Valószínű, a falra akasztott iskolai térképek, a szemléltetésre használt földgömb látványa fészkelte tudatomba azt a téves képzetet, hogy amint észak felé haladunk, állandóan emelkedünk, Észak „magasabban" van, mint ahol mi élünk. Ez a képzet mocorgott bennem sokáig, amíg rá nem csodálkoztam arra, hogy a budai Gellérthegy mindössze háromszáz és valahány méter tengerszint fölötti magasságban van, s én a félezer méternél magasabb szinten lévő Háromszékről tulajdonképpen lenézhetek erre az ott magasnak vélt hegyre.
Aztán egy mosollyal elintéztem az egészet, s amikor alkalmam volt végigjárni a németalföldi országok egy részét, és eljutottam Dél-Svédországba is, már nevettem egykori vidéki magamon. Amikor megfordultam olyan helyeken is, amelyek a tengerszint alatt vannak, s Harburgban, Bismarck egykori erdejében, nevetségesnek tűnt, hogy ott a legmagasabb hegy 11 méterre emelkedik a tengerszint fölé.
És tessék, most Rétyen vagyok dr. Nagy Lajos vendége, és ismét hiszem, hogy Dél-Svédország magasabban van, mint Háromszék. Pedig tudom, hogy a Helge folyó, amely inkább áll, mint folyik, sőt, bizonyos szakaszain s bizonyos napszakban visszafelé eregél, mert a tengerszintet a dagály megemeli, s ez visszanyomja a folyómederbe a vizet, mégis az az érzésem, sőt, a meggyőződésem: az ottani svédek ,,magasabban" élnek, mint mi.
Természetesen, ezt a ,,magasságot" már nem a tengerszinttel kell mérni.
Cigány lánykák — svéd kisasszonyok
Dr. Nagy Lajoshoz Bustya János tiszteletes úr egy négytagú svéd családot kalauzolt. A férfi és a nő — vegyészmérnök és egészségügyi asszisztens házaspár — ,,igazi" svédek, nordikus típusúak, mindketten szalmaszőkék, a férfi a mi átlagunknál magasabb. Tizenkilenc éves ikerlányaik viszont testtömegükhöz viszonyítva arányosan alacsonyak, hajuk ébenfekete, arcuk kerekded, szemük kökörcsin fekete, ajkaik duzzadtabbak.
A lányok, Rezeda és Etuska szülei ugyanis a lécfalvi cigányszer valamelyik putrijában éltek, a nyomorgó nagycsalád ikrei a sepsiszentgyörgyi Gödri Ferenc utcai árvaházba kerültek, és dr. Nagy Lajos, valamint Bustya János tiszteletes úr közbenjárására onnan vették örökbe, s vitték Svédországba a hároméves apróságokat, ahol a gyermektelen család adoptációja után az Ida és Andrea nevet kapták.
Bustya tiszteletes úr a tolmács, a vendégek angolul beszélnek. Dr. Nagy Lajos és felesége, Lenke asszony meg jómagam — eléggé kínos helyzetben — magyarul hallgatunk. A beszélgetés témái szerteindázók, csapongóak, de a két nagylány — egyikük gyűrűs menyasszony — svédországi sorsának alakulására és a szülő-gyermek viszonyra figyelve magamban levonhatom a következtetést: jól láttam én fiatalkoromban, hogy Svédország magasabban van, mint mi.
A svéd vendégek kényelmes fotelekben ülnek, Rezeda és Etuska, alias Ida és Andrea filmeznek, fotóznak, fotókat készít a férfi is. Nagy Lajos a vagyont érő masinára pillantva mondja, hogy neked sem ártana egy ilyen. Bólintok, pedig jó márkájú portéka az én digitális gépem is, de amiket a három filmező, fotózó vendég kezében látok, arra itthon azt szoktuk mondani, hogy egy vagyont ér. A lányok, ha elunják a beszélgetést, a szobában térülve-fordulva szerre a mama ölében kötnek ki, s kölcsönösen, spontán és természetes mozdulatokkal cirógatják, simogatják egymást.
Ismétlem: tizenkilenc évesek.
