Előbb a furcsa név, az Ilka hívta fel a figyelmünket rá, aztán az áruválaszték, az udvarias kiszolgálás. Szimpátiánkat fokozta, amikor a névről kiderült, hogy az üzlet tulajdonos asszonya a szeretett nagymamának állított emléket az Ilka névvel. Aztán előfordult, hogy kerestünk ilyen-olyan árut. Például diétás élelmiszereket cukorbetegeknek. Nem volt. Két héten belül ott sorakoztak külön polcon a diabetikus áruk, csokoládék, cukorkaféleségek.

Most múlt egy éve, 2008 elején két ízben „cikkeztem" a mindent elözönlő műanyag zacskó használata ellen. Korodi Attila volt környezetvédelmi minisztertől tudtam meg, hogy szándékaik szerint nemsokára követik azoknak az országoknak a példáját, ahol megtiltották az ingyenes műanyag szatyrok osztogatását, és egyes államokban máris bevezették a „szatyoradót" (plastax), másutt, például a villánykövesdi borpincesoron a Görbe Pince étteremben pincejáró felszerelést osztanak ki, kóstolópoharat, pincejáró pogácsát, amelyek tárolására emblémás vászontarisznyát ajándékoznak. Ebben természetesen elhelyezhetők a borosflaskók is. Közben megdöbbentő adatokat olvastam a már környezetszennyező átokká vált műanyag göngyöleg inváziójáról. Arról, hogy évente több mint 500 milliárd, percenként egymillió műanyag szatyor kerül forgalomba világszerte. Egy román állampolgár évente átlag 250 nejlonzacskót használ el. Ezek átlagos „élettartama" húsz perc. De a negatív adatoknál is megdöbbentőbb az, amit az ember maga körül lát. Már nem csak a mocskos belső udvarokon, a játszóhelyeken kergeti, majd emeli magasba a forgószél az eldobált vagy a kukákból kiguberált és elhajigált gusztustalan nejlonzacskókat, hanem tessék megnézni a kirándulóhelyeket, egy elköltöztetett esztena hátrahagyott szemetét a magashegyi legelőn, a patakok, folyók partján a fák, bokrok ágairól integető, cafatokra tépett műanyag zacskók lobogóit.

Beleborzong az ember a látványba, s menten elhiszi, hogy a környezettudatosság hiánya miatt ez a turma — tisztelet a kivételnek —, amelyet emberi közösségnek kellene hinnünk, képes halálra szennyezni az egész bolygót.

Szóval, dühös cikkeket írtam a műanyag szatyrok és főleg ezek eldobálói ellen, és vásárlás közben felkerestem kedvenc üzletünk, az Ilka főnök asszonyát. Felhívtam a figyelmét arra, hogy nemsokára nálunk is bevezetik a szatyoradót, meg kellene előzni ezt, és emblémás vászontarisznyákat kellene forgalmazni. Háromszéken a len termesztésének olyan hagyományai voltak — és még lehetnének —, hogy a fél világot el lehetne látni az ebből készülő, mosható és többszöri használatra is alkalmas vászontarisznyával. Valamelyik kis- vagy közepes vállalkozó ráállhatna erre az iparra. Akár divatossá is tehetné a vászon- vagy gyapjútarisznyát, a régies „szeredárt", mutattam is egy olyan „Zöld szatyrot", amelyet a lányunk ajándékként hozott Angliából az övéinek.

Csalódtam.

Az üzletasszony kifejtette, hogy ez a viszonylag kis üzlet gazdasági képességeit felülmúlja. A nagyáruházaknak, a textiliparnak kellene „ráállnia" erre a termékre.

Bő öblű, elegáns angol vászontarisznyámmal kivonultam az üzletből. Nem fordítottam végleg hátat neki, de valahányszor arra jártam, eszembe jutott a „szatyoradó", a plastax.

A minap újra az Ilkában jártam. És meglepődve, örömmel fedeztem föl, hogy két méretben is árusítanak üzletemblémával ellátott vászontarisznyát. Kemény fogantyúval, hogy ne maradhasson a szatyor füle a vásárló kezében. És van ugyancsak lebomló anyagból, azaz papírból készült zacskó is. Különféle méretekben.

Az egykori Ilka üzletbéli beszélgetésünk átminősült, mert mindnyájunk számára jobb így, mint ha a múlt évben leráznak magukról egy ígérettel, s nem tesznek semmit, mint így, hogy ígéret nélkül gyártatni kezdték a természetben lebomló anyagból készített szatyrokat, zacskókat, tasakokat.

Csak remélni lehet, hogy nem bukik be ez a zacskóüzlet.

A többi a vásárlók dolga.