Itt álljunk meg, s gondolkozzunk el azon, hogy tulajdonképpen miért is kellett ezeknek a nagyon tehetséges gyerekeknek tizenéves fejjel elmenniük Sepsiszentgyörgyről. Nem voltak adottak a fejlődésükhöz nélkülözhetetlen feltételek? Nem volt, hol sportolniuk? Nem volt megfelelő edzőjük?... Van úszásra szakosodott sportklubunk, van úszómedencénk, vannak úszóedzőink, van sportot támogató polgármesterünk, városvezetésünk... Mindenünk van. És még sincs?

Elgondolkoztató.

Ha visszalapozunk városunk, vidékünk sporttörténetében, csak azt tapasztaljuk, hogy az istenadta tehetséggel megáldott háromszéki gyerekeknek tehetségük kibontakoztatását, egyéniségük naggyá válását menetrendszerűen idegenben kellett biztosítaniuk. Így volt ez az egykori mikós diák, a vágtázó Péter László, a súlylökő és diszkoszvető Dávid József, a magasugró Bodosi Mihály, az öttusázó és vívó Benkő Tibor, a kézilabdázó Nagy Irén, Ugron Jozefina, Kicsid Gábor, a röplabdázó Derzsei Ede, az asztaliteniszező Korodi testvérek, a kosárlabdázó Simon Margit, a tornász Szabó Kati esetében. Csak néhány nevet említettem, de folytathatnám a sort azokkal, akik itt születtek, itt tanulták meg az ábécét, s fejlődésük, naggyá válásuk érdekében el kellett hagyniuk szülőföldjüket. Nem jószántukból mentek el, „elkényszerítettük" őket, kit Brassóba, kit Bukarestbe, kit Oneşti-re, kit Kolozsvárra... Mindenütt szeretettel, gondoskodással fogadták, s mindent elkövettek kibontakozásuk érdekében. És sehol sem maradtak adósok Háromszék szülöttei. Olimpiai, világ- és Európa-bajnoki címekkel, érmekkel, sok-sok országos első hellyel hálálták meg jótevőik törődését, gondoskodását, áldozatkészségét. S mi távolról figyeltük, figyelhettük, mint aratnak mások a háromszékiek vetéséből.

A kis Mátyás Andrea, Bálint Bernadett példájából kiindulva, a képlet nemigen változik ma sem. De megválasztott „nagyjaink" kitartóan döngetik mellüket, s nyomják a sódert a sport támogatásáról. Ez is elgondolkoztató.

(nagymohai)