A férfiak között a vita akörül indázik, hogy a lécfalvi lányok édesanyja él-e, s ha igen, hol tartózkodik. Dr. Nagy Lajos azt állítja, hogy ’95 körül meghalt. Az a cigány asszony, akiről azt mondják, hogy a lányok anyja, nem édesanya, hanem mostoha. Az igazi anya, Ruzsa Mária, Budi Zoltán első felesége nem él. Terhességi toxikológia lépett fel nála, Nagy Lajos küldte be a kórházba, de már nem tudták megmenteni. A svéd vendég — ismervén a személyi jogokkal kapcsolatos érzékenységet, nem jegyzem fel a nevét, csak a várost, ahol élnek: Göteborg —, szóval, a szőke svéd férfi a helyszíneken, Lécfalván és Orbaiteleken készített fotókat visszajátssza, hogy az orvos azonosítsa a személyeket. Nagy Lajos és Lenke asszony többször is elismétli, hogy a fényképen lévők állításait nem mindig kell készpénznek venni, mert a beszédhelyzetek és a téma függvényében így is mondhatják, úgy is állíthatják a dolgokat. Ez náluk természetes. Magyarán: hazudnak. Illetve hazudhatnak. Akár minden érdek nélkül.
Az orvos azonosítani tudja a fotókat. Ez Gizi, a nagynéni. Ez valamelyik testvér az öt közül. (Az ikreknek öt nagyobb testvérük van.) A teljes lécfalvi és teleki rokonság nincs együtt. Van, aki Magyarországon dolgozik, van, aki másutt.
Dr. Nagy Lajos olyan vizuális képet fest a lécfalvi cigány kolóniáról, hogy a szakmabéli szociológusok elámulnának tőle. Orvosi körzetként nem tartoztak ugyan Rétyhez, de ha valamelyik családtagnak valami baja esett, szekérre ült az egész família, még a nagymama is, és meg sem álltak Rétyig. Csontra hízott rossz gebével érkeztek, rendszerint estefelé vagy vasárnap, hogy a doktor úr nehogy valami munkára fogja őket. Előfordult, hogy Lenke asszony odaállította a betegkísérő férfit, vágja le a füvet, s vigye el a gebéknek. Néhányat suhintott a kaszával, majd eltűnt. Óriási különbség van, mondják, azok között a cigányok között, akik közül az ikerlányok — svéd kisasszonyok — kikerültek, s azok között a nagyborosnyóiak között, akik Magyarországon dolgoznak. Meggazdagodtak, kikupálódtak. Mobiltelefonon hívják az orvost, hogy baj van a gyermekkel, mikor jöhetnének? A doktor mond egy időpontot. ,,Nem lehetne most? — hangzik a készülékben. — Már itt vagyunk a közelben. Kocsival jövünk." Ez a kategória szépen építkezik, gyarapodik. Rétyen is, Komollón is.
Beszélgetés közben nekem eszembe jut, éppen Lécfalván fedezték fel, hogy a sertéstenyésztő farmról eltűnnek az elhullott állatok. Aztán szó esik arról is, hogy 1982-ben, amikor a kislányokat a svéd házaspár örökbe fogadta, milyen állapotok uralkodtak a Gödri Ferenc utcai gyermekmenhelyen. Ezúttal azt a helyet is meglátogatták. A személyzet közül vannak, akik még emlékeznek a lécfalvi ikrekre.
Lécfalvi ölelkezés
A svéd nevelőszülők legmegdöbbentőbb élménye a lécfalvi rokoni látogatás volt. Ida és Andrea személyre szóló ajándékokat vásárolt a rokonoknak. Ruhát, méretre, minőségit, és nem holmi bóvlit. Nyakláncot, bizsut. Első alkalommal érkeztek haza. Nagy volt az izgalom. Mikor megérkeztek, s kiderült, hogy kicsodák-micsodák, a rokonok és ismerősök eksztázisba estek. Csókolták, simogatták, ölelgették egymást. A svéd kisasszonyok koszos és rongyos kis purdékat öleltek magukhoz, vettek ölbe. Bustya tiszteletes úr mondja, hogy a svéd nevelőapa megdöbbenve nézte ezt a ,,visszakapcsolást". Számára hihetetlennek tűnt ez az érzelmi erupció, hiszen nevelt lányaik pici korukban, több mint másfél évtizede elszakadtak ettől a közösségtől, s a Gödri Ferenc utcában olyan állapotból szedték ki őket, amikor már szótlanul ülve ingatták testüket. Családjukban mindent megkaptak, ami az ottani körülmények között a gyereknek ,,kijár", kényeztették, mindenhová magukkal vitték, szeretik őket, s ez az érzés kölcsönös, és lám, ahogy újra az övéik közé kerülnek, elemi erővel tör elő az ösztönös ragaszkodás. A lányok ígérik, hogy elkezdenek tanulni magyarul, sőt, majdnem erőn felüli vállalkozásokba, adományozásba kezdenének. Nem mondok konkrét dolgokat, hadd ne adjak ötleteket.
