel takart pódiumra… Azután egy fehér ruhás, angyalarcú szőke kislány jelenik meg, őt is átvezeti a csatornán, a lányka, ez az angyali látomás, végiglibeg a csatorna vizén, a szertartásmester felemeli a függönyt, és felengedi a pódiumra, ahol egy asztalnál háttal ül a négy férfi, kettő az asztal bal, kettő a jobb oldalán, üresen hagyva középen a kislány helyét, aki leül, és a férfiak révületbe dermednek… Noha az elején, amikor a szertartásmester életre kelti, a zsákokból előkerülő, szenvedő arcú, félig alélt férfiakat, még gyanakodhatnánk arra is, hogy valahonnan menekíti őket, egy lágerből például, vagy láthatatlan üldözőik elől, akik vesztüket akarják, de azután a gabona, a víz, a rituálé hideglelősen pontos rendje (s a feltámasztási szertartások éles ellentétben állnak a durva, szándékosan harsány effektusokkal, mintegy kiemelik a termékenységi szertartás komorságát!), már csak egyetlen értelmezést hagy számunkra. Egy termékenységi rituálét látunk, melynek során megszületnek vagy újjászületnek az apostolok (a férfiak is négyen vannak, mint az evangélisták), s ebben az értelmezésben az angyali, szöszke lányka a Megváltó reinkarnációja.

És, ha értelmezésünk helytálló, hamarosan megkezdődik, hiszen a magok megfogantak, az apostolok életre keltek, az Új Élet.

* A társulatot a művészettörténész, rendező, díszlettervező, festő- és fotóművész, Madzik alapította, harminckilenc esztendeje. Azóta tizennyolc előadást hoztak irányításával létre, amelyek a lengyel és külföldi fesztiválokon öregbítették, az elmondottakból láthatóan is egyedülálló társulat hírnevét.