A Nemzetközi Színházi Intézet a brazil Augusto Boal drámaírót, rendezőt, elméleti szakembert kérte fel, hogy a színházak számára írjon köszöntőt a világnapra. Az alábbiakban olvasható a brazil alkotó üzenetének hivatalos magyar fordítása, amelyet a Nemzetközi Színházi Intézet Magyar Központja juttatott el az MTI-hez:

Látványosak az emberi társadalmak mindennapjai, de bizonyos alkalmakkor mégis szükségünk van színházi előadásokra. Ezek fontos társasági események, olyanok, mint amilyenre most eljöttek.

Nem tudatosul bennünk, de az emberi kapcsolatok színházi mintákat követnek: a tér használata, a testbeszéd, a szavak megválasztása, a hanghordozás, a gondolatok és érzelmek ütközése, vagyis mindaz, amit a színházban bemutatunk, és saját életünkben is megélünk, azt sugallja: a színház mi vagyunk!

A menyegzők, a temetések spektákulumok, de egyben a mindennapi élet jól ismert rítusai is. A ceremóniák, a reggeli kávézások, a köszönések, a bátortalan szerelmek és a viharos szenvedélyek, a szenátorok tanácskozása, diplomaták találkozója, ez mind színház.

Művészetünk arra tanít, hogy nyitottan fogadjuk be a mindennapi élet előadásait, melyekben egyformán vagyunk színészek és nézők, s elmosódik a színpad meg a zsöllye közti határ. Valamennyien művészek vagyunk: a színház arra tanít, hogy meglássuk azt, ami nyilvánvaló, de már annyira hozzászoktunk, hogy észre sem vesszük. A megszokott láthatatlanná válik, és épp azért hozunk létre előadásokat, hogy megvilágítsuk mindennapi életünk színpadát.

Múlt év szeptemberében egy váratlan ,,színházi meglepetés" csapott le ránk: azt képzeltük, hogy biztonságos világban élünk, és bár távoli, vad tájakon háborúk, népirtások, vérengzések tombolnak, embereket kínoznak, mi biztonságban élünk, pénzünket tekintélyes bankokban helyeztük el, vagy becsületes brókerre bíztuk; aztán azt akarták elhitetni velünk, hogy ez a pénz nem is létezett, hogy csak néhány, egyáltalán nem virtuális, de nem is megbízható vagy tiszteletre méltó közgazdász siralmas, virtuális agyszüleménye volt. Ez rossz színház, sötét cselszövés, amelyben néhányan sokat nyertek, és sokan mindent elvesztettek. A gazdag országok politikusai titkos megbeszéléseket tartottak, és csodatévő megoldásokkal álltak elő. Mi, a nézők, az áldozatok az erkély utolsó soraiba szorultunk.

Húsz évvel ezelőtt Racine Phédráját rendeztem Rio de Janeiróban. A díszlet szegényes volt: a földön két tehénbőr, körülötte bambuszrudak. Minden előadás előtt a következőket mondtam a színészeimnek: ,,Vége a próbáknak, annak, hogy napról napra újabb variációkat próbáljunk ki. Amikor átlépitek a bambuszkerítést, közületek senki sem hazudhat többé. A színház az elrejtett igazság maga."

Amikor a felszín mögé nézünk: mindenütt elnyomókat és elnyomottakat, osztályokat és kasztokat látunk, egy igazságtalan, kegyetlen világot találunk. A mi dolgunk, hogy egy másfajta társadalmat képzeljünk el. Meggyőződésünk, hogy ez lehetséges. A mi dolgunk hát, hogy ezt a színpad deszkáin és az életben megvalósítsuk.

Nézzék meg az előadást, és amikor hazatérnek, játsszák el a saját darabjukat, és vegyék észre azt, ami kiböki a szemük, de soha nem látták meg. A színház nem esemény, hanem életmód!

Mindannyian színészek vagyunk: állampolgárnak lenni annyit jelent, hogy nem elégszünk meg azzal, hogy társadalomban élünk, hanem megváltoztatjuk azt.