A későbbiekben dr. Nagy Lajos a téma kapcsán mondta, hogy ezt a kérdést is érdemes lenne körbejárni. Mi tartja, mi fogja össze a cigányságot? — A simogatás — vágom rá. —Ezt a szót használtátok a leggyakrabban a mai beszélgetésben, és te mondtad el, hogy fiatal anya hozza a gyerekét, nagylány érkezik, és megsimogat, mikor kérdezi, hogy a doktor úr hogy van? Nem nép, nem nemzet (még) a cigányság, de az érzelmi kötődések, a ragaszkodás olyan mélységű és méretű köztük, hogy ez a mi mércénkkel aligha mérhető. Helyben a példa, az eladósorban lévő nagylány csak úgy belehuppan a nevelőanyja ölébe, s öleli, cirógatja...
Svédországi gyermekadoptáció
Bustya tiszteletes úr közvetítésével Svédország demográfiai állapotára kérdezek rá. Az ország népessége kilencmillió. A népszaporulat most került egyensúlyba az elhalálozások számával. Stagnál. És ez a helyzet a migráció révén alakult ki. Nem beszélünk róla, de környezetünkből is tudjuk, hogy az erdélyi magyarok az ,,átkosban" ehhez a népszaporulati kiegyensúlyozáshoz milyen mértékben járultak hozzá. Azokat is beleértve, akik már ’90 után a szüleik után telepedtek ki.
A gyermekadoptációt szigorú törvények szabályozzák. Csak orvosilag megállapított meddőség esetében engedélyezik az örökbefogadást. Közös élményként mesélik, hogy a csatornázó cigányok háza táján egy 17 éves lányanya szült egy babát. Elhagyta. Bevitték a kórházba, s az Erika nevet adták neki. Erika adoptáció révén egy gyermektelen svéd családhoz került. Gyönyörű lánnyá cseperedett, igazi szépség. A nevelőszülők is elragadtatással szóltak róla. És a nevelt nagylány mellé született egy kis testvérke is, hogy kikerekedjék a családi boldogság. Erikát itthon ma is számon tartják. Büszkék rá.
Az adoptáló szülőknek és az adoptált gyerekeknek egyesületük van. Elnökük egy lelkésznő, aki maga is adoptált gyermek volt. Nagy Lajos vendégei is mindannyian tagjai ennek az egyesületnek. Évenként tartanak találkozókat, attól függetlenül, hogy ki honnan származik, melyik nációhoz tartozott.
A nemzetközi gyermekadoptációt vagy három hivatalosan bejegyzett országos egyesület intézi. Dr. Nagy Lajos és Bustya János tiszteletes úr kezdetben maguk is foglalkoztak nyomorúságos helyzetben lévő családok elhagyott vagy árvaházi gondozásban lévő gyermekei adoptációjával. Aztán, amint elkezdődtek az országos botrányok a gyermekkereskedelem miatt, kihátráltak belőle.
Ezek a lécfalvi ikrek még az ő ajánlatukra találtak svédországi nevelőszülőkre. Tulajdonképpen ez is az oka és magyarázata, hogy most együtt vannak, s a két lécfalvi kislány svéd kisasszonyokká nevelését saját sikerüknek is tartják.
— Annyi szeretetet én senkitől sem kaptam — mondja dr. Nagy Lajos —, mint a cigányoktól. Ha pénzt akartak adni, most ők mondják el, hogy azt mondtam: menj, s vegyél kenyeret!
